A saját magunktól való félelem abban a „sötét részben” rejlik, amely tudatunk mélyén és az alig megvilágított részén honol. Ez nem valamiféle álnok sötétség, csupán tudatlanság. Ezért az érveknél erősebbek a szenvedélyek, a bátorságnál a gyengeség, a nagylelkűségnél az önzés. A megélhetés napi gondjai, emberi és érzelmi kapcsolataink megmászhatatlan hegyekké nőnek, ráadásul el is zárják előlünk a szellemi valóságok látványát; az egyetlen vagy a legfőbb valósággá válnak.

Az egyik lelki tényező, amely minden szempontból gátolja vagy teljesen leállítja bárki fejlődését, a félelem. 

Bár egyetértünk azzal, hogy a félelem a pszichére jellemző, nyomasztó érzés, mégis nyilvánvaló, hogy hatóköre nem ezen a síkon kezdődik és ér véget. A félelem leszáll és megbénítja a testet; a félelem felszáll és megbénítja az elmét; saját házában pedig megdermeszti a legszebb érzelmeket, hogy ehelyett felduzzasszon más, ám negatív érzéseket. 

Mindenki fél, félt vagy félni fog. Aki ezt tagadja, nem tesz mást, mint hiúsággal álcázza félelmét. Nem az a kérdés, éreztünk-e valaha félelmet vagy sem, hanem az, hogy mit teszünk, hogy ez az érzés ne szabjon gátat az úton való haladásunknak. 

A legnagyobb hősök is éreznek félelmet. Ha nem így lenne, akkor elveszítették volna emberi mivoltuk egyik jellemzőjét. Más-más okok miatt, de minden ember fél bizonyos helyzetekben. Az a különbség a hős és aközött az ember között, aki még nem az, hogy a hős túlteszi magát a félelmén. Félelme nem szűnik meg, de képes eggyel magasabb fokra emelkedni, és onnan vezérelni cselekedeteit. Így félelmét is uralhatja. 
 

A művészek keze munkáját dicsérő festmények, szobrok, az ókori építmények domborművei és képei a hősöket és hősnőket mindig fiatalnak ábrázolják. Ez talán a művészeti alkotás nyilvánvaló változatlanságának köszönhető, hiszen nem tud megjelenni rajta az öregedés. Mégis valószínűbb, hogy különleges jellemzőként mindig szándékosan kihangsúlyozták a fiatalságot.

A hősök hőstettek egész sorát viszik véghez, számtalan nehézségbe ütköznek, sőt súlyos, vagy akár halálos sérüléseket is szerezhetnek, de soha nem öregszenek meg. Múlnak az évek, kalandok követik egymást, de a hős megőrzi erejét, mintha az idő nem lenne más, mint egy gyengéd, bőrét simogató szellő. Lehet, hogy itt is csak arról van szó, hogy a mítoszok sem öregednek, de nagyon is lehetséges, hogy más, mélyebb jelentésű szimbólumokra érdemes gondolni. 

A hősök örök fiatalsága mindig szembetűnő, sugárzó fizikai és szellemi erő birtokában vannak, amelyet semmi sem tud elpusztítani.