Szabadság – rajtam múlik?

Az Új Akropolisz Filozófiai Iskola egri központja hónapról hónapra új filozófiai témával – előadással, beszélgetéssel és gyakorlatokkal – várja az érdeklődőket FILO-Teaházába. Januárban a résztvevők arra keresték a választ, hol érdemes elkezdeni a hőn áhított szabadság megtalálását, mi választja el a szabadosságtól, és hogy összeegyeztethetők-e az egyes emberek szabadságigényei. A teakóstolással egybekötött estéről és a felmerült témákról Kassai Zitát, a program főszervezőjét kérdeztük.

Új Akropolisz: Mi volt a szándékotok az előadással?
Kassai Zita: Sok tisztázni valót tapasztalunk a témával kapcsolatban. Pedagógusaink folyamatosan mesélik, hogyan élik át az iskolákban a vélt, félreértelmezett szabadság megnyilvánulásait. Ez gyakran szabadosság inkább. Az, hogy bármit megtehetek, hogy bárhová eljuthatok, s hogy mindegy, mivel ütjük el az időt, csak ne kelljen alkalmazkodni – távol állnak a valódi szabadságtól.

ÚA: Ha iskolai környezetben sokan összetévesztik a szabadosságot a szabadsággal, akkor hogy vélekednek saját szabadságukról? Alapvetőnek tartják, vagy inkább úgy érzik, megfosztják őket tőle?
KZ: Az utóbbi. De nemcsak a diákok… a tanárok éreznek így, hanem mások is a munkahelyükön, vagy akár még otthon is. Holott nem erről van legtöbbször szó. Éppen ezért beszélgettünk róla, hogy a kötöttségeink természetesek: fizikai korlátaink is vannak, de ami még izgalmasabb, lelki korlátaink is. Maguk a résztvevők sorolták, hogy a tetterő hiánya, a félelem, vagy éppen a kényelemszeretet, a lustaság, a kitartás hiánya akadályozza meg őket abban, amit el szeretnének érni.

ÚA: Ezek szerint inkább magunkon kell változtatnunk, semmint a körülményektől függővé tennünk szabadságunkat?
KZ: Elsősorban igen. Seneca úgy fogalmazza, hogy egyikőnk a kapzsiság rabszolgája, másikunk a becsvágyé stb. Azaz különböző „kötöttségeink”, hibáink korlátoznak. Legjobb ezekkel kezdeni a megszabadulást.

ÚA: És ami az előadást illeti, milyen segítséget kapnak a résztvevők mindehhez?
KZ: Egyrészt minden alkalom egy-egy beszélgetés teaház formájában, s az este második felében pedig az asztalgazdák vezetésével mindenasztalnál kisebb csoportokban más és más szempontból néznek rá az érdeklődők a témára. Amikor hallod a többiek megfogalmazását, az sokat tágít a nézőpontodon. Másrészt sorra vettük azt is, hogy a változás elkezdéséhez mire van szükség. Pl. bátorságra, hogy szembenézzünk önmagunkkal. Vagy elfogadására annak, hogy láncszemek vagyunk a nagy egészben. S az, hogy kapcsolódunk láncszemként másokhoz – nem rabság, ez nagyszerű emberi lehetőség.

ÚA: Ritkán említjük a szabadságot kötelezettségünk zálogaként…
KZ: Mi is így látjuk. Holott ezek kéz a kézben járnak. Amint szabadon választok valamit, azzal teendőm lesz, kötelességekkel jár. Persze ezt már gyermekként meg kell tanulnunk, de néha felnőttként sem árt emlékeztetni magunkat arra, hogy mely döntésünknek mi minden lett a következménye, s milyen rövid és hosszú távú kötelességeink születtek.

ÚA: És mi történik, ha két fél szabadságigénye nem fér össze? Főleg a ma individualista embere esetében?
KZ: Az alkalom végén egy kicsit szó volt erről is… mi van a közös szabadságkeresésünkkel? Érdekel-e minket, hogy jó, jó, én szabadabb lehetek, de közösen is lehetnénk. Mi több, mivel egyénileg is hasonló lépéseket teszünk, támogathatjuk is sokféleképp egymást, miközben saját hibáinktól szabadulunk meg. Kedvenc idézetem a témában Marcus Aureliustól: „Együttműködésre születtünk, mint a lábak, a kezek, a szempillák vagy mint a felső és az alsó fogsor. Egymással ellenségeskedni természetellenes: márpedig ellenségeskedésszámba megy, ha bosszankodunk, vagy elfordulunk egymástól.”