Szerző
Káprázatos első nap
Mire elég néhány rövid nap, ha Rómában jár az ember?! Többször is feltettük magunkban a kérdést, miközben nyakunkba szedve a lábunkat bolyongtunk a város évezredes vagy éppen évszázados kövei között. Hogyan tudjuk majd befogadni mindezt a filmekből vagy könyvekből már részben ismert, számtalan lenyűgöző látnivalót? Mi kelti azt a hatást, amely lenyűgözi az utazót, valahányszor csak erre a földre lép? Mitől lehet az alapítása után több mint 2500 évvel is lüktető, üde és élhető ez a város? Három teljes napunk volt mindössze, hogy választ találjunk ezekre a kérdésekre, de már az első nap végén láttuk, hogy erre negyven nap is kevés lenne...
Rómát könnyű megközelíteni viszonylag olcsó repülőjáratokkal, ami ilyen rövidre szabott látogatásnál bizony nem egy utolsó szempont. Úgy döntöttünk, hogy a legnagyobb barokk nevezetességek mellett elsősorban az antik műemlékeket keressük fel.
A Piazza della Repubblicán kezdtük a városnézést, mintha csak most érkeztünk volna a Termini pályaudvarról, amelynek nevében szerepel az ősi Terminus istennek, a határok és a kapuk védelmezőjének a neve, mintha újra csak ő őrködne a modern Rómának annál a kapujánál, ahol talán a legtöbb idegen érkezik a városba. A téren álló Santa Maria degli Angeli templomban rögtön megcsodálhattuk, hogyan építette át Michelangelo az egykori római császár, Diocletianus fürdőkomplexumának langyos vizű fürdőjét az eredeti oszlopok felhasználásával keresztény templommá.
A Palazzo Massimo
A tér másik végében van Róma egyik legszebb múzeuma, a Palazzo Massimóban. A modern muzeológiának megfelelő, áttekintő szövegekkel bőven ellátott, jó megvilágításba helyezett tárgyak egészen közel varázsolják hozzánk az ókor hangulatát. Ez nem is lehet kétséges, hiszen olyan remek műkincseket lehet itt megcsodálni, amelyek után más országok hiába sóhajtoznának. Jellegzetes például Augustus egészalakos szobra főpapi öltözetben. Itt van egy oltár, amely Róma alapításának mítoszát meséli el. Láthatunk császárszobrokat, amelyek közül különösen érdekes Caligula bronz fejszobra. Gyönyörű, színes római mozaikokat állítottak ki a falakon a tenger élővilágával, Bacchus kultuszának képeivel, vagy éppen egy korabeli afrikai expedíció kalandjeleneteivel. A múzeum egyik legszebb része az ókori falfestmények kiállítása. Egy gazdag hölgy, az 1. század elején élt Livia Drusilla házából hozták be a múzeumba, így megnézhettük, milyen élénk színeket használtak falfestésre – különösen szépek voltak a kékek –, és milyen változatos motívumvilág volt jellemző rájuk.
Még megnéztük a múzeumban az ókori római naptárat, rácsodálkoztunk, milyen sok ünnepük volt, majd egyeztettük óráinkat és továbbindultunk. Várt ránk Róma egykori központja, amely ma is a szíve, a Forum Romanum.
Császárfórumok
Kerülőúton közelítettük meg, hogy fokozatosan lássuk meg a császárfórumokat, majd azokat végigjárva elinduljunk a szent úton, a Via Sacrán, hogy átsétáljunk a Forum Romanumon, és eljussunk a Capitolium-dombra, ahol már várt ránk Marcus Aurelius, akinek bölcs mondásai évek óta egyik kedvenc filozófiai ösztönzőerőnket jelentik.
Traianus fórumán, a hatalmas diadaloszloptól indultunk el a Piazza Veneziáról a császárfórumokon, de az ókori császárok előtt váratlanul egy mai „császár” került a szemünk elé az egyik autóban, mégpedig Francesco Totti, az AS Roma futballcsapatának kapitánya, akit valóságos idolként tisztel Róma futball (és AS Roma) -kedvelő népe.
A császárfórumok köveinek javát már a középkorban elhordták, alig lehet kivenni a helyszínen, hogy milyen épületek álltak itt egykor. Mai lakói a híres római macskák, amelyekről az a hír járja, hogy őseiket maga Kleopátra egyiptomi királynő hozta magával ajándékba a rómaiaknak, akik addig ritkán tartottak ilyen állatot. Kleopátra azonban ebben is divatot teremtett, a macskák elterjedtek, és a rómaiak nagy megbecsüléssel övezik a kis állatokat, mindig van, aki etesse őket.
Láttuk Traianus hatalmas „plázáját”, emeletes kereskedelmi központját, és megállapítottuk, hogy ebben sincs új a nap alatt. Innen ballagtunk tovább a Colosseumig, hogy megcsodáljuk a monumentális arénát.
Colosseum
Már nem áll előtte Nero egykori 30 méter magas szobra, a Colossus, amelyről az épület a nevét kapta a népnyelvtől. Eredeti neve, az Amphitheatrum Flavium feledésbe merült. Több mint 50 
ezer néző fért el benne, és az ügyes építészeti megoldásnak hála, mindig könnyen lehetett helyet találni, és gyorsan távozni. Elsősorban gladiátorviadalokat tartottak itt, vadállatok küzdelmét emberekkel vagy egymással. A belépés ingyenes volt, nem csoda, hogy mindig sokan szerették volna megnézni a véres viadalokat. A középkorban kőbányának használták, elhordták belőle a márványt és a faragott köveket. Így is lenyűgöző épület, de milyen lenne, ha eredeti pompájában láthatnánk?
ezer néző fért el benne, és az ügyes építészeti megoldásnak hála, mindig könnyen lehetett helyet találni, és gyorsan távozni. Elsősorban gladiátorviadalokat tartottak itt, vadállatok küzdelmét emberekkel vagy egymással. A belépés ingyenes volt, nem csoda, hogy mindig sokan szerették volna megnézni a véres viadalokat. A középkorban kőbányának használták, elhordták belőle a márványt és a faragott köveket. Így is lenyűgöző épület, de milyen lenne, ha eredeti pompájában láthatnánk?
A Forum Romanum
Nincs annyi hely, amennyi elég lenne a 
Forum Romanum történetéhez, múltjához. Miről is írhatnánk? A Szent útról, amelyen a diadalmeneteket tartották? Titus diadalívéről, amely a Iudeai győzelem emlékére készült? Esetleg a Vesta templomról, amelyben soha nem aludhatott ki az örök tűz? A Vesta-szüzek házáról, ahol harmincéves szolgálatukat töltötték a lányok-asszonyok? Vagy a szónokok emelvényéről, a Rostráról, amely arról kapta a nevét, hogy egykor a legyőzött ellenséges hajók orrdíszeit állították ki itt? Esetleg a Curiáról, ahol a senatus ülésezett? Vagy a Lapis nigerről, a fekete kőről, az első latin nyelvű írásos emlékről, amelyet véletlenül éppen itt találtak? Vagy a Basilica Iulia lépcsőjébe vésett ókori malomjáték táblájáról? Esetleg arról, hogy miért kaparta ki a saját testvére, Geta nevét Caracalla császár apjuk diadalívéről?
Forum Romanum történetéhez, múltjához. Miről is írhatnánk? A Szent útról, amelyen a diadalmeneteket tartották? Titus diadalívéről, amely a Iudeai győzelem emlékére készült? Esetleg a Vesta templomról, amelyben soha nem aludhatott ki az örök tűz? A Vesta-szüzek házáról, ahol harmincéves szolgálatukat töltötték a lányok-asszonyok? Vagy a szónokok emelvényéről, a Rostráról, amely arról kapta a nevét, hogy egykor a legyőzött ellenséges hajók orrdíszeit állították ki itt? Esetleg a Curiáról, ahol a senatus ülésezett? Vagy a Lapis nigerről, a fekete kőről, az első latin nyelvű írásos emlékről, amelyet véletlenül éppen itt találtak? Vagy a Basilica Iulia lépcsőjébe vésett ókori malomjáték táblájáról? Esetleg arról, hogy miért kaparta ki a saját testvére, Geta nevét Caracalla császár apjuk diadalívéről?
Mindegyikről könyveket írtak tele. A nekünk adatott rövid idő alatt csak elképzelhettük, hogyan nézhettek ki a maguk korában ezek a romok, majd a római városháza mellett felmentünk a Capitolium-dombra, amely egykor Róma szakrális központja volt, ahol egykor Iuppiter isten legfőbb temploma állt, és ahol az állami madárjóslást végezték. Ma békésen megfér itt az Aracoeli-templom, a Viktor Emánuel-emlékmű, no meg a Michelangelo tervezte gyönyörű tér Marcus Aurelius ókori bronzszobrával és a lenyűgöző gyűjteményt bemutató Capitoliumi Múzeummal. Ma már csak másolata látható a téren Marcus Aurelius lovasszobrának, az eredeti üvegfal mögött van a múzeumban, hogy ne rontsa tovább az állagát az autófüstös római levegő.A múzeum egy csoda. Befogadni szinte lehetetlen. Hány és hány, könyvekből már jól ismert antik szobor van itt! A haldokló gallus márványba öntve; a capitolumi nőstényfarkas, amelyhez Romulust és Remust a reneszánsz idején mintázták meg; Constantinus császár kolosszális szobrának feje és keze; Mars Ultor kétembernyi magas szobra; de itt van a tövishúzó fiúcska bronzszobra is. Mozaikok, sírkövek, oltárok, feliratok sorakoznak. Mindnek megvan a maga története, mind egy olyan korról mesél, amely kényes volt művészi ízlésére és mesteri alkotókészségére.
Úgy kellett minket kitessékelni záróra idején a múzeumból, pedig szívesen maradtunk volna még egy kicsit. Közeledik az este, de Róma ilyenkor is pazar látnivalókkal kecsegtet. Tavaszi éjszakán a Piazza Venezián gyönyörű a Viktor Emánuel-emlékmű, a Traianus-oszlop és a Santa Maria di Loreto-templom kivilágítása, jól látszanak az antik romok, és szembeötlőek a Via del Corso fényei, amelyek kávézásra, fagyizásra csábítanak.
Időutazásos második nap
A San Clemente-templom
A San Clemente-templomnál indult a nap, mert szerettünk volna részt venni egy igazi időutazásban. Ez a kis római templom számos érdekességet hordoz, hiszen eredetileg ezen a helyen egy lakóház állt az ókorban, erre emeltek keresztény bazilikát a 4. században. Ennek az is lehetett az oka, hogy egy Mithras-szentélynek is otthont adott ez a ház. Az épület mai formája a 12. századi állapotot igyekszik tükrözni. A bizánci stílusú lenyűgöző mozaikok mellett nagyon szépek a padozat márványmintái, de ahogy lemegyünk az altemplomba, úgy jelenik meg előttünk több száz év egymásra rakódott rétege. Először a normann-kor előtti ősi templom, majd ha még lejjebb megyünk, elénk tárul a barlangformára kialakított Mithras-szentély. Bemenni nem lehet, csak rácson át megfigyelni a jellegzetes elrendezést. Középen a kultuszkép, az egykori misztériumvallás beavatási jelenete: Mithras éppen megöli a bikát, és a napra tekint. A kőből, a tudatlanságból megszülető 
ember szimbóluma, aki úrrá lesz állati természetén, és megerősödik ember mivoltában, és próbái végén a nappal, Lelkének szellemi forrásával ül lakomát. K
ét oldalon lejtős kialakítású fekvőhelyek, hogy római szokás szerint, fekve költsék el rituális vacsorájukat a hívek, ezzel is emlékeztetve magukat a mítoszra. Ránk maradt források szerint nehéz próbákat kellett kiállniuk azoknak, akik idáig eljutottak. Ki tudja, talán ebben a házban is próbáztatták a jelölteket. Itt-ott még látszanak a falfestmények nyomai, ha az ember visz magával zseblámpát, és használja, amíg nem szólnak rá. A közelben pedig ott folyik a több mint kétezer éves csatornarendszerben a víz, amely a Cloaka Maximán át a Tiberisbe ömlik.
ember szimbóluma, aki úrrá lesz állati természetén, és megerősödik ember mivoltában, és próbái végén a nappal, Lelkének szellemi forrásával ül lakomát. K
ét oldalon lejtős kialakítású fekvőhelyek, hogy római szokás szerint, fekve költsék el rituális vacsorájukat a hívek, ezzel is emlékeztetve magukat a mítoszra. Ránk maradt források szerint nehéz próbákat kellett kiállniuk azoknak, akik idáig eljutottak. Ki tudja, talán ebben a házban is próbáztatták a jelölteket. Itt-ott még látszanak a falfestmények nyomai, ha az ember visz magával zseblámpát, és használja, amíg nem szólnak rá. A közelben pedig ott folyik a több mint kétezer éves csatornarendszerben a víz, amely a Cloaka Maximán át a Tiberisbe ömlik.
San Pietro in Vincoli
Kőhajításra van a San Clementétől a Colosseum, vagy akár Nero egykori Aranyháza, a Domus Aurea is. A Domus Aurea ezúttal kimaradt, csak vezetővel lehet bemenni, félóránként indítják a csoportokat, és mivel elég rossz állapotban maradt ránk, sokszor restaurálják. Inkább a néhány percnyi gyalogútra lévő San Pietro in Vincoli felé vesszük az irányt. Megfeledkeztünk azonban arról, hogy Rómában a legtöbb templom dél körül bezár, és csak pár óra „szieszta” után nyit ki újból. Addig megkóstoljuk a közelben a 
jellegzetes malachúsos szendvicset – amely többek szerint jobb, mint a gírosz –, és már nyitva is van a templom, be lehet menni. A hagyomány szerint egykor itt volt az a börtön, amelyben Szent Péter raboskodott, és még a „bilincsei” is megmaradtak. Ezeket ma ereklyeként tisztelik, és vitrinben láthatók.
A templom legnevezetesebb látnivalója azonban egyértelműen Michelangelo Mózes-szobra, amelyet II. Gyula pápa – soha be nem fejezett – síremlékéhez készített. Az utóbbi évtizedben restaurálták, megtisztították a márványt a rárakódott rétegekről, így a korábbi sárgás patina helyett újra vakít a fénye. A legtöbb látogató hatalmasnak képzeli a reprodukciók alapján, ezért meglepődik, hogy alig embermagasságú. A szobor láttán semmilyen dicsőítő jelzőt nem sajnál az ember a nagyszerű szobrásztól, aki már kortársaitól kiérdemelte az „isteni” jelzőt.
Trevi-kút
Aki Rómában jár, annak feltétlenül fel kell keresnie a Trevi-kutat, amelyet világszerte ismernek, ha másból nem, hát Fellini Az édes életének emlékezetes éjszakai fürdőző jelenetéből. A kútban persze nem lehet fürdeni – erre éberen vigyáznak is –, azt viszont nem akadályozza meg senki, hogy a turisták pénzt dobjanak a kút medencéjébe. Ez a szokás is ókori eredetű, hiszen egykor a vizek, a kutak isteneinek áldoztak pénz bedobásával a rómaiak. Ma már többnyire annak a vágynak a kifejezésére szolgál, hogy az ember visszatérjen még az Örök Városba. 
A rengeteg fémpénzt időről-időre szakszerűen kiemelik, és jótékony célra használják föl. Hogy a magyar pénzzel mit kezdenek majd, az egyelőre rejtély, de minden bizonnyal ezt is megoldják a leleményes olaszok.
De mi lehet a Trevi-kút töretlen népszerűségének a titka? Hogy egykor itt volt az ókori Aqua Virgo vízvezeték vége? Talán az, hogy a nagy melegben nagyon üdítő egy viszonylag széles vízfelület a város közepén? Hogy az emberek zsongásának, a víz csobogásának a hangjaira egy szabad szegélyre lekucorodva még a tömegben is remekül el lehet lazulni? Vagy a tengeristenek barokk pompája a homlokzaton, ahogy a fehér kövön szikrázik a napfény? Esetleg az éjszakai díszkivilágítás? Talán mindez együtt. Az biztos, hogy kihagyhatatlan látnivaló Rómában, és mi sem bántuk meg, hogy felkerestük.
A rengeteg fémpénzt időről-időre szakszerűen kiemelik, és jótékony célra használják föl. Hogy a magyar pénzzel mit kezdenek majd, az egyelőre rejtély, de minden bizonnyal ezt is megoldják a leleményes olaszok.De mi lehet a Trevi-kút töretlen népszerűségének a titka? Hogy egykor itt volt az ókori Aqua Virgo vízvezeték vége? Talán az, hogy a nagy melegben nagyon üdítő egy viszonylag széles vízfelület a város közepén? Hogy az emberek zsongásának, a víz csobogásának a hangjaira egy szabad szegélyre lekucorodva még a tömegben is remekül el lehet lazulni? Vagy a tengeristenek barokk pompája a homlokzaton, ahogy a fehér kövön szikrázik a napfény? Esetleg az éjszakai díszkivilágítás? Talán mindez együtt. Az biztos, hogy kihagyhatatlan látnivaló Rómában, és mi sem bántuk meg, hogy felkerestük.
Pantheon
A Trevi-kút után átvágtunk a Via del Corsón, megnéztük Marcus Aurelius pannoniai hadjáratának diadaloszlopát, koptattuk néhány szűk utca macskakövét, és máris ott álltunk az ókor egyetlen, teljes egészében fönnmaradt temploma, a Pantheon előtt. Még i. e. 27-ben emeltette a templomot Marcus Agrippa, Augustus császár hadvezére és veje. A Pantheon név arról tanúskodik, hogy az összes istennek szentelhették. Többször is újjá kellett építeni még az ókorban, de végül megmaradt, és a korabeli szokások szerint abban a formában újították föl, ahogy megépült. A padló márványmintázata eredeti, akárcsak a hatalmas bronz ajtó. Ma már csak találgatnak, milyen szobrok lehettek a benti hét fülkében. Könnyen lehet, hogy a hét bolygót is szimbolizáló istenek. Erről még hallgat a Pantheon. Az viszont szembeötlő, mennyire tudatosan használták a négyzet, a kör és a gömb motívumokat. Az épületben járva olyan, mintha a teljességet szimbolizálná a gömb forma, mintha belépnénk a világ nagy gömbjébe, ahol az ókoriak négy eleme találkozik. A padló, a fal négyzetei a földre emlékeztetnek. A belső tér hűvöse a levegő, a templom tetején pedig egy 9 méter átmérőjű lyuk van, ahol besüthet a nap, amely a tűz szimbóluma. 
Hol a víz? Gyorsan választ kaptunk a kérdésre. Hirtelen eleredt az eső, és a fedetlen lyukon át szabadon beesett a templomba, és egészen különleges hangulatot árasztott. Megtapasztalhattuk, ahogy négy elem egyesült, és egy rövid időre átélhettük azt az egységérzetet, amit a Pantheon lényegének tekinthetünk. A természet, az ember és a szimbolikus építészet egyesítését.
Hol a víz? Gyorsan választ kaptunk a kérdésre. Hirtelen eleredt az eső, és a fedetlen lyukon át szabadon beesett a templomba, és egészen különleges hangulatot árasztott. Megtapasztalhattuk, ahogy négy elem egyesült, és egy rövid időre átélhettük azt az egységérzetet, amit a Pantheon lényegének tekinthetünk. A természet, az ember és a szimbolikus építészet egyesítését.Az eső elállt, a víz felszáradt, és a kis Piazza Minerván, ahol kőelefánt hátára is jut egy kisebbfajta egyiptomi obeliszk, elgondolkodtatásra serkent VIII. Orbán pápa kőtáblára vésett mondata: „Te, aki ezt látod, értsd meg a példát: erős lelke legyen annak, aki a bölcsesség súlyát hordozza”.
Il Gesú, Spanyol-lépcső, Campo dei fiori
Átmegyünk a közeli Il Gesúba, a jezsuita rend főtemplomába. A barokk templomépítészet egyik legszebb példája ez. Aki csak a magyarországi barokkot ismeri, az álmélkodva nézi a pazar festményeket és szobrokat, vagy éppen a világ legnagyobb lapis lazulijából készített földgömböt.
Még egy kis séta a belvárosban, megnézzük a Spanyol-lépcsőt, megpihenünk a köveken, és nézzük a nyüzsgő turistákat, a gyönyörű teret, és megértjük, miért lakott itt oly szívesen John Keats angol költő. A szállásunkra tartva még megkeressük a Campo dei fiorit, az éjszaka is nyüzsgő teret. Az árusok összepakolták már portékájukat, csak a kávéházak vannak nyitva. Tűznyelők, mutatványosok remélnek némi aprót kéretlen produkciójukért. A tér közepén pedig rendületlenül áll Giordano Bruno szobra. A 19. századi művész konok, megingathatatlan szilárdságában formázta meg a 16. század nagy gondolkodóját, filozófusát, aki életelveivel összhangban igyekezett megmutatni olyan természeti törvényeket, amelyek egy részét ma általános iskolában tanítják, de akkoriban még a hirdetésükkel is nagy gondot vett a fejére. Tanításai kiállták az idő próbáját, és lehetséges, hogy a jövőben újabb meglátásait sikerül bizonyítani.
Még egy kis séta a belvárosban, megnézzük a Spanyol-lépcsőt, megpihenünk a köveken, és nézzük a nyüzsgő turistákat, a gyönyörű teret, és megértjük, miért lakott itt oly szívesen John Keats angol költő. A szállásunkra tartva még megkeressük a Campo dei fiorit, az éjszaka is nyüzsgő teret. Az árusok összepakolták már portékájukat, csak a kávéházak vannak nyitva. Tűznyelők, mutatványosok remélnek némi aprót kéretlen produkciójukért. A tér közepén pedig rendületlenül áll Giordano Bruno szobra. A 19. századi művész konok, megingathatatlan szilárdságában formázta meg a 16. század nagy gondolkodóját, filozófusát, aki életelveivel összhangban igyekezett megmutatni olyan természeti törvényeket, amelyek egy részét ma általános iskolában tanítják, de akkoriban még a hirdetésükkel is nagy gondot vett a fejére. Tanításai kiállták az idő próbáját, és lehetséges, hogy a jövőben újabb meglátásait sikerül bizonyítani.
Az utolsó nap
Már egy nap után sem volt könnyű életet lehelni a lábainkba, de a második nap végére igazi izomlázadás kezdődött. Erre a kihívásra válaszul csakis valami olyan program jöhetett számításba az utolsó napon, amelyért igazán megérte újra munkába állítani őket.
Azt mondják, az értékes dolgokért érdemes egy kicsit küzdeni, meg azt is, hogy „aki korán kel, aranyat lel”. Mindkét állítás igazságtartalmáról megbizonyosodhattunk. Köztudott, hogy a Vatikáni Múzeum a világ egyik leggazdagabb gyűjteménye, éppen ezért mindennap ezrek állnak sorba, hogy megnézhessék. Amikor az egyszeri turista meglátja a kilométeres sort, megretten, és inkább lemond a látogatásról. Milyen rosszul teszi! Bár a sor valóban hosszú, meglepően gyorsan halad, és fél-, egy óra ácsorgás után már bent is van az ember. Ami pedig bent van, az mindenkit lenyűgöz. Sehol a világon nincs az antik emlékeknek olyan bőséges gyűjteménye, mint itt. Századokon át gyűjtötték a római pápák a műkincseket, amelyeket elsősorban a reneszánsz pápák kezdtek gyarapítani. Lehetetlen még a töredékét is elsorolni annak, ami itt összegyűlt, és akkor még nem beszéltünk a folyosók aranyozott díszítéséről, az értékes drapériákról és a páratlan könyvtárról.Kiváló festmények, a legjobb reneszánsz alkotók művei: pl. Leonardo da Vinci Szent Jeromosa, Giovanni Bellini Pietája, Caravaggio Sírbatétele. Aztán itt vannak az isteni Raffaello ún. Stanzái. Szobákat beborító falfestményekről van szó, amelyeket a San Pietro in Vincolinál már megemlített II. Gyula pápa rendelt a nagy művésztől. Különösen megragadó a Parnasszus és Az athéni iskola című festmény. A látogatók többsége egy irányba hömpölyög, Michelangelo híres freskóját, az Utolsó ítéletet szeretné látni.
Természetesen van egy rövidebb út is a Sixtus-kápolnába, de nincs kitáblázva – mi azt választjuk –, és sokkal gyorsabban ott vagyunk, mint az ajánlott útvonal látogatói. Bent nyüzsög a nép, ámulva nézik a plafont és a főfalat. Szívesen osztogatják hangos meglátásaikat egymásnak, az őrség azonban hangos pisszegéssel igyekszik lecsendesíteni a hangoskodókat, hiszen a mindenkori pápa általában itt elmélkedik, végez lelkigyakorlatokat.Amióta felújították a freskót, megtisztították az évszázados koszrétegtől, jól megfigyelhető az a részlet, ahol Szent Bertalan lenyúzott bőre Michelangelo arcvonásait viseli. Az eredetileg meztelen alakokat IV. Pál már látni sem bírta, ezért Michelangelo tanítványát utasította, hogy fessen rájuk takarást. Megtette, de teljesítményét nem kísérte osztatlan lelkesedés. Meg is kapta az il Braghettone (Nadrágszabó) gúnynevet. Azóta persze sok víz lefolyt a Tiberisen, de a finoman takaró leplek a mai napig megmaradtak.
Az antik gyűjteményben pazar mozaikok, a híres Belvederei Apollón, a Laokoón-csoport is látható. Istenszobrok, filozófusok, politikusok és császárok szobrai sorakoznak szinte végeláthatatlanul egymás után. A kiírásokkal szűkmarkúan bánnak, sok szoborról nem is tudjuk meg, hogy pontosan mit is ábrázol. Talán nem is baj. A Trevi-kútra gondolunk, és arra, hogy biztosan visszatérünk még ide, és akkorra majd fel is tudjuk ismerni őket. Addig belélegezzük az antik levegőt, titokban megérintjük őket, „beszélgetünk” velük. Különleges pillanatok ezek, és nehezen akaródzik innen elmenni. Még megcsodáljuk a remek csigalépcsőt, és bezárul mögöttünk a pápák egykori várának kapuja.
Szent Péter-templom
Ha valaki közülünk azt gondolta volna, hogy lehetetlen tovább gyalogolni, az tévedett. Továbbmentünk a Szent Péter bazilikába, amelyet a világ legnagyobb katolikus templomának építettek. Se a nyersanyagot, se a költségeket nem számolták, mindenből a legjobbat akarták. Hogy sikerült-e nekik? Erről a mai napig vitatkoznak a hozzáértők. Első persze a biztonság, ezért alaposan átvizsgálnak mindenkit a fémkeresőkkel, mielőtt bemehettünk volna. Az „illetlen” ruhában érkező külföldieket pedig be sem engedik. A méretek rendkívüliek – leülni azonban nem lehet. Hát akkor állunk… Ahogy ott álldogálunk, egyszer csak fegyelmezett, sorban álló tömegre leszünk figyelmesek. Szent Péter szobra elé akarnak járulni mindahányan, és megsimogatni a szent kőlábát. Megtudtuk, hogy azt remélik, ettől szerencséjük lesz. Meghökkentő volt látni, amikor elfoglalt üzletemberek az egyik kezükben maroktelefont szorongatva társalogtak, a másik kezük pedig odaadóan simogatta Szent Péter lábát. Hiába, Rómában vagyunk… Lám, mire hozzászoknánk, már el is megyünk. Körbejárjuk a pápák sírjait, de a kupolába már nem megyünk föl, pedig a kilátás nagyon megérné. Inkább kimegyünk a templom elé, és onnan nézzük a Raffaello-tervezte színpompás ruhában pózoló svájci gárdistákat, a pápa testőreit. Még visszanézünk, és megcsodáljuk Bernini építészeti-tervezői remekét, az oszlopsorral, szökőkutakkal, obeliszkkel egységet alkotó Szent Péter teret.
Az Angyalvár
A Navona térre indulunk, Római városnézésünk utolsó állomására. Természetesen gyalog, hiszen nagyon közel van a Vatikánhoz az Angyalvár, amely oly sok nevezetes műalkotásnak a témája. Valamikor Hadrianus császár (117–138) mauzóleumának készült 139-ben, és utána több császárnak is itt helyezték el a hamvait. Még a saját maga írta sírverse is megmaradt, amelyet külön kérésére ki is tettek az urnája fölé. Évődő, játékos modorban szólítja meg lelkét, és ebből némileg képet nyerhetünk a rómaiak halálhoz való viszonyulásáról:
„Lelkecske, kóborka, dévajka,
Testem vendége s társa te,
Mely tartományba utazol?
Dermedtbe, ködösbe, sápadtba?
Kis tréfáidnak vége már."
Később erődítménnyé alakították át, még az ókor végén, így maradhatott meg a mai napig is. A nevét onnan kapta, hogy az 590-ben dúló járvány idején a Szent Péter sírjához zarándokló körmenetben baktató pápa a legenda szerint hirtelen megpillantotta Mihály arkangyalt az erődítmény felett. A középkorban egyre bővítették, erősítették a várat, amely a pápák legfontosabb erődítményének számított, ezért idővel fedett folyosót is építettek, amely összekötötte a Vatikánt az Angyalvárral. Volt is rá szükség, mert a pápák sokszor csak így tudták életüket menteni a különféle ostromok során. Az egyik ilyenről érzékletes beszámolót olvashatunk Benvenuto Cellini, nevezetes firenzei ötvös és szobrászművész önéletrajzában, aki részben a maga tehetségének és bátorságának tulajdonítja, hogy 1527-ben, Róma kifosztásának idején, a pápa és védőserege életben maradt. Később Róma legerősebb börtöne lett belőle, sok híres ember raboskodott itt, és sokan bizony itt is fejezték be földi pályafutásukat. Az emlegetett Cellini is „élvezte a börtön vendégszeretetét”, és saját szavai szerint, aki a 16. században egyszer bekerült az Angyalvárba, az nem is számíthatott arra, hogy élve ki is jön. Raboskodtak itt eretnekséggel vádolt humanisták, többek között Platina, Pomponius Laetus és a híres Giordano Bruno. Ma azonban a legjobban egy olyan egykori rabot ismernek, Mario Cavaradossit, akinek kitalált személye Puccini Tosca című operájából lett világhírű. A vár ma múzeum, és a nyomasztó börtönök megtekintése után szívesen szellőzteti ki az ember a fejét a tetőteraszon. Hiába, nehéz felülmúlni az Angyalvár tetejéről elénk táruló látványt, a Teverét, a Szent Péter bazilikát, a házakat, kerteket, egész Rómát.
A Piazza Navona és a Palazzo Altemps
Átmegyünk a méltán híres Ponte Sant Angelón, amelynek a helyén az ókorban is híd állt – éppen Hadrianus építtette. A mai híd már a kora újkor alkotása, de a középső három íve még ókori. A Piazza Navona valamikor az ókorban stadion volt, Domitinaus császár avatta fel i. sz. 86-ban, méghozzá vízi ütközettel. Hogy pontosan hogyan oldották ezt meg, azt nem tudjuk, de a rómaiaknak egy látványosságot megszervezni sosem jelenthetett megoldhatatlan műszaki akadályt. Érdekes, hogy az egykori lelátó alapfalainak egyes részei ma is jól láthatóan ott vannak a tér épületeiben. A tér alakja, atmoszférája miatt a középkorban lovagi tornákat rendeztek itt. Ma elsősorban sétálni, üldögélni jönnek ide az emberek, és élvezik a gyönyörű szökőkutakban csobogó víz látványát és hangját.
Csak néhány sarokra a tértől megtaláljuk a Palazzo Altemps épületét, amely csendesen húzódik meg a római forgatagban. Ma már múzeum van itt is, ókori szobrok múzeuma. Aki egy kis nyugalomra vágyik, itt bízvást megteheti, mert kevesen ismerik még ezt a remek kiállítást. Elsősorban ókori istenszobrok, görög szobrok római másolatai és domborművek találhatók itt. Egyik-másik szobor töredékesen került elő annak idején, és a reneszánsz korban akkor is kiegészítették valamilyen talált darabbal, ha csak egy kicsit is használhatónak gondolták. A gyűjtemény értékes darabja a fürdőző Venus, valamint az ún. Ludovisi Arész, amelynek görög eredetijéből készítettek a római korban remek márványmásolatot, amelyet mindenképpen érdemes közelről megcsodálni. A szobor azt a pillanatot ábrázolja, amikor Arész vagy Mars megpihen a megvívott csata után, és derűsen üldögélve szorongatja még kardját, hogy felkészüljön az újabb küzdelemre. Ekkor úgy döntöttünk, hogy mi is megpihenünk. Három napig megállás nélkül kerestük a látnivalókat, ismerkedtünk a nevezetességekkel, és töltekeztünk a római hangulattal és élettel.
Csak néhány sarokra a tértől megtaláljuk a Palazzo Altemps épületét, amely csendesen húzódik meg a római forgatagban. Ma már múzeum van itt is, ókori szobrok múzeuma. Aki egy kis nyugalomra vágyik, itt bízvást megteheti, mert kevesen ismerik még ezt a remek kiállítást. Elsősorban ókori istenszobrok, görög szobrok római másolatai és domborművek találhatók itt. Egyik-másik szobor töredékesen került elő annak idején, és a reneszánsz korban akkor is kiegészítették valamilyen talált darabbal, ha csak egy kicsit is használhatónak gondolták. A gyűjtemény értékes darabja a fürdőző Venus, valamint az ún. Ludovisi Arész, amelynek görög eredetijéből készítettek a római korban remek márványmásolatot, amelyet mindenképpen érdemes közelről megcsodálni. A szobor azt a pillanatot ábrázolja, amikor Arész vagy Mars megpihen a megvívott csata után, és derűsen üldögélve szorongatja még kardját, hogy felkészüljön az újabb küzdelemre. Ekkor úgy döntöttünk, hogy mi is megpihenünk. Három napig megállás nélkül kerestük a látnivalókat, ismerkedtünk a nevezetességekkel, és töltekeztünk a római hangulattal és élettel.
Mi maradt ki?
Mert el lehetett volna menni még a Villa Borghese mindig t
elített kiállításaira, a Villa Giulia etruszk múzeumába, apróbb-nagyobb templomok sorakoznak Rómában, amelyek belseje csodálatos festményeket vagy szobrokat rejt. Végigmehettünk volna a Via Appián, amelyet ókori emlékek szegélyeznek. Megnézhettük volna a kis piramist, benézhettünk volna a Villa del Priorato di Malta híres kulcslyukán, kimehettünk volna Ostiába, az ókori róma egykori kikötőjének szépen feltárt ásatásaihoz, vagy éppen Hadrianus császár nyaralójába, Tivoliba.
elített kiállításaira, a Villa Giulia etruszk múzeumába, apróbb-nagyobb templomok sorakoznak Rómában, amelyek belseje csodálatos festményeket vagy szobrokat rejt. Végigmehettünk volna a Via Appián, amelyet ókori emlékek szegélyeznek. Megnézhettük volna a kis piramist, benézhettünk volna a Villa del Priorato di Malta híres kulcslyukán, kimehettünk volna Ostiába, az ókori róma egykori kikötőjének szépen feltárt ásatásaihoz, vagy éppen Hadrianus császár nyaralójába, Tivoliba.És megnézhettük volna… De nincs is értelme tovább írni. Róma valóban örök, lüktetése, hangulata, stílusa, a fagyizói, éttermei, piacai szinte mindig hívogatóak. A látnivalókat itthagyjuk, de magunkkal viszünk valamit a fényképeken és az emléktárgyakon túl: az alkotóerővel összefogott örök szépség ízét, amely olyannyira áthatja az egész várost. És eltölt bennünket a bizonyosság, hogy az igazán nagyszerű dolgok és eszmények sohasem halnak meg, lehet, hogy kétezer évig szunnyadnak a földben, vagy századokon át lappanganak a gondolatok, de egyszer újra előkerülnek és újra megérintik az emberek lelkét. Róma mítoszai és tárgyi emlékei erre is bizonyítékul szolgálnak.
Valamit azonban hagyni kell a következő látogatásra is!
Cimkék