A fájdalom

Van egy kérdés, amelyet kimondva vagy kimondatlanul napról napra, egész életünkben pedig túlságosan sokszor teszünk fel magunknak: Miért szenvednek az emberek? Mi végre a fájdalom?

Ez a kérdés olyan valóságra utal, amelyből nincs menekvés. Mindenki szenved; kinek ezért, kinek azért, de mindenkinek vérzik a szíve, és hiábavalóan törekszik a boldogságra, amelyet örömök és gyönyörök szakadatlan láncolataként képzel el.

Eszembe jut egy buddhista példabeszéd, amely mindig mély benyomást tett rám; a könyvekben A mustármag címmel szerepel. Egy anya fájdalmát beszéli el, aki elveszítette fiát, és abban bízik, hogy varázstudományával Buddha majd feltámasztja. Buddha nem fosztja meg a reménytől, de ahhoz, hogy eleget tegyen kérésének, az asszonynak kerítenie kell egyetlen szem mustármagot egy olyan házból, ahol nem ismerik a halált… A történet befejezése önmagáért beszél: ehhez hasonló mustármag sehol sem lelhető fel, és az anya fájdalma valamelyest enyhül, amikor szembesül a többi ember megszámlálhatatlan keservével.

A tény ismerete azonban – hogy mindenki szenved –, még nem szünteti meg a szenvedést és nem is ad rá magyarázatot. Így megint csak azt kérdezzük: miért?

Régi tanítások – az idézett történetnél is régebbiek – segítenek betekinteni a fájdalom szövevényes labirintusába.

A szenvedésre általában a tudatlanság következményeként tekintenek. Kínt kínra halmozunk, vagyis a fájdalmas történésekhez társul az okaikat nem ismerő tudatlanság: nem vagyunk képesek eljutni a dolgok gyökeréhez és felfedezni bajaink mély forrását. A fájdalom felszínénél maradunk, ott, ahol a legintenzívebb, és ahol a tehetetlenség a legjobban elhatalmasodik rajtunk, hogy kikerülhessünk a csapdából. Nem tudjuk a minket érő történések okait, és önmagunkat sem ismerjük, ezért a továbbvivő cselekvés kétszeresen is meghiúsul.

A természet többi nagy törvényéről sincs tudomásunk, és tudatlanságunk tovább sokszorozza szenvedésünket. Tudnunk kellene, hogy nincs fájdalom, amely örökké tartana, semelyik fájdalom sem vethet gátat az építő akarat előretörésének. Semmi, sem fájdalom, sem a boldogság nem maradhat örökké változatlan. Így tehát meg kell tanulnunk összedolgozni az idővel ahhoz, hogy ráleljünk a labirintusból kivezető valamelyik útra.

A jövő miatti gyötrődésnek nincs helye a jelenben, hiszen meddő, idő előtt jelentkezik, és talán nincs is létjogosultsága. Igaz, hogy a jövő már ma érlelődik, de az is igaz, hogy ha aggódunk miatta, a leendő bajok csírája lesz, a szilárd és igenlő akarat viszont kedvezőbb körülményeket teremt a jelenben.

A múlt fölötti siránkozás olyan, mintha otthonunkban őrizgetnénk szerettünk holttestét, bebeszélve magunknak, hogy meg sem halt, és minduntalan vissza-visszapillantva élettelen teste valószerűtlenségére, tagadnánk a másik, ténylegesen létező szellemi valóságot.

Ami a jelenben érzett fájdalmat illeti, az nem több egy múló nyilallásnál, amely rövidesen alámerül a múltba, hogy helyet adjon a jövőnek.

Mindezek miatt mondhatta valamelyik bölcs, hogy az emberek hajlamosak háromszor is átélni a szenvedést egyazon helyzet miatt: mielőtt bekövetkezik, miközben megtörténik és miután véget ér. Ez alátámasztja az állítást, hogy „a tudatlanság minden fájdalom szülőanyja”.

A keletiek szerint, a buddhista példabeszéddel azonos szellemben, „a szenvedés a tudatosítás eszköze”, azaz minden fájdalom magában hordozza a fejlődésünkhöz szükséges tanítást.

A fájdalom arra kényszerít, hogy megálljunk és elgondolkozzunk életünkön. Ha nem fájna, sosem fakadnánk ki, mint annyiszor szoktunk: „Miért pont velem történik?”, hiszen rövidesen úgyis rájövünk, hogy nem csak „velem”… Ha nem fájna, nem kezdenénk kutatni a mindent mozgató rejtélyes törvényeket, beleértve az embereket és az eseményeket is.

Bármerre pillantunk, fájdalmat látunk: szenvedve hasad meg a mag, hogy életet adjon a fának, szenved az olvadó jég a melegben, szenved a víz, miközben megdermed a fagytól, és szenved az ember, akinek, ha fejlődni akar, hátra kell hagynia megkérgesedett bőrét, anyagbörtönét.

De minden fájdalom mögött ismeretlen boldogság rejlik: a mag, a víz, az emberi lélek teljessége, amely a sötétség közepette rátalál saját sorsának biztos fényére.