Szerző
Elménknek megadatott az, ami semmi más részünknek sem: gondolkodhat önmagáról. Érdemes belefogni ebbe az „öngondolkodásba”, hogy az elme valóban a feje legyen az ember egészének.Rövid elmélkedés után észrevehetjük magunkban elménk kettős természetét. Mintha két szeme lenne: az egyikkel folyamatosan a konkrét világba tekint, fogalmakat határoz meg és elemzéseivel foglalatoskodva meglepően sokat időzik érzéseink-érzelmeink rendezgetésével, gyakran ismételgetésével. Másik szemével azonban, ha csak pillanatokra is, de képes kinézni a látható és információkkal bekerített szférából. Amikor az elemzéseket és a körkörösen visszatérő gondolatokat otthagyva pártatlanná válik, amikor már nem homályosítják el ítéletei és teret ad az olyan – biokémiai képletekkel leírhatatlan – belső jelenségeknek, mint az intuíció, a hit vagy az ugyancsak megmagyarázhatatlanul működő szeretet.
Az elme feladatát érdekes módon világítja meg a görög Prométheusz istenről szóló mítosz. Prométheusz – miután testvére minden képességet és erőt szétosztott az állatok között – adni akart valamit a védtelenül maradt embernek, ezért elhozta neki az égből a tüzet. Aiszkhülosz A leláncolt Prométheusz című drámájából kiderül, hogy ezzel a mesterségekre tanító tűzzel mást is kapott még az ember ajándékba: azt, hogy tudatában legyen halhatatlanságának és soha ne veszítse el a reményt. Innentől kezdve fel van vértezve az elmével, amely tehát égi eredetű, és nem csak a praktikus, mindennapi észt jelenti.
Ha elménk ekkora áldás, miért látjuk mégis átoknak is egyszerre? A választ keresve gondoljunk vissza például az utóbbi negyedórára, és fussuk végig magunkban, merre jártak gondolataink e kis idő alatt! Legtöbbünknél valószínűleg sokféle, ide-oda futó ötlet tűnt fel, amelyek közül egyesek megmagyarázhatatlanul messze szaladtak, mások meg – néha a legjobbak – gyorsan elfelejtődtek. Az elme egyik tulajdonsága tehát az, hogy nehezen irányítható, sőt, mintha egyszerre túl sok gondolatnak vagy gondolatfoszlánynak akarna helyet adni. Hogyan lehetne hát jobban vezérelni ezt az engedetlen részünket?
Ugyancsak nem kell messze keresnünk az elme egy másik, szenvedést hozó jellemzőjét: ideje egy részét a „mi lesz, ha…”, „mi lett volna, ha…” kezdetű gondolatokkal és mindennemű ítélkezésekkel tölti. Vagyis feltételez, anélkül, hogy ellenőrizni tudná és akarná, hogy ezeknek a véleményeknek van-e közük a valósághoz és az igazsághoz. Továbbá, bár szétfutó gondolatok is jellemzik, van az elmének egy olyan tulajdonsága is, amelyben meglepő „koncentráltságot” mutat. Elég arra gondolnunk, micsoda kitartással tud egy vágyott dolog körül időzni, mennyire részletesen képes ecsetelni, megtervezni az elérését, és utána rajta lenni, hogy meg is valósuljon.
És ha már az elme bajainál tartunk, érdemes a felejtésre is emlékeznünk, hiszen mindannyian küzdünk azzal, hogy mennyi fontos és jó rostálódik ki az agyunkból, míg a nem túl lényeges dolgok elégedetten terpeszkednek gondolataink között.
Miután az elmének sok hibáját a fejére olvastuk, mégiscsak oda juthatunk, hogy a megoldást is ő maga szolgáltatja, ha akarja. Az elme, és vele az ember, akkor válik felnőtté, ha éretlen csapongásai után megtanul koncentrálni. Ennek a képességnek a fejlesztéséhez már az is hozzájárul, ha a ellazulva igyekszünk összpontosítani, mert a test ellazulásakor mentális szinten is befogadóbbá válunk. Érdemes megfontolni, hogy arra emlékszünk jobban, amihez valamilyen gondolatunk kötődik. Minél több gondolatot küld egy erős agy figyelmünk tárgya felé, annál szorosabb kapcsolat fűzi majd a megjegyzendő dologhoz.
Meglepő lehet, de a gondolatok szinte önálló lényeknek tekinthetők. A durvábbak és a finomabbak is a saját társaságukat keresik: így egy már magunk előtt is szégyellnivaló gondolat magához hasonszőrű, nem túl szimpatikus társait, míg a jó, tiszta, nem ítélkező gondolatok szintén hasonló természetű barátokat hívnak. Érdemes tehát – nem kis önfegyelemmel – ügyelni arra, hogy a lelkünk szava szerint eleve rosszindulatú, negatív gondolatot a lehető leggyorsabban állítsuk meg. A jó gondolatok, bármilyen kicsik is, erősítik egymást – ahogy a kancsóban is összegyűlik szép lassan a víz, ha cseppenként kerül is bele. Az élet tudatos átalakításának egyik eszköze ez a kis titok: ha az elérni vágyott jóra, például jobbik önmagunkra vagy egy erényre összpontosítunk, akkor az szinte megszokott mentális formává válik, testet kap, és így beépülve – hasznára magunknak és másoknak – hamarosan kifelé is hatni fog.
Cimkék