2013. november

Egyszer élünk? Platón szerint nem!


Ősszel, a természet „megőszülésével” ismét előtérbe kerül a változás, az elmúlás, a halál gondolata. Ha akarjuk, ha nem, körülöttünk minden szüretre, számvetésre késztet. De a halál nem feltétlenül jelenti minden érték, s köztük a legértékesebb, az Élet elvesztését. A legtöbb ókori kultúrában és gondolkodónál megtaláljuk a földi életeken átívelő Élet, a túlvilági lét és a visszatérés gondolatát is.

Platón tanítása szerint a halál nem más, mint a test és a lélek különválása, amely után a lélek hosszú vándorútra indul az „élők” számára láthatatlan világban. A görög filozófus különböző mítoszokon keresztül mutatja be Hadész birodalmát, és írja le a lélek útjának állomásait, amelyek mindegyikét az isteni világrend, az Igazságosság vezérli.

Megválni a jól megszokott testi élettől és új, más természetű életbe kezdeni – ez bizony embert próbáló feladat. Ezért, ahogy születésünkkor is volt, aki világra segítsen és felneveljen minket, így az első lépéseknél itt is egy jól ismert vezető kalauzolja az útnak indulókat. Ezt a vezetőt nevezi Platón daimónnak, akinek hangját már életünkben is meghallhattuk olykor, mint a lelkiismeretünk szavát. Az ez után következő első „túlvilági állomás” az ítélet, amelyben mérlegre kerül korábbi életünk. Közelebbről megnézve ez nem is olyan szörnyű, sőt jobban emlékeztet egy orvosi diagnózisra, mint bírósági eljárásra. A túlvilági bírák figyelmesen megvizsgálnak minden áthaladót, és a lélek milyensége az ítélethozatalkor világosan kiderül. Platón nézetei szerint ugyanis a testhez hasonlóan a lélek is lehet egészséges vagy beteg: az igazságos emberek lelke erős és egészséges, az igazságtalanoké viszont beteg és torz. A bírák egyszerűen felírják a megfelelő „kezelést”, amely olykor fájdalmas, de hosszú távon mindenkinek előnyére válik.

Amilyen elvek szerint a földön éltünk, azok az elvek határozzák meg sorsunkat a túlvilágon is. Az igazságos ember az Igazságosság, az Igazság, a Jóság és a Szépség nagy ideáival találkozik, az önző, vágyaktól elvakult ember pedig továbbra is ugyanazokat a vágyakat hajszolja majd, mintha mi sem történt volna. A legtöbb ember természete valahol a kettő között mozog, ezért legtöbbünknek mindkettőből kijut. Aki igazságosan és jámboran élte le az életét, halála után a Boldogok Szigetére kerül, és ott minden bajtól távol, zavartalan boldogságban lakhat. Aki viszont igazságtalanul és istentelenül élt, a bűnhődés és igazságszolgáltatás börtönébe kerül, amelynek a neve Tartarosz. Platón szerint az emberek csak tudatlanságból vétkeznek, ezért a szenvedésük oka is a tudatlanság. Aki újra és újra elköveti ugyanazokat a hibákat, az mindig ugyanúgy fog szenvedni – ezeket a hibákat jelképezik a tartaroszi büntetések. Aki viszont tanul a hibáiból, igyekszik megújulni és változni, az eljövendő életében is könnyebben boldogul majd.

Amikor eljön az idő, hogy újra visszatérjenek a földre, a lelkek új sorsot választanak maguknak. Ananké, a sors istennője elé járulnak, aki orsóján a múltbéli tettek következményeiből és a jelen döntéseiből fonja a jövő fonalát. A lélek cserepekre írt „életminták” közül választ – vagyis a lehetőségek ugyan adottak, a végső döntés azonban mindig a miénk. Az isteni igazságosságnak megfelelően új életünket és sorsunkat saját választásunk és korábbi tetteink következményei együtt határozzák meg.

„Halljátok Ananké lányának, a szűz Lakheszisznek üzenetét! […] Nem titeket fog a daimón kisorsolni, hanem ti fogtok magatoknak daimónt választani. Akinek az első hely jut, az válasszon magának először életformát, amely mellett aztán kénytelen-kelletlen ki kell tartania. Az erénynek azonban nincs gazdája: mindenki aszerint részesül belőle, amint többé vagy kevésbé tiszteli, vagy nem tiszteli. Az a felelős, aki választ. Az isten nem felelős! […] Még aki utolsónak kerül is sorra, ha bölcsen választ, és magát megzabolázva él, még annak is jut kellemes élet, és nem rossz! Aki kezdi a választást, ne hirtelenkedjék, de az utolsó se csüggedjen el!” (Állam 617d–619c)

Választott életével aztán a lélek megindul vissza a földi világ felé. Útja Léthé síkságán vezet keresztül, „fojtogató, szörnyű forróságon át”. A sivatagban annyira szomjazik meg a lélek, amennyire erős benne a földi lét iránti vágy. Ettől függ, hogy mennyit iszik a gondtalansággal kecsegtető, feledést okozó Amelész folyóból. Aki mértéktelenül sokat kortyol, annak születése előtti választása, illetve életére kijelölt terve a múlt ködébe vész, és a földi vágyak hajszolása közepette nagy erőfeszítésbe kerül majd visszaemlékeznie. Viszont a mértékletes és bölcs utazó keveset iszik. Ő az, aki keresi élete célját és értelmét, dereng benne túlvilági választása, sorsát kutatja, s ha megtalálja, a boldogság is útitársává lesz.

Platón szavaival élve, a lélek hullócsillagként hullik vissza a földre, hogy ismét bejárjon egy földi ciklust, amelyben fejlődik, tanul és egyre tisztábbra csiszolja emlékezetét saját valódi énjéről. Földi utazásunk, életünk, tapasztalataink lényege, hogy lelkünk csillaga megtalálja az utat visszafelé, oda, ahonnan érkezett.

„Sőt ha megfogadjuk, amit mondok, akkor elhisszük, hogy a lélek halhatatlan, s képes minden rosszat és minden jót elviselni; s akkor mindig a felfelé vezető úthoz fogunk ragaszkodni, s józan belátással mindenképpen az igazságosságot fogjuk gyakorolni, hogy így önmagunkkal és az istenekkel barátságban maradjunk, nemcsak addig, míg e földön időzünk […], hanem az ezeréves utazás alatt is, melyet leírtunk, boldogok lehessünk.” (Állam 614b–621d)

Klebercz Orsolya – Kovács Balázs – Nagy Ildikó

Az életről és a halálról

„Valójában nincsenek élők és holtak. Mindig Élők vagyunk, még ha tudatszintünk és körülményeink különböznek is. Az uralkodó materializmusnak köszönhető, hogy az emberek túlságosan félnek a haláltól. Túlságosan ünneplik egy gyermek születését, és túlságosan gyászolják hozzátartozóik halálát. A tudat, hogy nem halunk meg és nem születünk, hanem mindig Vagyunk, megtisztítja ezeket az eseményeket drámai hangulatuktól.”

„Szellemi tudatlanságra vall, ha az »élet« alatt a testet értjük. Nem a testnek »van« lelke, hanem a léleknek »van« teste. Ha az anyagelvű gondolkodást helyettesítjük a szellemi beállítódású filozófiával, közelebb kerülhetünk a valósághoz, és nem fogunk jobban félni a haláltól, mint amennyit a felkészületlenül érő biológiai reflexek előidéznek bennünk, vagy mint amikor szembesülünk valamilyen elkezdett folyamat valószínű fejleményével vagy végével, amihez csak mértékkel érdemes ragaszkodni, hiszen mindenkire szükség van, de senki sem pótolhatatlan, bármennyire is annak tűnhet.”

„Az élet is, mint minden más, csupán annyira értékes, amennyit neki tulajdonítanak. A transzcendens szellemi értékek kivételével az »érték« önmagában nem értékes – elnézést a látszólagos ellentmondásért –, ha a tárgyakkal vagy a megszerzett tapasztalattal vetjük össze. Platonista szemszögből nézve azt állíthatjuk, hogy egy dolog az Élet, és egészen más dolgok a létezők, amelyeket az Élet magára ölt és áthat.”

„Az a baj, hogy az ember egyedül érzi magát a nagyvilágban. Mesterséges dolgokkal vettük magunkat körül, olyannyira, hogy már nem tudjuk, hogyan kell keresni a dolgok miértjét, a legijesztőbb pedig az, hogy a saját életünk értelmét sem tudjuk, hol keressük. Mivel pillanatról pillanatra élünk, életünk céltalanná vált, elveszítettük ősi gyökereinket és az élet értelmét. Az ember kérészéletű lett, az idő játékszerévé vált, és azt hiszi, hogy létezése a véletlen műve és bármelyik pillanatban megszűnhet. Ez a tudatalatti meggyőződés megbéklyózza és pusztítóan hat rá. Ahelyett, hogy a természetet igyekeznénk megérteni, egy sor közbenső elemet iktatunk be, amelyek teljesen mesterségesek.”

„Egyfajta csalódás telepedett az emberekre, és amint feltárjuk a szívünket egy barátunk előtt, mindjárt a panasz tör ki belőlünk. Elveszítettük az élet örömét és már nem tudjuk, miért is élünk.”

„Ha életedet a már megtett út eredményének tekinted, a hátralévő részt pedig újabb lépésnek ugyanazon az úton, ha tudod, hogy halhatatlan vagy, egy mulandó világ elpusztíthatatlan lakója, hogy szellemileg magadba foglalod a mindenséget – akkor mitől félsz?”

„Ha az élet talányaival találkozol, mindig a legegyszerűbb és legkézenfekvőbb magyarázatot keresd, mert így nagyobb az esélyed, hogy rájöjj a helyes válaszra.”

„Ha nem sikerült volna átadni a felbecsülhetetlen tapasztalatokat, amelyek segítségével egyre összetettebb és fejlettebb lények jöttek létre, soha nem tudtuk volna megválaszolni az élet miértjének a kérdését, ha sikerült is választ találni a hogyanjára.”

„Mostani életünk, ha csak egy is a megtestesülések sorában, önmagában egyedi és megismételhetetlen. Olyan tapasztalatokra ad lehetőséget, amelyeket még nem szereztünk meg és amilyenekre hajszálpontosan ugyanígy soha többé nem lesz módunk. Ezért a lehető legjobban ki kell használnunk az »életünket«, amely igazság szerint nem is a miénk, mégis mi határozzuk meg a jellegét és egy időre a letéteményesei vagyunk. Éljünk egyszerűen, emberhez méltó módon, a teljesített kötelesség örömével, kerüljük a kétszínűséget és szabadosságot, amelyek torzítják a természetes életmódot. Alkalmazkodjunk a körülményekhez, igyekezzünk kedvezőbb irányba alakítani őket, és sose essünk kétségbe. Éljünk életünk minden pillanatában hitelesen, és ügyeljünk arra, hogy a boldogságunkat ne mások szenvedésének üllőjén kovácsoljuk. Ilyenek a jobb élethez vezető kis útmutatók.”

„Meghalni könnyű. A halálhoz elég kiugrani az ablakon, meghúzni egy töltött pisztoly ravaszát vagy egy gyors mozdulattal félrehúzni a kormányt egy kanyargós úton. De élni, nap mint nap élni úgy, hogy a szeretet törvényéhez igazodunk és értelmes munkát végzünk, sokkalta nehezebb, mint meghalni. Istennek nem annyira hősökre, mint inkább olyan emberekre van szüksége, akik képesek helyesen élni.”

„A halál nem létezik. Az emberek megfélemlítésére találták ki. Semmi sem hal meg. Minden átalakul, minden változik.”

„Senki sem féltheti az »életét«, mert ha a Lélek életére gondolunk, nem veszíthetjük el, hiszen senki sem veszítheti el önmagát. Ha pedig a test életére gondolunk, akkor is értelmetlen félni, hiszen ami benne kering, nem a miénk és nem mindig ugyanolyan. Így mindennap meghalunk, amióta csak megszülettünk, és halálunk után mindennap újjászületünk.”

„Ha a halál után semmi nem vár rám, akkor mitől féljek? És ha vár valami, amit nem tudok befolyásolni, mire jó a félelem?”

„Az örökkévalóság valamilyen módon a képzelet csodája. Csak az juthat el hozzá tudatosan, aki időtlennek tudja elképzelni önmagát.”

Jorge Angel Livraga