Hogyan lesz a fekete elefántból fehér?

„Rohanó világunk” – mennyiszer halljuk és mondjuk ezt a már-már közhelyszerű kifejezést. Úgy tüntetjük fel magunkat, embereket, mintha elszenvedői lennénk ennek a nyugtalanságnak, felgyorsult tempónak, pedig nem a Nap, a bolygónk, vagy épp az évszakok kezdtek elvadult vágtázásba. Elég csak pár perc önmegfigyelés, ahogy Fernand Schwarz ajánlja az Összpontosítás és belső felébredés című filozófiai-önismereti könyvében, és máris kiderül, mennyire csapongók a gondolataink, mennyire nehéz egy úton tartani őket, és milyen gyorsan ébrednek és tűnnek el érzések, benyomások.
Gondolatfoszlányaink nyomát vesztve néha eljátszunk azzal, hogy felidézzük, miről mi jutott eszünkbe, és nagy siker, ha legalább eljutunk az asszociációs sor kiindulópontjára. Nyugtalan életritmusunk, a látott és hallott információözön, az interneten való cikázás – csak pár példa életünk külső színteréről – szinte tükörképei a belső szétszórtságnak. Ha egy elképzelt filmen testünknek kellene eljátszania akár csak pár percnyi gondolatmozgást, egy igazán mulatságos burleszket kapnánk egy ide-oda szaladgáló, céljától állandóan eltérő emberről.

Diákként bőven lehetett alkalmunk megtapasztalni, hogy milyen órákig ülni valamilyen tanulnivaló felett, miközben valami mindig mozog a fejünkben, csak éppen nem az, amit meg kellene tanulni. A figyelem elkalandozása, az elme irányítatlansága azonban nem csak ezt az apró szeletét érinti az életünknek, hiszen az ismeretek megszerzése csupán kis része elménk potenciáljának. Folytonos mozgása akadálya a megértésnek és az elmélyedésnek, ezenfelül rengeteg idő és energia elpazarlásának oka, hiszen a lényegtelennel, az agy gyártotta sok-sok asszociációval és a külvilág ingereivel való állandó foglalkozás hatalmas erőt rabol el az embertől. És hogyan is születhetne belső elégedettség, hogyan is akarhatnánk értelmesebb életet élni, számunkra fontos gondolatokkal foglalkozni, ha tudatunkkal egy izgága állatként trappoló, aztán néha fáradt tespedésbe hulló elme után kapkodunk.

A válasz elméletileg egyszerű: törekedjünk az összpontosításra, „tartsuk pályán” a gondolatainkat. Nincs azonban könnyű dolgunk, a test trenírozásánál bonyolultabb a fej edzése. Persze nem új keletű ez a tapasztalat, és számos tanítás, módszer ad tanácsot annak, aki nem elégedett az elmebeli rendetlenséggel. „Az összpontosítás olyan, akár a belső fény”, írja – magyar nyelven várhatóan 2013 júliusában megjelenő könyvében – Fernand Schwarz. Az Összpontosítás és belső felébredés a hindu-buddhista hagyomány alapján több gyakorlati módszert mutat be: így például a tatrak elnevezésű koncentrációs gyakorlatot, amelyben figyelmünket egyetlen, folytonos vagy szaggatott vonallal körbevett pontra összpontosítjuk úgy, hogy megpróbáljuk eltüntetni a körív látványát. Ez az egyszerű gyakorlat rögtön nyilvánvalóvá teszi, hogy milyen nehéz tudatunkkal behatolni egy adott tárgyba, miközben nem figyelünk a külső vagy belső környezet zavaró hatásaira.

A helyes összpontosítás – emeli ki a szerző – utat mutat a bölcsességhez, „mert a bölcsesség az a képesség, hogy teljesen eggyé váljunk a tárgy tartalmával, amelybe az elménket helyeztük, anélkül, hogy ez bármiféle akadályba ütközne. Ezt nevezi a hindu hagyomány dhjánának, avagy meditációnak”. Ideális esetben éppúgy naponta edzhetjük magunkat mentálisan, mint ahogy azt a testünkkel is tesszük. A kis kötetben leírt meditációs módszerek, amelyek tartalmazzák a testet megnyugtató és szabályozó – szintén részletesen ismertetett – gyakorlatokat, „mindennapi találkozássá válhatnak önmagunkkal”. A kitartó „elmenevelés” egy olyan út, amelyen járva lelassítjuk a korábban rakoncátlan jószágként mozgó elmét. A szerző egy a buddhista hagyományban alkalmazott, a fejlődést szimbólumokkal megjelenítő ábrán mutatja be ezt a hosszú utazást. Egy felfelé vezető, kanyargó utat látunk, amelynek kiindulópontján egy ember halad egy fekete elefánt mögött. „Az ember a keresőt jelképezi, aki mindannyiunkban ott van, a tudatot, amely megpróbál kibontakozni és elérni fejlődése csúcsát, a megismerőt, aki összpontosítani akar.” Elméje az elefánt, amelyet egy majom, a szétszórtság megtestesítője, az ormányánál fogva vezet. A hatalmas erejű elefánt a legveszedelmesebb állat is tud lenni, de megszelídítve az egyik leghasznosabbá és legengedelmesebbé válhat. Az út kanyarulatai azok a fordulópontok, ahol tudatunk egyre fejlődik az összpontosításban. A tudat utoléri, aztán megelőzi és vezetni kezdi elefántját. Az ábrán látható ember már tudja használni két eszközét: a jogart, vagyis a legkisebb zavart is kifürkésző, éber figyelmet, és a lasszót, az emlékezetet, amellyel képes elkapni és összekötni a gondolatokat, és össze tudja kapcsolni az elmét az összpontosítás tárgyával.

A kezdetben fekete elefánt egyre fehérebbre változik, ahogy az ember előrehalad elméje birtokba vételében. Az út végére aztán teljesen fehér lesz: ez a fehérség az elme nyugalma, összeszedettsége, erőfeszítés nélküli koncentráló képessége. Fernand Schwarz könyve, amely az Új Akropolisz Kiadó gondozásában jelenik meg, tanácsadóul fog szolgálni minden elefántszelídítőnek az elefántfehérítés útján.

Takács Mária 


A könyvről részletes információ itt található: Összpontosítás és belső felébredés