Az Utcafront Tolerancia Színházat látta vendégül 2018. január 13-án az Új Akropolisz Filozófiai Iskola. Az est folyamán két egyfelvonásos darabot láthattak a nézők. A társulat a jótékony célú esemény bevételét az Utcafront Menedék hajléktalanszálló működtetésére, valamint fellépéseinek útiköltségére fordítja.
Az újév második szombatján, egy szürke, esős januári napon a látogatók különleges kulturális eseménynek lehettek szemtanúi az Új Akropolisz Központjában. A csendes utcáról betérve hatalmas nyüzsgés fogadja az érkezőket az iskola előadóterme előtt: sokan szeretnék látni a Baptista Szeretetszolgálat által működtetett, másfél éve életre hívott Utcafront Tolerancia Színház előadását.
A bejáratnál csupán egy kis kartonpapír dobozka áll diszkréten a jegyszedők helyett. Itt ma nem ára van az előadásnak, csak értéke. Mindenkinek pont annyiba kerül, amennyit szeretne, jónak érez, vagy amennyit megengedhet magának. A délután négy órai kezdést egy kellemes gitárjáték vezeti fel és mire a főszereplők megérkeznek, az iskola már majdnem ki is teheti a teltház táblát.
A hatfős társulat két egyfelvonásos bohózatot ad elő, elsőként Rejtő Jenő: Biztosíték, majd Nóti Károly: A csillár című darabját. Míg az egyik egy félrelépett orvos félreértett helyzeteit, addig a másik egy panzióban felszerelt csillár ki nem fizetett számlájának reggelikben történő, titkos lefogyasztását meséli el rendkívül humorosan.
Az előadás úgy zajlik, mint bármelyik másik színházban: Itt ugyan nagy díszletek és hatalmas színpad nélkül, de felhőtlen hangulatban, a közönség soraiban a kiskorúaktól az idősekig mindenki nagyokat nevetve értékeli a színészek remekbe szabott alakítását.
A játékukon nem látszik, hogy a társulatot tanult művészek, szociális munkások és a hajléktalanszálló lakóinak egyvelege alkotja.
Nem látszik, hogy némelyikük embert próbáló, kemény múlttal érkezett el idáig és a darab után is a szállón hajtja majd álomra a fejét. A színház itt sokuknak nemcsak időtöltés a hajléktalan lét sokszor eseménytelenül vánszorgó órái között, hanem egy olyan perspektíva, ami a tanulás, szereplés, valahová tartozás útján reményt jelenthet, fényt adhat a jelenlegi nehéz idők alagútjának végén.
Az előadás alatt ugyanúgy, ahogy a végén, a megérdemelt vastaps közben is, újra fontosnak, értékes embernek érezhetik magukat, ami önbizalmat adhat és nem csak a bő egyórás szerep idejére lehet majd hasznos segítőtársuk. Ennek köszönhetően egyenlővé válhatnak a társadalom többi tagjával, és a hajléktalan életet is talán csak egy ideiglenes szerepként kezelhetik, ahonnan van út felfelé.
A két könnyed bohózat, valamint egy pár örökzöld magyar dal eléneklése után zúg a taps, amit az egyik színésznő már a közönség soraiban ülő ismerőse karjaiban fogad. Aki az előbb még a közönségnek játszott, most hirtelen őszinte szívvel szalad ismerőséhez, megfeledkezve szerep(kör)éről. Majd eszmél, és gyorsan visszaszalad színésztársaihoz, hogy mégiscsak osztozzon a megérdemelt elismerésben. Valahogy annyira letisztult, emberi az egész, mintha jóval több, mint színház lenne itt. A szívvel és jó céllal tett erőfeszítés közben eltűnnek a mesterséges határok közönség és előadó között.
Néző, színész, hajléktalan – a végére kicsit mindegyikbe belehelyezkedünk. Javítom magam: tulajdonképpen mégiscsak ez a színház. A színessé varázsolt szürkület, a melegséggel töltött januári este, amikor pozitív tapasztalatokkal, feltöltődve indulhatunk az előadás végén utunkra. A legtöbben haza. A kölcsönösen átadott értékek azonban itt és most találkozási és gyújtópontot hoztak létre, ahol az emberségben kicsit mindenki otthonra találhatott.
