Eklekticizmus: Igazságkeresés a fanatizmus helyett

Eklekticizmusnak azt a viszonyulást nevezzük, amely előítéletek nélkül elemez, elgondolkodik, összehasonlítja és összekapcsolja a dolgokat, hogy megpróbálja a legjobbat megtalálni, hogy végül kiemelhesse azt, ami a leginkább méltónak bizonyul.

Az igazat megvallva erről a világos és tömör meghatározásról a hétköznapi szóhasználatban és a fogalom felszínes értelmezésekor gyakran megfeledkezünk. Így az „eklektikusan viszonyulóknak” a kishitűeket és a bizonytalanokat tartjuk, akik félszegek, és bár tapasztalják az egyes jelenségeket, mégsem képesek mélységükben és távlataikban felfogni őket. Nekik az eklekticizmus nem több elméletekkel való játszadozásnál, a végtelenségig feszített vitánál, amely soha nem jut el használható meghatározásokig, sőt meg sem merik ezt kockáztatni.

Ha az efféle hamis eklekticizmus művelői közül valaki találkozna két emberrel, akikből az egyik azt állítja, hogy kettő meg kettő egyenlő néggyel, a másik pedig azt, hogy kettő meg kettő hattal egyenlő, arra célozgatva hátrálna ki a helyzetből, hogy a megoldás talán lehet öt is. A hozzá hasonló emberek félénkek és akaratgyengék, a végletekig önzőek, és nem merik megkockáztatni még azt sem, hogy a tények védelmére keljenek, noha hajlamosak bármely, még a leglogikusabb állítást is pusztító kritikával illetni.

Ma minden korábbi korszaknál nagyobb szükség van a valódi eklekticizmusra, amelyben kevés az okoskodás és a fogalmi csűrés-csavarás. Lényegi kérdésekben a mesterségesen kreált, kényelmes középút keresése nem más, mint a gyávaság és a tudatlanság jele.

A józan eszünk is azt mondja, hogy senki sem fogad el bizonytalanul működő autót, kevéssé friss tojást vagy olyan órát, amely hol siet, hol késik. A lényeges dolgokban egyértelmű állásfoglalásra van szükség: élők vagy holtak vagyunk, szeretünk vagy nem szeretünk, nappal van vagy éjszaka. Az eklekticizmusba nem fér bele a valóságot csorbító meghatározatlanság. A valódi eklekticizmus az igazsághoz vezető egyik út; és miután felfedeztük az igazságot, meg kell mutatnunk, ki kell nyilvánítanunk és világgá kürtölnünk, akár tetszik másoknak, akár nem.

Az eklekticizmus nem örök karteziánus kételkedés, hanem küzdelmekkel teli platonikus állítás; nem kafkai szorongás, hanem Schopenhauer életigenlő akarata; nem akaratgyenge és közönyös merengés, hanem azoknak a fiataloknak a saját koruk iránti elköteleződése, akik tudják, miért élnek és miért érdemes meghalniuk.

Amikor az Újszövetség kitagadja a langyosokat, megvan rá az oka. A forró víz megfőzi az ételt, a hideg oltja a szomjat, de a langyos csak borogatáshoz és gyomormosásra jó.

Ebben az összeütközések sújtotta világban, amelyben a materializmus lecsap mindenre, ami nemes és jó, az áleklektikusok a legfélelmetesebb ügyvivők, hiszen álpacifizmusukkal és álfilozófiájukkal szembeszegülnek a valódi filozófia és eklekticizmus szellemi törekvéseivel.

Legyünk eklektikusak, de a szó valódi értelmében, olyanok, akik eltökélten keresik az igazságot; és amikor megtalálják, felfedik és közzéteszik, és nem engednek az intellektuális kicsinyességnek, a bevett szokásoknak vagy a divatnak.