A kényelem csapdájában

A válságos helyzeteknek és a nehéz életkörülményeknek a sok hátrányuk mellett jó oldaluk is van. Ha minden könnyen megy, nem állunk meg gondolkodni, nem érezzük szükségét annak, hogy jobb megoldásokat keressünk. Ezért nem is szembesülünk hiányosságainkkal, és az sem merül fel, hogy vannak még feltáratlan képességeink. A nehézségek ezzel szemben ébresztően hatnak, hiszen meg kell mozgatnunk és összpontosítanunk kell erőnket, hogy megbirkózzunk velük.

A fokozódó terhelésnek köszönhetően képességeket fejlesztünk ki. Ha jobban belegondolunk, ez az egész oktatási rendszer alapja: a gyerek, a fejlődő egyén elé, szintjéhez igazodva egyre összetettebb feladatok kerülnek. Ahogy megérti és megoldja őket, ő maga fejlődik. Miért érne véget ez a folyamat bármikor is? Az ember csak egy bizonyos korig tanulhat, növekedhet tudásban és képességekben?   

Sok példát találhatunk a történelemben világszerte arra, hogy a társadalmi gyakorlatba beleépítették ezt az emberképet, és támogatták az egyén élete végéig tartó tanulását. A filozófia is az ember lényegi jellemzőjének tekinti a soha véget nem érő fejlődést. Ha egy fa képes évről évre rügyet bontani, épp az ember ne tudna? A pszichológia a maga részéről pedig már régen bebizonyította, hogy a léleknek szüksége is van erre a fejlődésre, az erejéhez méltó újabb és újabb kihívásokra, hiszen ennek köszönhetően tartjuk meg szellemi frissességünket és lelki egyensúlyunkat.

A kényelem elaltathatja a gondolkodó részünket. Nem kell megküzdeni a dolgokért. Szinte gépiesen kielégíthetők szükségleteink és kívánságaink… kinyitjuk a csapot és meleg víz folyik belőle, feljebb tekerjük a szabályozót, és máris emelkedik a szoba hőmérséklete, beülünk a kocsiba és percek alatt több kilométert teszünk meg… Bár ezeket természetesnek vesszük – legalábbis ami Európát illeti –, azért emlékeztetnünk kell magunkat arra, hogy az erőnk és képességeink határait feszegető nehézségekre mindenképpen szükségünk van. Nehogy belealudjunk a nagy kényelembe és elhiggyük, hogy az egész élet ilyen, és hogy a világ tartozik nekünk, hiszen mindent „megérdemlünk” csak azért, mert megszületünk. „Minek tovább tanulni… jók vagyunk így, amilyenek vagyunk.”

Ez baj. Mert ha nincs valódi kihívás, akkor kitalált sárkányok ellen fogunk küzdeni, és ami a legrosszabb, magunkon kívülre helyezzük a csatateret. Változzanak a körülmények, tegyenek mások azért, hogy nekünk jó legyen... Lehet, hogy sajnáljuk magunkat vagy vádaskodásba kezdünk, de a dolog lényegét tekintve teljesen mindegy, hogy sírunk-e vagy dühöngünk. Ettől nem kerülnek felszínre a még bennünk szunnyadó képességek, és nem leszünk boldogabbak. A környezetünk pedig végképp nem.

A filozófia eszményi emberképe a holtáig tanuló, képességeit fejlesztő és személyiségét csiszoló egyén. Attól, hogy valaki csak saját magától reméli és várja sorsának jobbá alakulását, egészen kellemes munkatárssá, szomszéddá, családtaggá válik. Mert az ilyen ember lelkileg kiegyensúlyozott, derűs, a körülmények egyre kevésbé tudják kibillenteni. Lelke lassan függetlenné válik az anyagban zajló folyamatoktól, oly módon, hogy irányítja őket. Mondhatjuk, a szellemi szikra pislákolni kezd benne: tudja, hogy nem azonos a testtel, de még az ingadozó lelkiállapotokkal sem. Azzal a részével azonosul, ami felülmúlja az anyagot, és nem osztozik annak sorsában.

Korunkban nem mindennapi a szellemi ember értékrendje és életmódja, de talán emberibb: szüntelen vívja belső harcait, hogy a már ismert képességeinek körét tovább tágítsa. Nem tér ki a nehézségek elől. Sőt, keresi azokat. Erejét belső növekedéséből és ismeretei átadásából meríti; az elvekhez, nem pedig a körülményekhez igazodó életmódjából; az elgyengítő elvárások helyett a példamutatásból; egy jobb és emberibb világ reményéből, amelyben másokkal is osztozik.


Olvastad már?

A passzivitás – korunk betegsége