Szerző
Platón Az Állam című művében Gügész példáján mutatja be, hogy mi történik, ha egy ember idő előtt jut hatalomhoz. Miből látszik, hogy túl korán tett szert valaki hatalomra? Arról, hogy nem a saját és mások javára használja fel képességét, erejét, amellyel fölénybe került másokkal szemben, hanem csakis a saját érdekeire összpontosít, nem ügyelve arra, hogy ezzel esetleg megsért másokat.
Mi is történt Gügésszel, az egyszerű pásztorral, aki egy olyan gyűrű birtokába jutott, amely tetszése szerint láthatatlanná varázsolhatta? Segítségével meggyilkolta az uralkodót és ő maga lett királlyá. Feltételezhetjük, hogy amilyen módon hatalomra jutott, olyan vezető is maradhatott: továbbra is átgázolt mindenkin, aki útjában állt, visszaélt hatalmi fölényével.
Gügész mítoszát, amely a görög városállamokban közismert volt, arra használja Platón, hogy bebizonyítsa: az igazságtalanság sem a társadalomnak, sem az elkövetőjének nem tesz jót. A közöset sértő személyes érdek hosszú távon romba dönti az egész építményt. Így is történt: Hérodotosz elbeszélése szerint a lüd állam Gügész utódjainak ötödik generációjában összeomlott.
Azt az értékrendet, amely helyt ad a közös és az egyéni növekedésnek egyaránt, de mintegy egybeolvasztva a kettőt, a megfelelő nevelés segítheti beégetni a lélekbe. „Ami nem jó a méhkasnak, az nem jó a méhnek sem” – ismétli az allegória nyelvén Marcus Aurelius római császár. A közös jóra kell törekedni, amelyben az egyéni képességek összeadódnak, nem pedig egymás ellen irányulva szembefordítják az embereket. Így a társadalom stabil lesz, és mindenki jól jár.
A nevelés folyamatában óriási szerepe van annak, hogy a lélek megtisztuljon a gyengeségeitől, kigyógyuljon a betegségeiből, mint amilyenek a mértéktelenség, a gyávaság, a tudatlanság és az igazságtalanság, hogy helyüket az erények, a belső erők foglalhassák el: a mértékletesség, a bátorság, a bölcsesség és az igazságosság. Az ilyen belső szövetségesekkel megerősödve sokkal kisebb a veszélye annak, hogy elvakítsa az embert az önzés, amikor megkísérti valamilyen külső hatalom.
Csak az gyakorolhat mások fölött hatalmat, aki előzőleg belülről megedzette magát és megszerezte az uralmat önmaga felett. A külső érvényesülés a „mit birtokoljon és kinek parancsoljon” tervezgetése helyett önmagával tervez: milyenné váljon, mit tudjon, mitől tisztuljon meg… Figyelme a látszattól, a rajta kívül álló, elveszíthető értékektől az el nem tulajdoníthatókra irányul. Önmagától követel, nem pedig másoktól.
Valle-Inclán spanyol író egyik művében, alig pár oldalon megindítóan vázolja fel az utat attól a Gügésztől, aki vak lévén képes volt elvakítani másokat, addig a Gügészig, akinek a szeme megnyílt a láthatatlanra. Tapasztalatok, fájdalmak, tanulás és fokozatos felébredések kísérik fogékony lelkét az önzéstől a szellemi felébredésig vezető érési úton. Így zárul be Gügész gyűrűje: az ember az út elején, kicsinysége folytán, igyekszik minél nagyobb részt kiszakítani magának a közösből, de az út végén visszatalál az egész nagy, láthatatlan harmóniájához. Már nem él vissza az erővel, nem elvesz, hanem hozzátesz az államhoz, amely minden embernek helyet ad, és lehetővé teszi mindenki fejlődését.
Gügész mítoszát, amely a görög városállamokban közismert volt, arra használja Platón, hogy bebizonyítsa: az igazságtalanság sem a társadalomnak, sem az elkövetőjének nem tesz jót. A közöset sértő személyes érdek hosszú távon romba dönti az egész építményt. Így is történt: Hérodotosz elbeszélése szerint a lüd állam Gügész utódjainak ötödik generációjában összeomlott.
Azt az értékrendet, amely helyt ad a közös és az egyéni növekedésnek egyaránt, de mintegy egybeolvasztva a kettőt, a megfelelő nevelés segítheti beégetni a lélekbe. „Ami nem jó a méhkasnak, az nem jó a méhnek sem” – ismétli az allegória nyelvén Marcus Aurelius római császár. A közös jóra kell törekedni, amelyben az egyéni képességek összeadódnak, nem pedig egymás ellen irányulva szembefordítják az embereket. Így a társadalom stabil lesz, és mindenki jól jár.
A nevelés folyamatában óriási szerepe van annak, hogy a lélek megtisztuljon a gyengeségeitől, kigyógyuljon a betegségeiből, mint amilyenek a mértéktelenség, a gyávaság, a tudatlanság és az igazságtalanság, hogy helyüket az erények, a belső erők foglalhassák el: a mértékletesség, a bátorság, a bölcsesség és az igazságosság. Az ilyen belső szövetségesekkel megerősödve sokkal kisebb a veszélye annak, hogy elvakítsa az embert az önzés, amikor megkísérti valamilyen külső hatalom.
Csak az gyakorolhat mások fölött hatalmat, aki előzőleg belülről megedzette magát és megszerezte az uralmat önmaga felett. A külső érvényesülés a „mit birtokoljon és kinek parancsoljon” tervezgetése helyett önmagával tervez: milyenné váljon, mit tudjon, mitől tisztuljon meg… Figyelme a látszattól, a rajta kívül álló, elveszíthető értékektől az el nem tulajdoníthatókra irányul. Önmagától követel, nem pedig másoktól.
Valle-Inclán spanyol író egyik művében, alig pár oldalon megindítóan vázolja fel az utat attól a Gügésztől, aki vak lévén képes volt elvakítani másokat, addig a Gügészig, akinek a szeme megnyílt a láthatatlanra. Tapasztalatok, fájdalmak, tanulás és fokozatos felébredések kísérik fogékony lelkét az önzéstől a szellemi felébredésig vezető érési úton. Így zárul be Gügész gyűrűje: az ember az út elején, kicsinysége folytán, igyekszik minél nagyobb részt kiszakítani magának a közösből, de az út végén visszatalál az egész nagy, láthatatlan harmóniájához. Már nem él vissza az erővel, nem elvesz, hanem hozzátesz az államhoz, amely minden embernek helyet ad, és lehetővé teszi mindenki fejlődését.
Cimkék