1968-ban néhány a Föld sorsáért aggódó tudós, kutató és politikus találkozott Rómában, hogy megalapítsanak egy olyan szervezetet, amelyben minden kultúrát, ideológiát, szakmát és tudományágat képviseltetni akartak. Az így létrejött Római Klub az 1972-es „A növekedés határai” című jelentésével hívta fel magára a nemzetközi figyelmet.
A tanulmány elsőként nyújtott széles körű előrejelzést bolygónk és az emberiség várható jövőjéről. Tizenkét valószínűsíthető forgatókönyvet vázolt fel. Ezek az alapján különültek el, hogy mit és milyen mértékben lennénk hajlandóak változtatni az uralkodó növekedés- és nyereségorientált gazdasági berendezkedésen, pazarló fogyasztói életmódunkon. Visszatekintve az egyik forgatókönyv, amely abból indult ki, hogy: „minden a megszokott mederben zajlik tovább…”, kísértetiesen pontosan írta le korunk állapotát.
Ma már a saját bőrünkön érezzük az egyre gyakoribb és egyre súlyosbodó természeti, társadalmi, gazdasági válságok hatásait. Sőt, az emberiség félévszázados tétlenkedése oda vezetett, hogy szembe kell néznünk a modern ipari társadalmak hanyatlásával, és az ezzel járó veszélyekkel is. Ezek kockázatát vizsgálja a különböző tudományterületeket átfogó ún. összeomlástan. A kollapszológiának is nevezett tudományág igyekszik feltárni a Föld jelenlegi globális helyzetét, meghatározza, mit nevezhetünk összeomlásnak, mi eshet áldozatául egyáltalán, és hogy milyen okok húzódnak meg a háttérben.
Összeomlás. Valóban lehet ez a sorsa a nyugati típusú társadalmaknak? Ma biztosat állítani erről felelőtlenség lenne, tagadni viszont elbizakodottság. Az azonban tudományosan is alátámasztott tény, hogy az emberiség a legtöbb ökológiai rendszer egészségében súlyos és visszafordíthatatlan károkat okozott, és számos társadalmi válsággal küzd (háborúk, szegénység, ivóvízhiány, éhínség stb.).
Ahogy a mára elterjedt angol betűszó, a VUCA hirdeti, a világ egyre ingadozóbb, bizonytalanabb, összetettebb és kétértelműbb (volatility, uncertainty, complexity, ambiguity). A jövő egyre instabilabb, szaporodnak annak a jelei, hogy már egy esetleges összeomlás korai szakaszát éljük. Gondoljunk csak az idén kipattant energiaválságra, a fokozódó pénzügyi nehézségekre.
Hogyan történhet akkor meg, hogy a nyilvánvaló jelek ellenére továbbra is ezen az úton folytatjuk tovább? A számos ok egyike, hogy nehéz mit kezdeni a száraz tényekkel. Emlékezzünk vissza, hogy a koronavírus-járvány kitörésekor milyen gyorsan megcsappant a boltok élelmiszerkészlete. Ha a bőrünkön érezzük a válság hatását, azonnal – olykor pánikszerűen – cselekszünk.
De vajon mi történne, ha az emberiség hirtelen tudatára ébredne, hogy néhány éven, évtizeden belül földrészek száz kilométeres partszakaszai tűnhetnek el a jégsapkák olvadása miatt? Ha ráébrednénk, hogy elfogyhat a fosszilis üzemanyag, és nem lesz mivel pótolni? Ha már most szembesülnénk azzal, hogy kritikusan kevés víz jut majd egy-egy családnak?
Elsőre aligha kezelnék hidegvérrel és józan összefogással a helyzetet. Helyette várhatóan számos hirtelen, átgondolatlan, rossz döntést hoznánk, ami káoszhoz vezetne, és az eredmény egyre nagyobb fejetlenség lenne. Ezért a legjobb, amit – egyénileg vagy közösségileg – máris megtehetünk, hogy felvértezzük magunkat a rossz reakciók ellen, és felkészülünk, hogy összeomlás helyett éretten és tevékenyen viszonyuljunk a várható nehézségekhez.
Mi a kulcsa mindennek? Hogyan válhatunk olyan egyénekké, akik ökológiailag érzékenyebb, emberségesebb, lelki-szellemi értékekre nyitott társadalmat alkotnak ahelyett, hogy az összeomlás réme kísértene és kerülnénk a szembesülést? A klinikai szakpszichológia szerint a szorongás valamely racionális veszélyre adott irracionális mértékű válasz, amit többnyire tehetetlenségérzés, nyugtalanság, levertség, pánik kísér. Úgy léphetünk túl rajta, ha használjuk a józan eszünket: szembenézünk a félelmeinkkel és megkíséreljük megismerni a ránk váró veszélyeket. Ha letisztázzuk érzéseinket és gondolatainkat, és tudatosítjuk a világban elfoglalt helyünket, szerepünket és a saját felelősségünket.
Világosan kell látnunk, milyen eszközök állnak a rendelkezésünkre, és mire lehetünk képesek velük. A sztoikus filozófusok nyelvén szólva: látnunk kell, mi függ tőlünk, és mi az, amin saját erőnkkel nem tudunk változtatni. Így fokozatosan kikerülhetünk a félelem szorításából, aktivizálódhatunk, és ha már mozgósítottuk energiánkat, segíthetünk másoknak is feleszmélni a dermedtségből.
Olyan új időket élünk, amikor nem tudhatjuk pontosan, milyen jövő elé nézünk. Így a világhelyzet arra sarkall, hogy fejlesszük képességeinket, felfogóképességünket és előrelátásunkat. Mindezt úgy erősíthetjük a leginkább, ha észrevesszük, válsághelyzetben hol van ránk szükség, és meglévő tudásunkkal, eszközeinkkel, amikor csak tudunk, önkéntes segítséget nyújtunk embertársainknak.
A különböző segélyprogramok, vészhelyzeti kárelhárítás mellett az együttműködésre mindig nyitott civil szervezetek kulcsfontosságúak a helyi közösségek alkalmazkodóképességének erősítésében. A kilátástalannak tűnő élethelyzetekben pedig az is reményt adhat, ha az emberek odafigyelnek egymásra és együttműködnek, akár saját kisebb-nagyobb igényeikről lemondva. Így egymással összefogva összeomlás helyett észszerű gondolkodásra és jóakaratunkra támaszkodva, erőnkhöz mérten mindannyian tehetünk valamit az emberhez méltó, közös jövőért.
Képek forrása: flickr