Mágia az ókorban

Hakapeszi Maki, Giordano Bruno, Apuleius, no és a közönség segítségével eredtek a Mágia az ókorban című előadás előadói, Rusznák György és Hanol Balázs annak a nyomába, mi is az a mágia. A Hunyadi Kultúrműhelyben tartott október 15-i program résztvevőinek hozzászólásaiból hamar kiderült, hogy a varázslás, a természetfeletti, a nem hétköznapi birodalmába lép, aki ezt a témát kutatja. Egy kedves lejátszott jelenetben Hakapeszi Maki segítségével ráláthattunk, hogy bizony legtöbben arra szeretnénk felhasználni a varázslatot, hogy olyasmit érjünk el, ami általában nehézséget okoz, méghozzá erőfeszítés nélkül. Mondjuk, pikkpakk megtanuljunk németül egy csodatölcsérrel. De sok ókorinak sem voltak nagyratörőbbek a vágyai. Könnyen jött gazdagság, szerelmi siker, egészség, egy lóverseny megbundázása, haragosuk megbüntetése… Számos átoktábla, gemma, varázsgyűrű és más régészeti lelet tanúskodik arról, hogyan igyekeztek a láthatatlan erőket rávenni őseink, hogy a kedvük szerint alakuljon a sorsuk, legyen a kérés etikus vagy sem.

Természetesen a képlet azért nem ennyire egyszerű, és az ókori emberek áhított céljait sem lehet egy kalap alá venni. A fentebb leírtak elsősorban a közemberek praktikáit vették sorra, akik általában kevéssé értve a világot, minden megmagyarázhatatlan dolog mögött láthatatlan erőket sejtettek. Ha valakit baj ért, azt nyilván megátkozták, szemmel verték. A jó termést bizonyára a gabonára mondott áldásnak köszönhették. És így tovább. Volt aztán egy műveltebb réteg, akit ma racionalistának nevezhetnénk. Ők elítélték a mágiának ezt a formáját, pontosabban kóklerségnek tekintették, nem valódi mágiának. És végül voltak a papok, a magasabb filozófiai tudást birtokló réteg, akik jobban értették a világ működését, és akár azt is, miért válik be egyik-másik praktika, de szintén nem helyeselték az önző célokért folytatott próbálkozásokat.

A két megközelítés közti különbség szépen tükröződik Apuleius, i.sz. 2. századi filozófus védőbeszédében. Haragosai megvádolták, hogy mágiát űz, ám ő sorra cáfolta az ellene felhozott vádakat. A közelében összeesett fiú amúgy is nyavalyatörős, máskor is összeesett; halakat sem bűbájosság miatt boncol, hanem mert tudományos könyvet ír róluk; és nem azért rejteget szobrokat a lakásában, mert meg akar rontani velük valakit, hanem mert több isten misztériumába beavatták Görögországban, amely tudásról azonban hallgatnia kell. Miután tisztázta magát, még kitért egy – témánk szempontjából – fontos dologra. Platónt idézve megemlítette, hogy a mágiára a perzsáknál (ahonnan a mágia szó maga is ered) a 14. évüket betöltött ifjakat a legtudósabb emberek egyike tanította, a mágia ugyanis nem más, mint az istenek tiszteletének tudománya. Ezért ha így, a szó eredeti értelmében nevezték volna őt mágusnak, még meg is kellene köszönnie a vádakat, hiszen nincs nemesebb cél, mint kapcsolatba lépni az istenekkel, és valójában azt kellene megvádolni, aki nem erre törekszik.

Mi is akkor a mágia valójában? Mindenképp összefügg a vallással annyiban, hogy mindkettő alapvetése, hogy az isten/istenség létezik. S ha létezik istenség, léteznek lelkek is. Néhányan közülük anyagi testet öltenek, mások (éppen) nem. A mágia célja pedig, hogy ezeket a számunkra láthatatlan erőket (legyenek azok saját láthatatlan részeink vagy külső létezők) megszólítsuk. Giordano Bruno úgy fogalmazott, hogy a mágia valódi célja az, hogy az embert magasabb szintre emelje, ide értve tudatát, életét és a világról való tudását is.
Nem kell ilyenkor lilaködös dolgokra gondolnunk. A világról való tudás példájánál maradva: tudni, hogy mi történik tőlünk 1000 km-re ebben a pillanatban, még néhány száz éve is egyértelműen a mágia felségterülete volt, ma egyszerűen élő közvetítésnek nevezzük. Számos ma csodásnak tűnő gyógyulás okát néhány évtized múlva talán az orvosi egyetemek első évfolyamán oktatják majd.
Ám az is látszik már, hogy a tudomány sem fog tudni megoldani mindent. Az igazi rejtélyt minden kor emberének ugyanazok a kérdések jelentik: ki vagyok, honnan jöttem, mi lesz velem, ha meghalok. Ezekre viszont a legokosabb „kütyü” sem fog választ adni.

A helyzet mégsem reménytelen. Talán mindannyian átéltük már, hogy déjà vunk van egy helyen, ahol még sosem jártunk, hogy egy múzeumba lépve delejes erővel vonz egy ki tudja hány ezer éves tárgy vagy hogy egy zenei koncerten vagy kiállításon a hallott vagy látott szépségtől könnyezni tudnánk. Manapság ugyan nem divat (különösen a férfiak körében) átadni magunkat ezeknek az érzéseknek, de jó, ha tudjuk, hogy ilyenkor a magasabb lélekrész csordul túl bennünk, és ez épp az a kapcsolatfelvétel, amire annyira áhítoznak, akik a mágia révén próbálják a láthatatlan erőket megszólítani.
Régen is és ma is, sok minden van, ami elterelheti a figyelmünket a léleknek ezekről a finom megnyilvánulásairól. De fontos felismernünk, hogy mindannyiunkban ott van az a bizonyos isteni lélekrész, amit nem ronthat meg semmi sem. És mindannyiunkban ott van a vágy is, hogy kapcsolatba lépjünk ezzel a belső isteni résszel. Ahogy ez ébred, az átoktáblák és szerelmi kötések helyett egyre inkább azon jár majd az eszünk, hogyan válhatnánk méltóvá hozzá. És ez az igazi, belülről jövő változás alapja. Ennél pedig nincs nagyobb mágia.

Kovács-Torma Réka