Szerző
Az egészből kiragadott lényeg egyedi ábrázolása Nicholas Roerich művészetének egyik legjellemzőbb vonása. Az 1874-ben Szentpétervárott született Nyikolaj Konsztantyinovics Rerih az orosz Művészeti Akadémián tanult festészetet, eredendő intuitív fogékonyságát kifejezőkészségének fejlesztésével, és elméje pallérozásával egészítette ki, s éppúgy törekedett az erkölcsi tisztaságra. Az Akadémián kapcsolatba került olyan fiatal művészekkel, mint Muszorgszkij, Sztravinszkij vagy Saljapin, akik hozzá hasonlóan később a kor meghatározó alakjai lettek.
A Művészeteket Ösztönző Társaság igazgatójaként módszereivel arra buzdította a fiatal művészeket, hogy a megmerevedett akadémikus formákon túl új utakat kutassanak fel az önkifejezéshez, s hogy közben óvják a múlt értékeit őrző kulturális kincseket. Maga ekkorra már elismert festővé vált: Párizsban, Brüsszelben, Velencében, Londonban állították ki képeit és díszleteket készített a kor nagysikerű operáihoz, balettelőadásaihoz.
Az I. világháború idején tüdőbetegsége miatt családjával Finnországba, majd az Egyesült Államokba utazott, ahol kiállították több száz festményét, s emellett jelmezt és színpadi díszletet is tervezett több színielőadáshoz. 1921-ben New Yorkban megalapította az Egyesült Művészek Intézetét, amelyből később a ma is létező Roerich Múzeum lett.
A család életében rendkívülinek számít indiai körutazásuk időszaka. Roerich úgy vélte, hogy az orosz és az indiai kultúra gyökerei közösek, és ezt be is szerette volna bizonyítani. De nem csak a kézzel fogható kapcsolatot kereste ezzel az egyik legősibb civilizációval: valószínűleg egyfajta szellemi honvágy is gyötörte, amelyet Indiában remélt enyhíteni.
Erről, a szellemi forrásokkal való találkozás kalandokkal teli időszakának útkereséséről mesél az ezidőtájt készült félezer festménye. Nem tudni, hogy a színválasztás, az arányok vagy a letisztult formák teszik-e, netán a művészi tisztaság és mentális szabadság együttese, ami mindezek mögött áll, de alkotásai szinte mágikus erővel bírnak. Hiába egyszerűek: ha a hatalmas kék ég előtt csak egy mindössze néhány vonallal megrajzolt hegység magasodik is, rátekintve mégis olyan, mintha mi is szippanthatnánk egyet Ázsia levegőjéből. Egyszerű tájábrázolásnak tűnik, de a hegyekben mégis ott rejlik az erő, az állandóság, valami örök lenyomata, amely a festészet nyelvén szólítja meg a lelket. Talán ahogy Csontváry a Nap színét – Nicholas Roerich éppúgy a szellemet, az örököt szerette volna meglelni és megosztani művei szemlélőivel.
Expedíciójuk 1928-ban ért véget. Ekkor a család a Kula völgyben telepedett le, a Himalája lábánál. Létrehozták az Uruszvati Himalájai Kutató Intézetet. Ennek célja a kutatóút során gyűjtött anyagok feldolgozása és rendszerezése volt, de mélyreható tanulmányokat folytattak a botanika és az ősi orvoslás terén is, valamint feleségével együtt megírtak egy tibeti és kínai gyógyszerkönyvet.
A házaspár rendszeres kapcsolatot ápolt a Teozófiai Társulattal. Készült is egy különös kép a társulat alapítójáról, Helena Petrovna Blavatskyról, a századelő egyik legnagyobb hatású filozófusnőjéről, akit az Új Akropolisz nemzetközi szervezete 1991-ben, halála századik évfordulójának évében a mindenféle dogmától mentes szellemiség megújítói és a szólásszabadság védelmezői közé sorolt. Ahogyan ennek a különleges, világot bejárt hölgynek az élete sem volt mindennapi, az őt ábrázoló festmény sem szokásos portré: egy kolostor nyíló kapujában álló férfit éppen beenged egy, az emberiséget szimbolizáló női alak. A címe: A küldött.
A H. P. Blavatskyt ábrázoló festményt Roerich Annie Besantnak, a Nemzetközi Teozófiai Társulat elnökének ajándékozta. A festményt a mai napig a Teozófiai Társulat adyari központja őrzi Indiában. A szervezeti kapcsolódásnál azonban lényegesebb számunkra a szellemi rokonság Blavatsky tanításaival. Ennek meglétét többek között Roerich ún. fehér versciklusa bizonyítja, amely Berlinben jelent meg, Morya virágai címmel.
Legközelebbi útja ismét az Egyesült Államokba vezetett, ahol ezúttal a béke követeként lépett fel. Indítványozta egy, a kulturális értékek védelmét szolgáló nemzetközi egyezmény megalkotását. Jó barátságban volt az akkori amerikai alelnökkel, Henry Wallace-szal, aki támogatta az elképzelést. Így 1935-ben Washingtonban megszülethetett az egyezmény, amelyet Roosevelt elnök vezetésével harmincöt pánamerikai ország képviselője írt alá.
Nicholas Roerich 1947. december 13-án halt meg, hamvait szeretett hegyei őrzik. Szellemi keresés, alkotás, a nehézségek leküzdése, a fellelt tudás megosztása – Roerich életútját szemlélve az emberi élet teljessége rajzolódik ki előttünk. Élete és alkotásai jól példázzák, hogyan hat a szellem ereje a művészetre: a művész kutatóvá válik, és méltó párja lesz az intuitívan átszellemült tudósnak, sőt, amikor a kettő egybeér, akkor elénk lép a „reneszánsz ember”, aki bármibe fog, nem tévesztik meg a látszólagos ellentmondások, hiszen látja a mögöttük rejlő egységet. Közel hétezer festményt hagyott a világra és egy alkotó, egységre törekvő, szellemi ember példáját.
Az I. világháború idején tüdőbetegsége miatt családjával Finnországba, majd az Egyesült Államokba utazott, ahol kiállították több száz festményét, s emellett jelmezt és színpadi díszletet is tervezett több színielőadáshoz. 1921-ben New Yorkban megalapította az Egyesült Művészek Intézetét, amelyből később a ma is létező Roerich Múzeum lett.A család életében rendkívülinek számít indiai körutazásuk időszaka. Roerich úgy vélte, hogy az orosz és az indiai kultúra gyökerei közösek, és ezt be is szerette volna bizonyítani. De nem csak a kézzel fogható kapcsolatot kereste ezzel az egyik legősibb civilizációval: valószínűleg egyfajta szellemi honvágy is gyötörte, amelyet Indiában remélt enyhíteni.
Erről, a szellemi forrásokkal való találkozás kalandokkal teli időszakának útkereséséről mesél az ezidőtájt készült félezer festménye. Nem tudni, hogy a színválasztás, az arányok vagy a letisztult formák teszik-e, netán a művészi tisztaság és mentális szabadság együttese, ami mindezek mögött áll, de alkotásai szinte mágikus erővel bírnak. Hiába egyszerűek: ha a hatalmas kék ég előtt csak egy mindössze néhány vonallal megrajzolt hegység magasodik is, rátekintve mégis olyan, mintha mi is szippanthatnánk egyet Ázsia levegőjéből. Egyszerű tájábrázolásnak tűnik, de a hegyekben mégis ott rejlik az erő, az állandóság, valami örök lenyomata, amely a festészet nyelvén szólítja meg a lelket. Talán ahogy Csontváry a Nap színét – Nicholas Roerich éppúgy a szellemet, az örököt szerette volna meglelni és megosztani művei szemlélőivel.
Expedíciójuk 1928-ban ért véget. Ekkor a család a Kula völgyben telepedett le, a Himalája lábánál. Létrehozták az Uruszvati Himalájai Kutató Intézetet. Ennek célja a kutatóút során gyűjtött anyagok feldolgozása és rendszerezése volt, de mélyreható tanulmányokat folytattak a botanika és az ősi orvoslás terén is, valamint feleségével együtt megírtak egy tibeti és kínai gyógyszerkönyvet.
A házaspár rendszeres kapcsolatot ápolt a Teozófiai Társulattal. Készült is egy különös kép a társulat alapítójáról, Helena Petrovna Blavatskyról, a századelő egyik legnagyobb hatású filozófusnőjéről, akit az Új Akropolisz nemzetközi szervezete 1991-ben, halála századik évfordulójának évében a mindenféle dogmától mentes szellemiség megújítói és a szólásszabadság védelmezői közé sorolt. Ahogyan ennek a különleges, világot bejárt hölgynek az élete sem volt mindennapi, az őt ábrázoló festmény sem szokásos portré: egy kolostor nyíló kapujában álló férfit éppen beenged egy, az emberiséget szimbolizáló női alak. A címe: A küldött.A H. P. Blavatskyt ábrázoló festményt Roerich Annie Besantnak, a Nemzetközi Teozófiai Társulat elnökének ajándékozta. A festményt a mai napig a Teozófiai Társulat adyari központja őrzi Indiában. A szervezeti kapcsolódásnál azonban lényegesebb számunkra a szellemi rokonság Blavatsky tanításaival. Ennek meglétét többek között Roerich ún. fehér versciklusa bizonyítja, amely Berlinben jelent meg, Morya virágai címmel.
Legközelebbi útja ismét az Egyesült Államokba vezetett, ahol ezúttal a béke követeként lépett fel. Indítványozta egy, a kulturális értékek védelmét szolgáló nemzetközi egyezmény megalkotását. Jó barátságban volt az akkori amerikai alelnökkel, Henry Wallace-szal, aki támogatta az elképzelést. Így 1935-ben Washingtonban megszülethetett az egyezmény, amelyet Roosevelt elnök vezetésével harmincöt pánamerikai ország képviselője írt alá.
Nicholas Roerich 1947. december 13-án halt meg, hamvait szeretett hegyei őrzik. Szellemi keresés, alkotás, a nehézségek leküzdése, a fellelt tudás megosztása – Roerich életútját szemlélve az emberi élet teljessége rajzolódik ki előttünk. Élete és alkotásai jól példázzák, hogyan hat a szellem ereje a művészetre: a művész kutatóvá válik, és méltó párja lesz az intuitívan átszellemült tudósnak, sőt, amikor a kettő egybeér, akkor elénk lép a „reneszánsz ember”, aki bármibe fog, nem tévesztik meg a látszólagos ellentmondások, hiszen látja a mögöttük rejlő egységet. Közel hétezer festményt hagyott a világra és egy alkotó, egységre törekvő, szellemi ember példáját.
Cimkék