A mikrokozmosz

Tágabb értelemben az emberi faj egésze mikrokozmosz, szűkebben véve minden egyes férfi és nő annak tekinthető. A mikrokozmosz sémája a jelenleg alapvető ellentétpárból adódik: én és a környező világ. Az Én a rendszer középpontjának tekinti magát, a másik hat tudatossági szint pedig az öt érzékszervre korlátozódik. Megszületett a pentagram. Íme, az ember!

Bármilyen összetettek is legyenek a 20. századi ember eszközei, ezek csupán kezünk, lábunk meghosszabbításai. A rádió a hallásunk képességeit nyújtja ki, a televízió a látásunkét. Egy műhold sem több egy átalakított kődarabnál, amelyet egy kisfiú játékból felhajít az égre. Mindez ugyan megnöveli, de nem mélyíti el lehetőségeinket.

A 20. század kultúrája vízszintes kultúra: gyorsan kiterjed, mint az olajfolt, de a kiterjedéssel arányosan el is vékonyul, elveszti homogén, egybefüggő felületét: lyukak és hasadékok keletkeznek rajta. A túlméretezett kiterjedés a 20. századot spekulatívvá teszi, jellemzői pedig kényszerítik a művészi, társadalmi, gazdasági, pszichológiai és vallási szürrealizmus zavaros, kaleidoszkópikus játékaira. Nincsenek sem gyökerek, sem perspektívák. A rendszer megmerevedett.

Az ember bárhova, gyorsan eljuthat, de önmaga foglyaként vakon és némán, képtelen a filozófiai rácsodálkozásra, érzéketlen a metafizikai távlatokra. Nem a jót veszi észre, hanem a számára előnyöset, nem a lélek békéjét értékeli, hanem hátsója kényelmét, nem elmélyül, hanem spekulál. A világ tücskökkel teli kosárhoz hasonló: mind kétségbeesetten lármázik, de hiába, mert mindegyik csak a saját bajával törődik.

A megoldást az hozhatja, ha az ember újra a világegyetem részének érzi magát: nem az urának, nem is a rabjának, egyszerűen a Makrobiosz, a kozmosz részének, amelybe a mikrokozmosz, az Anthroposz is beletartozik. Szabaduljunk meg az észben, ebben a tükörcsarnokban született ellentmondásoktól és keressük meg a számunkra természetes harmóniát.