Madridban tartott előadás, amely a Cuadernos de Cultura 1999. októberi számában jelent meg.
Sosem felejtem el, amikor egyszer megpróbáltam elmagyarázni valakinek Leónidasz hőstettének lényegét, aki két napot nyert a perzsák elleni csatában, és így a görögök ki tudták menekíteni Athénból a fosztogatás elől a műkincseket és a legfontosabb könyveket.
Egy újságíró a következő szavakkal támadt nekem: „De hiszen ön is tudja, hogy az élet többet ér, mint bármely könyv vagy műtárgy!”. A szócsata végén kissé élcelődve azt kérdeztem tőle, hogy ha Leónidasz nem állt volna ki harcolni Thermopülainál a perzsák ellen, vajon még ma is élne? Arra gondolt-e már? „Nem, valóban halott lenne” – felelte. „Láthatja hát – folytattam –, hogy valamennyien meghalni jöttünk erre a világra. Mindössze arról van szó, hogy az embernek választania kell, hogyan éljen, illetve, a legrosszabb esetben, hogyan haljon meg.”
Ez több szempontból is hasonlít arra a választásra, amely elé állítólag Akhilleusz anyját állították: azt szeretné, hogy fia hosszú, de átlagos, középszerű életet éljen, vagy inkább rövid, de dicsőséges életet. Ő a rövid, dicsőséges életet választotta.
Minden kor kiemelte a hősiesség fontosságát. Sőt a hősöket az egész indoeurópai mitológiában az emberfeletti emberek nemzetségének, istenek és emberek szülötteinek tartották. Aeneas például a hagyomány szerint Aphrodité és Ankhiszész fia volt. Egy örökéletű istennő és egy földi ember gyermeke, aki később, kb. az i. e. 12. században Trójában harcolt, és – amint azt Vergilius elbeszéli – hosszú, viszontagságos útja végén megismerte Alba Longa ősi kultúráját. Mindaz, amit Vergilius állított és korábban puszta mesének tűnt, most már – a régészeti kutatásoknak köszönhetően – biztosan tudjuk, hogy megtörtént, és Aeneasnak valóban léteznie kellett. Talán nehéz valódi hősként elképzelni, tetteit nyomon követve mégis megborzongunk, és világossá válik, hogy létezhetnek olyan emberek, akik nem átlagos adottságokkal jönnek a világra.
Mozart négyéves korában bekötött szemmel is egész műveket játszott le a zongoráján. Hány gyerek képes erre egyáltalán? Augustushoz egyszer így szóltak: „Uram, ez a falrész üresen maradt. Nem tudjuk, mivel díszítsük.” A császár ekkor felvett a földről egy akantuszlevelet, tintába mártotta, és a falhoz csapta. Innen ered – mai nevén – a korinthoszi minta, amelyet a klasszikus művészet esztétikája olyan nagyra becsül. Vajon mi is képesek lennénk hőstettekre, a mindennapi életen túlmutató cselekedetekre?
Platón szavaival élve, van bennünk az „egyikből” és a „másikból” is; Ptolemaiosz Szótér így beszélt Nagy Sándorról: „Amikor élt, csodákra voltunk képesek. Amióta meghalt, csak hőstetteket viszünk véghez, csodákat már nem tudunk.” Hogyan volt képes Nagy Sándor elérni, hogy a hagyományaikat féltve őrző zsidók Salamon templomában fogadják őt? Hogyan érte el, hogy Pórosz, India nagy királya, leszállva elefántjáról így szóljon hozzá: „Ó, Nagy Sándor, oly sorsot adj nekem, amilyet én is szántam volna neked, és amelyet igazságosnak és jónak ítélsz”?
Sajnos ma már nem dívik a hősiesség. A spanyolok csak viccelődnek vele, Katolikus Izabelláról és El Cidről pedig csak homályos történetek maradtak ránk. Ennek ellenére mindketten nagy dolgokat vittek véghez: nemcsak történelmet írtak, hanem kultúrát teremtettek, elősegítették a spanyol nyelv fejlődését, és az ő irányelveik szerint élünk mind a mai napig. Hogyan is állíthatnánk olyasmit, hogy nem maradt utánuk semmi? Filozófusként hiszek a történelmi ciklusokban, és ahogyan a hajnalnak és az alkonynak is megvan a maga ideje, a történelem „éjszakája” után is minden kétséget kizáróan új napra virradunk. Keressük meg azt a titkos eszközt, amely valamilyen módon hőssé alakít át bennünket, kiszakít az egyformaságból, végérvényesen kiemel a szürke tömegből és egyénné formál bennünket, összhangban legszebb erényeinkkel és álmainkkal.
A régi filozófusok szerint az ember nemcsak test, hanem van hét hordozója, amelyekkel más-más valóságokhoz kapcsolódhat. A látható és tapintható fizikai testen túl létezik az energiatest, amely összetartja sejtjeinket és lehetővé teszi szerveink működését. Ezen túl van a lelki vagy érzelmi test, amelyet az okkult filozófusok asztráltestnek neveznek. E fölött van az elme, amely spekulál, emlékezik és mindent számba vesz, létezik azonban egy másik, magasabb rendű elme is. Az Ani-papiruszban a kétféle elmét két nő szimbolizálja. Az egyik fel van öltözve, a másik ruhátlan. Az első a káma-manasz, a másik, a meztelen nőalak, aki félig az első mögé rejtőzik, a Manasz. Ez a filozófiai elme, amely ha ritkán is, olyasféle kérdéseket vet fel, mint hogy „honnan jövünk” és „merre tartunk”. Mivel azonban a másik eltakarja – hiszen még nem jutottunk el a fejlődésnek abba a szakaszába, amikor megmutatkozhat –, újra eltűnik. Amikor egy szerettünk meghal vagy gyermekünk születik, nem merül-e fel bennünk a kérdés, vajon hová távozik, illetve honnan jön?
De aztán visszatérünk a mindennapokba, a munkához vagy a tanuláshoz, amelyek kirántanak ebből a gondolkodásból, és filozófiai elménk újra elrejtőzik. A filozófia a bölcsesség keresését jelenti. A felsőbb elme keresi a bölcsességet. A másik nem erre törekszik, ő a kényelmet keresi, az autók árát veti össze, meg a hengerek űrtartalmát. És végül, mindkettő felett – szinte észrevétlenül – ott az intuíció és az akarat székhelye. Az említett hét testen belül is megfigyelhetők ugyanezek a részek – altestek formájában.
Hogyan hívjuk életre magunkban a hőst, akit annyira csodálunk, függetlenül attól, hogy Nagy Sándornak nevezik vagy Aeneasnak, vagy akár olyasvalakinek, aki testben sohasem létezett, csak lelki szinten, mint Don Quijote? Hányszor szeretnénk otthagyni elgépiesedett életünket – még ha ezért borbélytányért kell is a fejünkre tennünk –, fogni egy dárdát, és szembeszállni a gonoszokkal, az igazságtalanokkal és a gazemberekkel, megvédeni a gyengéket, a nőket és a gyerekeket? Melyikünket ne találna szíven ez az álom? Vagy talán inkább a jó Sancho kíséretében haladnánk, aki emlékeztet a hétköznapi valóságra, vagy lennénk mi magunk ez a Sancho, aki Don Quijote mellett menetelhet? Ahogy említettem, Platón szerint ott rejtőzik mindenkiben „egyik” is, „másik” is. Vannak emberek, akik különleges csillagzat alatt születnek, és történelmi szükségszerűségből öltenek testet. Ők magukra veszik azt, amit keleten karmának, a sors súlyának neveznek. Egy régi spanyol legenda szerint, amikor az ország veszélyben van, a Tajo folyóból feltűnik Valaki. Ezek legendák, de mindnyájunknak szüksége van arra, hogy higgyünk bennük. Nemcsak az anyagi valóságban hihetünk, hanem más jellegű valóságokban is, amelyek fénnyel és néha könnyel borítják el szemünket, de erőt adnak, hogy biztos léptekkel és a távolra szegezett tekintettel győzzük le a nehézségeket.
Az Ember – az ókori hagyományok szerint – magában őrzi a világegyetemben létező minden dolog magját: együtt él bennünk a koldus és a király, a gazfickó és a nemes ember, a gyilkos és az áldozat, az üldöző és az üldözött. Mindannyiunkban megvan a lehajtott fejű ökör, aki szenvedve alkalmazkodik a körülményekhez, és az is, aki egy nemes és ragyogó céltól vezérelve megpróbál felülemelkedni rajtuk.
Valamennyiünkben megszülethet a hős. Csupán arról van szó, hogy bármelyik síkon is legyünk aktívak, szellemi akaratunkat mindig a legmagasabb szinten kell működtetnünk. Fizikai szinten ez abban mutatkozik meg, hogy mindent tisztán és rendben tartunk, mindent gazdaságosan teszünk, a természet rendje szerint, és nem ellene. Az energetikai szinten abban, hogy megosztjuk energiánkat másokkal, nem fukarkodunk, amikor nincstelenek alamizsnát kérnek tőlünk – nem a hivatásos koldusokra gondolunk, akik fennen hirdetik szegénységüket, majd a kapott pénzen kábítószert vesznek, hanem a valóban földönfutókra. Amikor Nagy Sándor meglátott egy koldust, megállította lovát, Bukephaloszt – azért hívták így, mert homlokán egy ökörre emlékeztető folt volt –, és azt mondta: „Te koldus! Priamosz városát ajándékozom neked.” A koldus ránézett, és így válaszolt: „Ó, Nagy Sándor! Én csak egy koldus vagyok. Hát egy koldusnak ajándékozol egy várost?” Mire ő ezt felelte: „Nem az számít, hogy koldus az, aki kér, hanem hogy Nagy Sándor az, aki ad”.
Ha megvan bennünk ez a Nagy Sándor, akkor eljutunk a hősiességhez. Nemcsak azért, mert valaki kap tőlünk, hanem mert büszkeséggel is eltölt, hogy tudunk adni. Tudom, hogy manapság a büszkeség sem nagy divat. Ma szerénynek mutatkozni a népszerű, a fejlődő országok nevében nyilatkozni. Évszázadokkal ezelőtt Isten nevében hatalmas aranykereszteket és óriási drágakövekkel kirakott palástokat viseltek. Ma az emberek nevében nagy ünnepségeket és népámító beszédeket tartanak. Én nem beszélek sem az Isten nevében, mert túl kicsi vagyok hozzá, sem az emberek nevében, mert nem vagyok választási kampányra készülő politikus. Az igazság nevében szeretnék szólni, arról, ami volt, van és lesz, arról, ami nem csak egy adott korra jellemző. Kifejleszthetjük magunkban azt az akaraterőt, amely különlegessé teszi a hőst, még ha csak egy pillanatra is. A rejtélyes természet valamilyen módon mindig meghálálja ezt a nagylelkűséget.
Hogyan válhatunk hőssé a psziché szintjén? Például úgy, ha uralkodunk érzéseinken, ha nem viszonozzuk a sértéseket. Jussanak eszünkbe Don Quijote szavai: „Megugatnak bennünket a kutyák, Sancho. Ez azt jelzi, hogy haladunk.” Amikor a környezetünk támad bennünket, az azért van, mert valamennyivel előrébb jutottunk. Próbáljuk megtisztítani érzelmeinket, hogy ne csak biológiai, hanem szellemi ösztöneink is kifejlődjenek: védjük meg a gyengébbeket, és cselekedjünk akkor is helyesen, ha senki sem lát, vagy ellenkezőleg, ha senki nem szid össze érte.
Ami alacsonyabb szintű elménket illeti, használjuk helyesen. Ez igen nehéz feladat. Emlékszem egy nagy filozófusra, akit Sri Ramnak hívtak. Még igen fiatal voltam, amikor egyszer azt mondta nekem: „Olyan boldogságot kell keresni, amely senkit sem tesz boldogtalanná. Ha egy cipész túl olcsón adja a portékáját, akkor boldog lesz, aki megveszi, de boldogtalan a lábbelikészítő, mert túl keveset keresett. Ha ez a cipész túl drágán árulná a cipőket, az emberek lennének boldogtalanok. Úgy kell cselekedni, hogy mindenki boldog legyen.” Így feleltem neki: „Ahhoz olyan mérleget kellene készíteni, amelynek gumiból vannak a karjai, hogy egyszerre emelkedhessen fel mindkettő”. Erre azt válaszolta: „Nem. Csak egy kicsivel kijjebb kell lépnünk az anyagi világból.”
Ha egy kiló kenyeret sokunk között osztunk el, alig jut valami egy-egy embernek. A szellemi létezőkkel azonban, mint például a zenével, más a helyzet: ha zenét hallgatunk, mindannyiunknak olyan boldogságban lehet részünk, amely nem lesz kevesebb, csak mert többen osztozunk rajta. Ha fel tudunk emelkedni eddig a szellemi magasságig, elérünk valamit, amiből mindenkinek jut, úgy, hogy senki sem károsul meg, és mindenki megkapja azt, amire szüksége van.
Ha még magasabbra emelkedünk, találkozni fogunk az elme másik arcával: nemes és bátor eszméink lesznek, nem pusztán mások szavait fogjuk ismételgetni – pedig arra igen nagy a kísértés. A jelenkor szerzői a szakirodalomból merítenek, arra támaszkodnak, amit mások írtak. Bátorság kell ahhoz, hogy leírjuk vagy kimondjuk őszinte meggyőződésünket. A Kozmosz roppant kerekében, Isten hatalmas kegyében mindenkinek jut hely: a nagyoknak és a kicsiknek, a szépeknek és akik híján vannak a szépségnek, a madaraknak és a halaknak, a köveknek, a fáknak, a csillagoknak és a föld mélyének. Ha valamennyien megleljük saját helyünket, nemes eszméink lehetnek, amelyek bensőnket tükrözik, és másokat is segítenek útjukon.
Az intuíció síkján eklektikussá kell válnunk. Ne akarjuk ráerőszakolni másokra saját meggyőződéseinket, de képviseljük bátran a nézeteinket. Sok út visz fel a piramis csúcsáig. Fent mindannyian találkozunk majd. Csak lent élünk elkülönülve egymástól, de ahogy felfelé tartunk, egyre közeledünk, még akkor is, ha ellentétesnek tűnő utakon járunk. Ez az ellentétek kibékítése. Minden ember eljuthat az igazsághoz – ha jó szándékú –, még ha a miénktől eltérő véleményt oszt is.
Elérkeztünk az akarati síkhoz. Ezt mindannyiunk lelkében megtaláljuk, hiszen egyetlen kerék sem foroghat tengely nélkül. Szüntelen forgó kerekekhez hasonlítunk, tengelyünk a bennünk lévő akarat. Ezt kell keresnünk, lelkünk „tagjait” minden erőnkkel mozdítanunk kell, és meg kell találnunk ezt a belső lényt, aki minden kényelmen, körülményen és közhiedelmen felülemelkedik. Ez nem csupán evolúciót fog jelenteni, hanem átlényegülést is az alkímiai athanorban, ebben a sót, ként és higanyt tartalmazó kemencében. A végén kiszabadul belőle a láng, amelyből felszárnyal a főnix.
Többre van szükség az evolúciónál, isteni érintésre, a vállunkat megérintő isteni kézre, amely segít megváltoznunk. Az ember azért válhatott Emberré és léphetett túl az állaton, mert Isten megérintette és lehetővé tette neki, hogy kiemelkedjen.
Hősnek lenni azt jelenti, hogy jobbítunk életmódunkon és kutatjuk a múltat, hogy felfedezzük magunkban a halhatatlan szikrát. Nem leszünk mindannyian El Cid vagy Nagy Sándor. Valakinek Bukephalosz szerepét is el kell játszania, hiszen ő is a történelem része, csakúgy, mint Babieca vagy Rocinante. Nem az a fontos, hogy fent vagy lent vagyunk, ez a társadalmi harcok megtévesztő mítosza. Az a fontos, hogy azok legyünk, akik vagyunk: jobb jó lónak lenni, mint rossz lovagnak. Platón azt mondta, a rossz királynál többet ér az, aki alaposan felsöpör egy templomot. A legjobb, ha igazságosan és jól teljesítjük saját kötelességünket. Ha egy falánk embernek sikerül legyőznie gyengeségét és kevesebbet eszik, akkor bizonyos szempontból máris hőssé vált. Ha ebben képes győzni, akkor másban is győzelmet arathat. Aki fél a sötétben, de mégsem kapcsolja fel a villanyt, már meg is tett egy apró lépést. Aki fél a haláltól, mégis temetőben sétál, tudva, hogy ott talán nincs is több, mint por, és hogy az élet máshol folytatódik… szintén hős: elkezdett növekedni benne a tűzmadár szikrája, amely az athanor fölött bukkan fel.
És mindezen túl léteznek még a történelem kerekének valódi mozgatói, akik megtestesítik a sorsot, betöltik a hiányt, és nagy változásokat mozdítanak elő.
Talán bennünk is szunnyad egy Don Quijote, aki a nem létező Dulcineát keresve lovagol. Vagy talán egy Nagy Sándor, aki azt állította magáról, hogy Amon fia, és aki elment Egyiptomba, hogy megkeresse horoszkópját, amelyet meg is talált egy nagy gránittáblába vésve. Esetleg egy Sancho, aki egy kis manchai sajt és egy borostömlő társaságában szeretne Don Quijotéval tartani. Nem fontos, hogy ugatnak a kutyák. Azért ugatnak, mert haladunk, és lovaink patái a sors dobpergésére dübörögnek az úton.
Ismerjük meg, mennyit érünk, legyünk azok, akik vagyunk, történjék bármi is. Ezt jelenti filozófusnak és hősnek lenni.
Képek forrása: flickr