Méltóságteljes, merev alakokként vonulnak el előttünk a régi Róma császárai. Többet tudunk róluk, mint a hétköznapok embereiről, de így is igen távol vannak tőlünk. Van azonban köztük valaki, aki megszólal, sőt egészen közel lép hozzánk. Mintha hangosan önmagával beszélgetne. Aztán egyszer csak azt vesszük észre, hogy bennünket is bevon a beszélgetésbe. „Vezérlő értelme” (ahogy ő mondja) olyan gondolatokra indítja, amelyek kétezer év után is a lehető legközvetlenebbül szólnak a szívünkhöz és az értelmünkhöz.
Ez a sugárzó, különös imperátor az i. sz. II. században élt Marcus Aurelius, aki 161 és 180 között uralkodott. Az utókor filozófuscsászárnak nevezte, és nemegyszer vitatkoztak arról, hogy császár vagy filozófus volt-e inkább. Válasza megsejthető abból, ahogy magát is figyelmezteti: „Vigyázz, el ne császárosodj, fel ne vedd szokásaikat – mert ez könnyen megesik. Légy csak egyszerű, jó, tiszta, komoly, kendőzetlen, igazságszerető, istenfélő, jóindulatú, szeretetteljes, tántoríthatatlanul kötelességtudó. Arra törekedj, hogy az maradj, amivé a filozófia igyekezett tenni.” Aki már beleolvasott valaha a naplótöredékeiből összerendezett Elmélkedéseibe, érezheti, hogy benne elsősorban az ember szólal meg, aki a mai értelmes és kereső gondolkodót is szíves társául fogadja.
Marcus Aurelius uralkodását szinte szakadatlan háborúskodás töltötte ki. Érdekesség, hogy a germánok ellen Pannóniában, részben hazánk területén is harcolt, és több fejezet végén találkozunk azzal a megjegyzéssel, hogy „írtam a quádok földjén, a Garam mentén” vagy „írtam Carnuntumban”. Képzeljük el, hogy vajon mi hol találnánk helyet a csatazaj közepette a gondolkodásra. A császár önmagában, belül teremt csendet, és megkérdezi magát az elmúlt napról, ugyanis „sehol a világon nincs az embernek csendesebb és békésebb helye, mint a saját szelleme”. Az írásokat olvasva mégis úgy tűnik, a harc belül is folytatódik. „Nem keres kibúvókat, nem kíméli magát, és megjegyzi saját hiányosságait, majd szemrehányásaival szigorúan visszatereli magát a helyes útra. No lám, most a tömeg tapsait hajszolod a szónoki emelvényen. Ember, elfelejtetted-e, milyen dicsőség ez? - Hiszen az emberek annyi fáradozást pazarolnak rá! - Hát azért neked is esztelennek kell lenned?”
A lustaság, az embertársainkkal szembeni utálkozás, a jövő miatti szorongás. Ismerős hibák ezek, és ha tanácsot szeretnénk kapni, nyugodtan forduljunk a filozófuscsászárhoz, aki korántsem egy elméleti, passzív viszonyulásra mutat példát: „– De hát pihenni csak kell! – Kell, én is azt mondom. De a természet megszabta a pihenés mértékét, mint ahogy megadta az evését és az ivásét. Mégis túllépsz a mértéken, az elegendőn. Bezzeg a munkában már nem, hanem megmaradsz a lehetőségen belül. Mert nem szereted önmagad! Különben szeretnéd természetedet és szándékát!” Marcus Aurelius számára semmi sem lehet jelentéktelen, mert minden kis helyzet magával hozza a javítás és a tanulás lehetőségét. „Milyen világosan rajzolódik szemed elé, hogy nincs még egy olyan alkalmas életforma a bölcselkedésre, mint az, amiben élsz!”
A kijózanító szavak abból a szemléletből fakadnak, hogy értelmünk – amely közös emberi kincs – segítségével felülemelkedhetünk a külvilág hatásain. Sőt sokkal fontosabbá válik a belső élet a külsőnél. „Ha valami külső jelenség bánt, voltaképpen nem maga a jelenség nyugtalanít, hanem a róla alkotott ítéleted. Márpedig csak tőled függ, hogy ezt megszüntesd.” A legendás sztoikus nyugalom alapja a tudás a természet bölcsességéből táplálkozó egyetemes rendről, amelyben a rossznak és a jónak egyaránt megvan a helye. „Senkivel sem történik olyasmi, aminek az elviselésére nem termett.” „Minden, ami történik, igazságosan történik. Ha pontosan megfigyeled, rájössz.” A kis, zsebben is elférő kiadásban kapható Elmélkedések olyan különleges gyógyírt jelentenek, amely egyszerre nyugtat és sarkall cselekvésre. Érdemes újra és újra felütni a könyvet. Marcus Aurelius megtisztelő ajánlatot tesz: legyünk a tanítványai. Az Új Akropolisz Filozófiai Iskola bevezető kurzusának témái között is szerepelnek a sztoikus filozófusok és tanításuk, és a későbbiekben is visszatérünk írásaik elemzésére. A bölcs császár életében és műveiben találkozott a tudás és a tett. „Egyáltalán, ne vitatkozz többé arról, hogy milyennek kell lennie a jó embernek, hanem légy olyan.”