A szabadságról és a rabszolgaságról

A belső szabadság, saját természetéből adódóan, a Törvények tiszteletétől függ, és ezek a Törvények teszik lehetővé létrejöttét is. A szabadság megszabadulás az állati énünktől, amely szenvedést okoz, és megszégyenítően csüng rajtunk. Ezt a szabadságot azonban csak úgy érhetjük el, ha a felébredt Egyén harmonikus viszonyt tud kialakítani a közösséggel.

A szabadság nem végcél, hanem eszköz valaminek az eléréséhez, és ha nem párosul nemességgel és jósággal, a kizsákmányolók eszközévé válik, akik a szabadsággal tesznek lakatot a hiszékenyek szájára.

A szabadság önmagában nem cél, hanem csupán eszköz, hiszen csak ha a céljai jók, akkor jó a szabadság is. Másként faltörő kossá válhat, amely lerombolja az ember védfalát, vagy aljas szándéktól vezérelve egész nemzeteket dönthet romba.

Szükségünk lenne arra, hogy a gondolatban létező szabadságot élhető szabadsággá alakítsuk át. Élnünk kell a szabadságot, nem elég csak gondolkodni róla. Az okoskodás kora, a puszta ész kora leáldozott.

A szabadság az egyén tudatosságára épül, önmaga és a világ megismerésének képességére. Ha az ember nem ismeri önmagát és a világot, önnön szabadságát korlátozza.

Aki bezárkózik és enged a kétségbeesésnek, kétszeres fogságba esik. Az intelligens ember mindig megtalálja a módját, hogy elérje a szabadság és méltóság nélkülözhetetlen minimumát.

A vakhit kizárja a szabadságot, a szabadság viszont nem zárja ki a hitet. A hitnek a beigazolódott tényekből kell erednie, hirdetnie és jövendölnie kell a belőle fakadó magasztosabb igazságokat. Nem válhat olyan erővé, amely az értelem és a fejlődés útjában áll, és ellenséges mindenkivel, aki érez, gondolkodik és szeret.

Kihasználtak és kihasználók vagyunk egyaránt, álszükségletekkel telítjük életünket, meddő és felszínes viselkedési formákkal, és így milliónyi modern rabszolga táborát alkotjuk, akiknek nincs sem politikai, sem filozófiai tudata: alkalmazottak és szakmunkások hatalmas seregévé lettünk.

Furcsa szerzet az ember! Alighogy megkötözik vagy bezárják pár napra, máris kétségbeesetten követeli a szabadságot. Azt viszont élvezi, ha saját indulatai, szenvedélyei és tudatlansága verik láncra. Testét, földi lakhelyét börtönné alakította, és saját szenvedéseit megkedvelve mindent megtesz azért, hogy el se kelljen hagynia.

A rabszolgaság nem csupán fizikai korlátozottság, sokkal inkább egy mentalitás. Már a sztoikusok is azt hangsúlyozták, hogy valójában csak az a rabszolga, aki önmagát annak érzi, és elfogadja ezt az állapotot ellenkezés nélkül.

Hányszor döntöttek rabigába embereket a szabadság nevében, mennyi vért ontottak, miközben a jóságra és a jámborságra hivatkoztak! Égig érne azoknak a bölcseknek a holttestével megrakott máglya, akiket már feláldoztak a bölcsesség nevében!

A tiltakozás a rabok eszköze, a szabad emberé azonban a cselekvés. Akinek van keze és szíve, nem tiltakozik, hanem cselekszik. Mindenki írhat a történelem könyvébe.

A népeket a „nép nevében” döntik rabszolgasorba, a szabadságra hivatkozva pedig eltörlik a föld színéről…

A fehérből fekete lesz, a szabadságból rabság, az együttlétből szétválás. A Törvény ritmikusan lüktet, és minden létező, minden pillanat a két ellentét összeütközéséből születik. De az is igaz, hogy a feketéből fehér lesz, a rabságból szabadság, a szétválásból újbóli egymásra találás…

Az éhezők kedvenc témája a kenyér, a rabszolgáké pedig a szabadság. Akik valóban szabadok, nem beszélnek a szabadságról, hanem megélik.

Az igazi szabadság egy, mint ahogyan az igazi engedelmesség is az. És minden ember részesülhet bennük, és nem kell testvérháborút vívni egymással és gyerekesen viselkedni abban a hitben, hogy attól lesznek szabadabbak, ha felteszik a lábukat az asztalra, mintha így maradnának természetesek, ahelyett hogy a földön tartanák őket, ahol a helyük van, és amire a természet az évmilliók alatt felkészítette őket. Az engedelmesség természetes magatartás, amelyben a lábat lábként, a kezet kézként, az érzelmet érzelemként, a gondolatot gondolatként és a Lelket Lélekként használjuk. Amikor mindez felborul, attól kezdve nincs már sem szabadság, sem forradalom… semmi sincs. Csak a tudatlanság, a rendetlenség, a félelem és a bukás létezik. Semmi sem virágozhat, ami a természettel szembefordul, és végül a mostani civilizációs formához hasonlóan úgy végzi, hogy saját anyagi, lelki és szellemi hulladékának mérgétől pusztul el.

Az engedelmesség szabad választás eredménye, és nem a körülmények kényszerítik ki. Számunkra az engedelmesség a kitisztult szabadság, amelyben mindenki maga választja meg a sorsát, útját, munkáját, nevetését és könnyeit, borát és Istenét. És ha elhatározta magát, hű marad kiválasztott útjához, hiszen ő a szimbóluma és megtestesülése annak, ami mellett akarata döntött. A platonikusok mondása szerint csak a szabadok tudnak engedelmeskedni, ami egyszerű igazság, tiszta, akár egy vízcsepp. Aki nem szabad, az nem tud engedelmeskedni… legfeljebb megtörni.

Addig terjed a szabadságunk, ameddig a tudatosságunk, önmagunk és a dolgok ismerete. Akkor tudunk kiválasztani egy szobrot a többi közül, ha már tudunk valamit a szobrokról. Akkor választhatjuk ki a megfelelő gyógyszert, ha már tudunk valamit az orvoslásról, egy növényt pedig, ha vannak botanikai ismereteink. De ha nem tudunk semmit a szobrokról, az orvoslásról vagy a botanikáról, mi alapján válasszunk?

A túlhalmozott magántulajdon fényűzéshez és rabszolgatartásához vezet. Ha egy ember tárgyakat szeret birtokolni, előbb-utóbb embereket, sőt nemzeteket is birtokolni akar majd, akik így megismerik a zsarnokokat.

Az életben mindig választani kell. Nem lehet minden a miénk.