Mindannyian a bőrünkön érezzük, hogy példátlan válság kellős közepén vagyunk. Nyilvánvaló, hogy legtöbbünk semmit sem tehet ellene. A válságban és a körülményeken kívül, amelyek kiváltották, helyi és országos, sőt személyes és hétköznapi gondokkal is küzdünk. Egy helyzet csak annyiban jelent számunkra problémát, amennyire tudatosul bennünk, hogy szenvedünk tőle. Így minden nehézség, amely igazán foglalkoztat bennünket, valamennyire személyes gondunkká is válik. Vajon megszabadulhatunk-e nehézségeinktől, de nem elszaladva előlük – ami legtöbbször lehetetlen és hiábavaló is –, hanem szembeszállva velük, de úgy, hogy közben nem billenünk ki az egyensúlyunkból vagy szenvedünk túlzottan a ránk nehezedő nyomástól? Attól még, hogy ebben a helyzetben vagyunk, és tesszük, amit tudunk, lélekben függetlenek maradhatunk-e mindettől?
A fennálló, rajtunk kívül még számtalan embert érintő állapotokon túl, mindenkinek ott van a saját élethelyzete is, a saját karmikusan meghatározott sorsa, amire többnyire nincs ráhatása. Ez kötelességet ró ránk, és természetesen, bármely további, minket érintő kérdésben, a szerintünk erkölcsileg és szellemileg helyes csapásirányt kell követnünk. Cselekedeteinkben és viszonyulásunkban a lehető legnagyobb jóra kell törekednünk, végső soron így próbáztat minket az élet.
Akár helyes is lehet a nézőpontunk egy-egy nagyobb léptékű társadalmi, hazai vagy nemzetközi kérdésben, hangunk, szavazatunk és befolyásunk mégis elvész a sok között. Ezért egyelőre nem tehetünk mást, mint hogy beletörődünk az adott helyzetbe, ahogy a szűkebb családi körünkben vagy személyes életünkben is gyakran ugyanerre kényszerülünk. Valamennyit talán jobbíthatunk vagy változtathatunk az uralkodó állapotokon, de nem túl sokat.
Ebben a helyzetben leginkább belső szabadságra van szükségünk, ami lehetővé teszi, hogy elfogadjuk a helyzetet, és megtegyünk minden tőlünk telhetőt – meglehet csekély hatásfokkal –, de ettől valamennyire mégis boldogok és elégedettek leszünk. Már az is, hogy rájöjjünk, mit kell tennünk az adott körülmények között, elfogulatlan látásmódot igényel, amely objektíven értékeli az elé táruló tényeket. A leglényegesebb tehát a belső, szubjektív szabadság, amelynek révén az ember elégedett lehet az őt körülvevő állapotoktól függetlenül.
Az a dolgok természete, hogy ami belül van, az valamilyen módon kívül is megnyilvánul, és előbb-utóbb valamilyen mértékben magához alakítja a külsőt. Hogy mekkora mértékben, az attól függ, milyen edzett és eleven a rejtett erő avagy belső akarat. Hosszú távon az, ami belül van, felül fog kerekedni a külsőn. Ha az emberek szívében belső szabadság uralkodik, akkor szükségképpen rajtuk kívül, a külső körülményeikben is teret hódít majd.
The Theosophist újság előszava, 1958. július