Tévedni emberi dolog

Ki ne hallotta volna már ezt az elcsépelt mondást! És ki venné komolyan? Az ilyen hangzatos mondásokkal az a baj, hogy már a könyökünkön jönnek ki és legyintünk rájuk. Csak elütjük vele, ha elrontottunk valamit.

Így megyünk elébe, hogy elmarasztaljanak egy baklövésünkért. Hellyel-közzel elismerjük ugyan, hogy valami nem sikerült túl fényesen, de le is pattintjuk, mondván: „van ilyen”, „mindenkivel előfordul”, „csak az nem hibázik, aki nem dolgozik”. A viccelődés időnként be is válik, lelkünk mégsem könnyebbül meg. Több okból sem. A hiba, tévedés észlelésétől sokakban eleve megnyomódik a „hárítás” feliratú gomb, hiszen vegyes tapasztalatokat idézhet fel, például valamilyen korábbi büntetést, megszégyenülést.

De arra is kellemetlenül emlékeztethet, hogy egyes dolgokban nem állunk a helyzet magaslatán: vannak szép számmal hiányosságaink. Így amikor botlásainkat közszájon forgó frázisokkal intézzük el, érintetlenül hagyjuk a hibát. Mintha csak tabu lenne. Ez azonban nem visz tovább. Ha tévedéseink kapcsán szeretnénk magunkat jobban érezni a bőrünkben – és miért ne szeretnénk jobbá válni, nem szenvedni tovább a saját hibáink miatt? –, nyilvánvalóan másfajta viszonylásra lenne szükségünk. Talán több elfogadásra is.

Pár éve arra jártamban gyakran megszemléltem egy fiatal hársfát, amelynek három vezérága volt. Pompásan festett! Csakhogy egy napon valaki az egyiket tőből letörte. Utána igencsak féloldalasan, csálén állt. Megsínylette ugyan, de ez nem maradt mindig így! A kisfának egy-másfél évébe tellett, hogy a megmaradt két vastagabb ágát csaknem tökéletes Y-ra formázza. Több tíz centit korrigált az ágai állásán, hogy újra egyensúlyba kerüljön. Veszteség érte, de megrázta magát, és másként, de folytatta a harmonikus növekedést.

A természet verhetetlen a példákban! S mi, akiket tudatossággal áldott meg, időről időre részeltetünk hasonlókban, amikor jól sikerül fogadni a hibáinkat vagy a minket ért váratlan, kényelmetlen helyzeteket. Mert mi a hiba valójában? Egy tévedés, valamiféle tudatlanság, egy pillanatnyi létállapot, amikor kiderül, hogy amit mondunk vagy teszünk, azon akad alakítani való. És ahhoz, hogy a jó irányba mehessünk tovább, előbb változtatnunk kell rajta. Ennyi és nem több.

Kézműveskedni, valamit bütykölni például majdnem mindenki szeret, legyen az autószerelés, fafaragás vagy éppen festés, szövés-fonás. De amikor mostani fejjel igyekszünk nulláról elsajátítani egy új mesterséget, kétkezi tevékenységet, az elején még hibát hibára halmozunk. Nem megfelelő alapanyagot használunk, nem jól fogjuk, felcseréljük a munkafázisokat, és így kezdhetjük elölről. Idővel csökken ugyan a hibák száma, de munkánk sosem lesz mentes tőlük. Időbe telik kiismerni az anyagot, az eszközöket és saját magunkat is, de ez természetes.

Hibázni, tévedni önmagában se nem jó, se nem rossz, minden azon múlik, mit kezdünk vele. Ha sorvezetőként, pontosabban mérföldkőként használjuk, amint jobb megoldásokat dolgozunk ki, magunk mögött hagyhatjuk. Így éppen általa nyílik lehetőségünk továbbfejlődni! Hány tudós, művész, híres ember van, aki ha felhagyott volna a hibák kijavításával, nem gyakorolhatta volna – mindenki örömére – a hivatását, amire született! Önmagunk finomítása, az önművelés azonban mindannyiunk elkerülhetetlen feladata, ha önazonossá szeretnénk válni.

Tévedni emberi dolog, igen. De a hibát tudatosan kijavítani, kihívásként, különösen az! Azt jelzi, hogy szimbiózisban élünk a környezetünkkel és rugalmasan változtatni tudunk az általunk használt megnyilvánulási módokon, bármin, ami rajtunk múlik. Ez csak természetes, nem?