2023 áprilisában a média többek között attól volt hangos, hogy Magyarországon kilőtték azt a fiatal farkast, amely Svájcban szakadt el a falkájától, és légvonalban több mint 700 kilométert tett meg hazánkig. A cikk írásakor még nem lehet pontosan tudni, mi történt az állattal azóta, hogy a jeladója elvesztette a nyomát, csak hogy a hatóság természetkárosítás bűntette miatt nyomoz.
Az ügy kapcsán megannyi, az ismeretlen tettest szidalmazó vélemény látott napvilágot, hullámzottak a kedélyek, forrtak az indulatok. Túl azon, hogy napjainkban a legkisebb nézeteltérések is végeérhetetlen szócsatákba torkollhatnak a fórumokon, egy ilyen eset arra is remek apropó, hogy a természetvédők és természetbarátok vadászokkal és gazdákkal zajló vitája is új lendületet vegyen. A farkasok megítélése ugyanis nem egyöntetű.
Homo homini lupus, ember embernek farkasa. Thomas Hobbes arra a természetes állapotra használja ezt a Plautustól eredő mondást Leviatán című főművében, amikor dúl mindenki harca mindenki ellen, hiszen az ember – véli – alapvetően egoista, önző lény. Így tekintettünk erre az állatra is évszázadokon át, az akkori elterjedt nézetek fényében. A párhuzam érthető, hiszen a farkasok és az ember közötti érdekellentét nyilvánvaló: a ragadozók veszélyt jelentenek a haszonállatokra, sőt, a vadászatban is eleink riválisai voltak.
De megmagyarázza mindez a farkasok elleni indulatokat, zsigeri reakciókat? Ráadásul az elmúlt évtizedekben mintha a farkasokról alkotott – szinte démonizált – képünk határozta volna meg a megfigyelésünket is róla. Szájhagyomány útján az terjedt el, valamint jó néhány kutató korábban úgy vélte, hogy a falka szigorú hierarchiájában a nyers erő a meghatározó, és hogy a csoport leggyengébb egyedét, az ómegát a többiek marják, zaklatják, és ínséges időben kegyetlenül feláldozzák, ha a csapat túlélése úgy kívánja.
A modern kutatások azonban cáfolták az igazságtalan, önző farkasról alkotott feltételezéseket. Különösen amióta 1995-ben visszatelepítették ezeket az állatokat a Yellowstone-parkba, új megfigyelések garmadáját publikálták a szakértők. Túl azon, hogy a farkasok jelenlétének köszönhetően kiegyensúlyozottabbá vált a vadállomány, a növényevők létszámának természetes szabályozásának hála sűrűbb lett a növényzet, lelassult a talajerózió, a falkákat mozgató belső törvényekről is új ismereteket szereztünk.
Kiderült, hogy a falkában igazságos rend és dinamikus harmónia uralkodik, a csoportban mindenki törődik a kölykökkel, figyelmesek a beteg vagy öreg fajtársakkal, számos kedveskedő gesztusuk van az összebújástól a játékos harapdálásig, tanulnak egymástól és megosztják a zsákmányt. A vezérhím pedig nem a legerősebb, hanem minden tekintetben a legrátermettebb, de főleg intelligenciájával tűnik ki, és azzal, hogy kötél idegekkel tűri mázsás felelősségét.
A falka tehát egyfajta ketrecharcközösség helyett inkább úgy működik, mint ahogy a természetben minden más. Kiegyensúlyozottan, növekedésre, fejlődésre törekvőn, de ésszerűen, ritmikusan, felesleges veszteség és pusztítás nélkül. Jellemzően úgy viselkednek – természetesen ösztönösen –, ahogy jó az egyednek, a falkának és a környezetnek is. Ez a viszonyulás összeférhetetlen a területét kizsákmányoló, kíméletlen ordas képével.
Manapság gyakorta félelemmel vagy elutasítással reagálunk valamire, ami számunkra ismeretlen, különösen, ha valódi veszélyforrást jelenthet. Ilyen haragot örökít meg Petőfi is a Tiszáról, mikor költői énje szavakba önti, hogy a folyó iránti népgyűlöletet az árvizek pusztítása gerjeszti. De ha teszünk egy lépést hátra, megérthetjük, hogy valójában nem a Tisza az ádáz betolakodó, és a ragadozók nem orvul vetnek szemet az erdőperemre terelt jószágra.
Betolakodó itt csak az lehet, aki nem alkalmazkodik a természet harmóniát teremtő törvényeihez, hanem a saját érdeke mentén a saját törvényeit próbálja rák
ényszeríteni környezetére. Erre utal a Homo homini lupus, és ez az, amit a farkasok soha nem tesznek… az ember azonban annál inkább. Mindenféle együttműködéshez, legyen szó egyes emberek vagy csoportok viszonyáról, vagy az ember és természeti környezete kapcsolatáról, elengedhetetlen, hogy közös szabályokat alakítsunk ki.
Ez nem megy a másik fél igényeinek, céljainak, élete sajátos jellemzőinek megismerése nélkül. Ha a régóta rögzült nézetek, előítéletek vagy jelenlegi érdekellentétek miatt például haragból, félelemből, vagy akár kalandszellemből, adrenalinéhségből kilövünk egy farkast, akkor abból a napnál is világosabban kiderül, hogy mennyire hiányosak az ismereteink.
Ideje, hogy felfrissítsük kapcsolatunkat a természeti környezettel. Ha kiszakadunk bolygónk ritmikus fejlődést éltető körforgásából, ha azt hisszük, hogy visszaforgatás nélkül, fölösleget termelve, az egész világra kiterjedő következmények nélkül kizsigerelhetjük erőforrásait, tévedünk. De nézhetünk a természet tulajdonságaira új szemmel is, és új ismereteink felülírhatják avítt nézeteinket – és ez nem csak egyetlen fajra igaz. Miért ne mennénk ennél tovább? Újratanulhatjuk egész környezetünk tulajdonságait, és ezáltal újraértelmezhetjük a kapcsolatunkat vele. Egy szép napon akár odáig is juthatunk, hogy saját magunkra is a szerves részeként tekintünk.
Képek forrása: flickr, a-z-animals, media-istockphoto, flickr