Érez-e a Föld, gondolkodik-e az ember?

A klasszikus értelemben vett filozófia már a kezdetektől a bölcsességet keresi, valami egyetemlegeset, a minden embert összekapcsoló közös tudást. Kínától Görögországig, legkorábbi eleinktől a ma emberéig. Keresték a titkát, hogyan foglalhatnák össze, mi is a világ, hogyan jött létre, mi a célja, és benne mi a szerepünk, honnan jövünk, hová tartunk. Olyan ismeret ez, amely – ha elsőre elvontnak tűnik is – megalapozza a világnézetünket, a magunkhoz és másokhoz való helyes viszonyulásunkat és a cselekedeteinket is.

Mindezek miatt az egyik legfontosabb tanulmányozási területe a természet, és mindazok a törvényszerűségek, amelyek minden élőlényre egyformán hatnak. Mi is lehetne egyetemesebb? A legelső filozófusok úgy tartották, hogy a természet megértésével jobban megértik önmagukat, hiszen az ember mikrokozmosz: minden megvan benne, ami a makrokozmoszban, és semmi sincs benne, ami emebből hiányzik. Bármelyiket kutassuk is, felfedezhetjük a másik mozgatóit.

Mítoszok

Az egyetemes tudáshoz éppígy egyetemes nyelvezet is dukál. Hogyan is érthetnénk meg enélkül a világunkat, és benne az időben és térben nagy-nagy távolságokra élőket? A régiek ezért mítoszokban, szimbólumokkal örökítették át ismereteiket az utókornak. Ezek a történetek túlmutatnak az objektív tényeken és a racionalitáson, hiszen olyan mély igazságokat fogalmaznak meg, amelyek hétköznapi szavakkal leírhatatlanok. Megragadhatóvá tenni a megfoghatatlant – ezt a célt szolgálták a mítoszok.

És a mítoszok felett korántsem járt el az idő, hiszen pl. nemcsak az első emberpárról olvashatunk történetet (holott minden nép pontosan tisztában volt a vérfertőzés veszélyeivel), de mítosznak tekinthetjük az „ősrobbanást” is (hiszen igazából senki nem gondolja, hogy tényleg robbanhatott volna bármi, hiszen se tér, se idő nem volt még akkor). Mindkét kép segít azonban közelebb kerülni ahhoz, mi is történhetett a kezdet rejtélyes pillanatában. Támpontot, kapaszkodót, egyfajta iránytűt adnak ahhoz, hogy megértsük a világot mozgató törvényeket.

Gaia, a mítosz

Milyen tehát a mitológiai Gaia? Ma a Földanyával azonosítjuk ezt a legelső istent, akit csak Káosz, az ősi semmi és minden előzött meg. Gaia saját magából szülte Uranoszt, az eget, a hegyet és a tengereket, majd Uranosszal nemzette az első isteni lényeket, az óriásokat és a titánokat. Ő tehát mindenek ősanyja. Ugyanakkor ő segít Kronosznak, hogy letaszítsa a trónról Uranoszt, majd Zeusz mellé áll Kronosz ellen. Később maga teremti a nárcisz virágot, amely miatt Perszephoné az alvilág foglya lesz, elindítva ezzel az évszakok körforgását, sőt Gaia gyúrta Pandorát is, az első halandót, aki betegségeket és más bajokat szabadít a világra.

Ebből kitűnik, hogy ez a Földanya nem az a csupa jóság anyaistennő, akinek néha látni szeretnénk, sőt adományait nem is mindig fogadjuk kitörő örömmel. Az antik kultúrában mégis így nevezték: „Anészidóra”, az ajándékozó. Gaia nem csupán a földi természet, hanem maga az élet, az állandó változás, ami újra és újra véget vet a tespedésnek, és új életet sarjaszt magából. Ezért lehet minden istengenerációnak ő a teremtő szülőanyja; égen és földön – a látható és láthatatlan világban minden Gaiából született. Ahogy mi, emberek is ennek az egyetemes életnek a sarjai, részei vagyunk.

Lovelock elmélete

A ’70-es években James Lovelock vegyészprofesszor azt kutatta, hogyan lehetne felfogni, megragadni ezt a bizonyos egyetemes életet, hogyan lehetne meghatározni, a jellemzőit leírni. Így alkotta meg az ún. Gaia-elméletet, amely a modern korban először fogalmazta meg a földi élet egységességének gondolatát. Úgy gondolkodott, hogy ha az életet keressük, ott fogjuk megtalálni, ahol entrópiacsökkenést tapasztalatunk, vagyis ahol rend fogad. Rend még egyetlen szobában sem lett magától, azt mindig valaki csinálja, mégpedig a saját magának megfelelő rendet.

Az élet alkotta rendet természetesen nem statikusan, a vitrinbe zárható, katonás alakzatban elhelyezett kristályfigurákhoz hasonlóan kell elképzelnünk. Lovelock dinamikus egyensúlyok érzékeny rendszeréről ír, amit folyamatos energiabefektetéssel lehet csak fenntartani. Ezért bizonyítéka a rend az életnek: nem létezne nélküle.

Ez a rend az, ami áthatja a természetet. A sejtek összekapcsolódnak, és többsejtű élőlények jönnek létre, akik aztán rajokba, hordákba, csoportokba szerveződnek, együttesükből kiépülnek az ökoszisztémák – és ha csak a bolygónk határáig merészkedünk, láthatjuk, hogy a földi élet egyetlen egységes egész. A szervezetünkben sejtek termelődnek és pusztulnak el, de mi élünk, ahogy mi megszületünk és meghalunk, de a fajunk fennmarad. A fajok sem örök életűek, sőt, még az ökoszisztémák is átalakulnak, de a földi Élet kitart – fejlődik, növekszik.

És lám, azt, hogy világunkban a részek összekapcsolódnak, és együtt dinamikus, élő rendet alkotnak, egyre több tudományterületen fedezzük fel. Pár éve jelent meg például Peter Wohlleben könyve, A fák titkos élete, amelyben a szerző azt tárja fel a laikus olvasó előtt, hogy hogyan vannak az erdő látszólag különálló fái ezer szálon összekötve egymással, és a talajban, a gyökereik és az ahhoz kapcsolódó gombafonalak segítségével hogyan tudnak vizet, tápanyagot, speciális vegyületeket, sőt információt közvetíteni egymásnak.

Lovelock arra mutatott rá, hogy az élet hatása nem csak az ember, az állatok és növények világában érhető tetten. A légkör összetétele, a hőmérséklet állandósága, a folyékony víz folyamatos jelenléte, a tengeráramlatok szüntelen változásukban mind olyan állandóságot, olyan ciklikus, de mégis egyensúlyban lévő rendet mutatnak, ami leginkább az életre jellemző. A legnagyobb tengeráramlatok például összekapcsolják egymással a három nagy óceánt és a sarkvidékeket, és rendkívüli hasznot hajtanak a földi életnek. Többek között oxigénnel látják el az óceán legmélyebb vizeit is, oxidálják az üledékeket és a szerves anyagot, öntisztító mechanizmust tartanak fenn.

Hogyan teremt rendet az élet?

A 2010-es Mexikói-öbölben történt olajkatasztrófa során közel 5 millió hordónyi olaj öntötte el az öblöt. Az olaj, ha eloszlik a víz felszínén, elzárja az oxigén útját, megtapad az élőlényeken. Hatalmas ökológiai katasztrófa történt, és még nagyobb ígérkezett – ám a természet számunkra váratlanul közbelépett. A diszpergálószerrel szétoszlatott olaj ugyanis lesüllyedt 1200 méter mélyre a tengerben, és ott, ebben a nagy nyomású, szerves anyagban szegény, 5°C körüli közegben egy akkortájt felfedezett baktériumtörzs felszaporodott rajta, és pár hónap alatt az olaj nagy részét lebontotta – szó szerint megette reggelire, megelőzve ezzel egy jóval nagyobb katasztrófát.

Ahol tehát rend van, ott az életet sejthetjük, és ahol ilyen nagy rendet találunk, ott ezt valakinek létre kell hoznia, éltetnie kell. Ezt a valakit nevezte Lovelock Gaiának, az ősi földistennőről, vagy még inkább, az Élet ősi istennőjéről.

Vissza a mítoszokhoz, a jelenig

A régi görögök is rácsodálkoztak a világegyetemnek erre a gazdag rendezettségére, ezért nevezték Kozmosznak, „Ékesnek”. Ám ők ennél még egy kicsit tovább is mentek, olyan dimenziót hoztak a képbe, amihez a modern tudomány félve nyúl, de a klasszikus gondolkodó számára természetes. Jelesül azt, hogy ami él, annak lelke van. És ha a Természet él, akkor lelke, sőt értelme kell hogy legyen.

Bizonyos értelemben ez logikus gondolat. Ha részei vagyunk egy nagyobb egésznek, és nekünk magunknak van testünk, vannak érzéseink és gondolataink, akkor annak a nagyobb egésznek is, amelynek a részei vagyunk, szükségképpen lennie kell érzéseinek, sőt gondolatainak is – még ha ez számunkra éppúgy felfoghatatlan, ahogy a kezünket mozgató neuron sem fogja fel az összetett szándékot, amiért a kezünket megmozdítottuk.

Az ókoriak azonban épp fordítva gondolták: szerintük azért lehet az ember lelkes és értelmes lény, mert részesül a Világlélekből és a Kozmikus Értelemből. Pontosan tudták, hogy mindent a természettől kapunk, otthont, táplálékot, levegőt… és azért nevezték mikrokozmosznak, „kicsi kozmosznak”, mert az Univerzumnak ebből a legszebb és legjobb részéből: az Értelemből is részesül. Ahogy Lovelock is felhívja a figyelmet rá: Gaia élő, érző és intelligens lény, akinek valódi gazdagságát még csak most kezdjük felfedezni, hisz mindig csak annyit láthatunk belőle, amennyit csekély értelmünk felfogni képes.

Ezt a felfoghatatlan gazdagságot jelenítették meg a régiek szimbólumokban és mítoszokban, mint a világegyetemet mozgató intelligens erőket, vagyis isteneket. Nem csak Gaia a természet. A természet Démétér is, az állandó megújulás és a termékenység ismétlődő ciklusa. Zeusz is, a világ rendjét szabályozó törvény megtestesítője. Aphrodité, a szeretet és a vágy, amely mindent összeköt. Arész, a létért folytatott állandó küzdelem. És Athéné, a bölcsesség, amely mindezt felfogni és benne alkotni képes.

Ezek az istenek, akik a klasszikus világképet benépesítették, maguk is szimbólumok. A természettel való egységünkké, azé, hogy minket is ugyanabból az anyagból, és ugyanabból a szellemből gyúrtak, mint a világot, amelyben élünk. Az eltávolodásunk a természettől csak látszólagos. Minden, ami az egység felé visz, az megmutatja az utat a természet felé, és vele egy természetesebb életmód felé is. A környezet megóvásához nem sok pénz és különleges technológiák kellenek. Új életszemléletre van szükség, amelyből megszületnek az új és jobb megoldások. Lelki ökológiára –olyan erkölcsre, amely illeszkedik a természet harmóniájába. És amely ebből a nagy egységből és összerendezettségből indul ki.