Kulturális Hírlevél 53. szám
2007. február

TARTALOM

• Az útról
  
  
• Portré: C. G. Jung
  
  
• A filozófia mint életforma
  
  
• Februári és márciusi programjaink
  
  
• Információk

Az útról

Költők és filozófusok gyakran útnak nevezik az ember áthaladását az életen, és ha más-más módon is, de foglalkoztatja őket ennek az útnak a minősége és végcélja. A hétköznapi életben is találkozunk az olyan megfogalmazásokkal, amikor az emberek életútjukra hivatkozva valamit annak részének tekintenek vagy éppen fordítva. Az élet mint út figyelemfelhívó, szimbolikus kép, amelyen elgondolkodva talán választ is kaphatunk egy-egy kérdésünkre.

Az emberek soha nem fektetnek le olyan utakat, amelyek nem vezetnek sehova, és senki sem szívesen indulna el egy olyan úton, amely egyszer csak véget ér a semmi közepén. Ha látunk egy utat, akkor biztosak lehetünk abban, hogy az valamerre vezet, és hogy valaki járt már rajta.

Azt mondják, a kecske felismeri a kecskeösvényt, és azt választja, nem pedig egy másik állat csapását. Az embereknél viszont sokkal bonyolultabb a helyzet, hiszen annyiféle utat tapostak már ki. Ráadásul a „saját út”, a csakis ránk szabott, új út annyira vonzóan hangzik. Ha azonban megkülönböztetjük az utakat annak alapján, hogy mi mellett haladnak el, mit engednek megtapasztalni és milyen végcél felé vezetnek, akkor nem is lesz belőlük olyan sok. Talán mi is csak az egyik „állatfaj” vagyunk a többi közül, és a változatosság, az egyediség csak látszat, amely eltakarja a lényegbeli azonosságot.

Az élet választások egymásutánja. Szinte minden pillanatban választunk a lehetőségek közül, de ez annyira automatikusan történik, hogy már nem is vesszük észre. Kivételt képeznek a nagy döntések pillanatai, amikor egy útelágazáshoz érünk, és nem tudjuk, melyik út a jó számunkra. Ekkor megtorpanunk, de végül mégis az egyik mellett fogunk dönteni, tudatosan vagy engedve az ár sodrának, passzívan.

De választhatunk-e mást, mint a ránk szabott utat, a vágyainknak, álmainknak és szükségleteinknek megfelelő ösvényt? Ha az út mentén csupa tőlünk idegen árut kínáló árussal találkoznánk, olyan tárgyakkal, eseményekkel, lehetőségekkel, amelyek nem keltenek visszhangot a lelkünkben, akkor minden bizonnyal rossz úton lennénk. A belső igények és a külső megnyilvánulási formák rokon természetűek. Ezért is mondják, hogy az út és az utazó egy, és ha az utazó érdekel bennünket, elég az útját megismernünk.

Mindenre szükségünk van, ami az úton történik. Az út minden része a részünk, minden pillanata a mi életünk egyik mozzanata. Ezért nem zárhatjuk ki az egyes lépéseket vagy útszakaszokat, akkor sem, ha ezek nem nevezhetők éppen könnyűnek. Nem mindig süt a nap, és az élet fenntartásához ugyanúgy szükség van a napfényes napokra, mint az esősökre, a szélcsendre és a viharra. Ha mindig csak a könnyű helyzeteket keresnénk, azt, hogy minden elsőre sikerüljön, könnyen elaludnánk. Azonban veszélyes elaludni az úton.

Ha az élet út, amelyen haladunk, akkor minden lépése, minden pillanata új számunkra. Soha nem voltunk még azon a szakaszon, ahol éppen tartunk. Soha nem voltunk ilyenek, mint most, egészen egyszerűen azért, mert a tegnaphoz képest egy nappal idősebbek vagyunk, és remélhetőleg egy tapasztalattal gazdagabbak. És ki tudja, mit kínál most nekünk az élet, mit rejt a következő kanyar. Ezért nem nézhetünk úgy az élet eseményeire, mintha már mindet láttuk és megismertük volna. Sohasem láttuk még ezt az időpillanatot, és érdemes figyelni, érdemes ébernek maradni. Így észrevehetjük az újat is, ami nem mindig a külső formákban keresendő, hanem elsősorban magunkban, a megváltozott látásmódunkban. Nem az események határoznak meg bennünket, hanem a viszonyulásunk.

A nehézségeknek például általában nem örülünk, de érdemes rákérdezni, melyik részünk nem örül nekik. Az ember ugyanis nem egysíkú lény, érzelmei, gondolatai, törekvései széles skálájával rendelkezik. És be kell látnunk, hogy van olyan részünk is, amely lelkesen fogadja a nehézségeket, a kihívásokat, ahol próbára tehetjük magunkat, és ahol győzelmet arathatunk. Furcsa lény az ember, győzelmekből táplálkozik a lelke, de gyakran könnyű úton szeretne hozzájuk eljutni, mások erőfeszítései árán, mások energiáját felhasználva. De az ilyen „győzelmek” bármilyen másik, könnyen megszerezhető jutalomhoz hasonlóan nem elég táplálóak, és űrt, elégedetlenséget hagynak maguk után.

Miért is tartjuk nehéznek az egyes helyzeteket? Mert még nem ismerjük őket, mert még nincs bennünk elég erő vagy megfelelő képesség, hogy megoldjuk őket. Éppen az a lényeg, hogy lehetőséget adnak. Mi sem jobb egy nehéz helyzetnél, hogy eddzük magunkat, hogy a bennünk szunnyadó képességek felszínre kerüljenek! És bármilyen „állatfajhoz” is tartozzunk, mégis attól ember az ember, hogy mindig nagyobbra tör, mindig magasabb szintekre igyekszik. Az igazi utak az ember számára sohasem vízszintesek, a hegynek felfelé mennek. Mindig többre van szükségünk ahhoz, hogy boldogok legyünk, és ha ez a törekvés a lelki és szellemi „birtokra” vonatkozik, azt mindig magunkkal vihetjük az úton. Sohasem válik teherré egy erősség, egy képesség, viszont a tárgyakhoz, pozícióhoz való ragaszkodás annál inkább, mert egészen egyszerűen lebilincseli a lábat az út egyik kövéhez, és nem enged továbbhaladni.

A nagy utazó maga a lélek, amely gyűjti a tapasztalatokat, tanul és csiszolódik, mint ahogy a keleti történetekben a grafit az út végére gyémánttá nemesedik.

Portré: C. G. Jung 1875-1961

„Azt, hogy mi az ember a belsô szemlélete alapján, és minek látszik az örökkévalóság jegyében,
csak a mítosz segítségével lehet kifejezni.”

Carl Gustav Jung svájci pszichiáter, pszichoanalitikus, filozófus gondolatai egyre népszerűbbekké váltak Magyarországon is az utóbbi években, sokan idézik őt, hivatkoznak rá, hiszen nemcsak a lélekgyógyászoknak nyújt segítséget elméletének komplexitásával, hanem a szellemi útkeresésben is sokak számára fontos állomás.

1875-ben született Svájcban, protestáns lelkész fiaként. Családjának több tagja lelkész, nagyapja sebészprofesszor és lelkes szabadkőműves volt. A vallás és a tudomány fontos szerepet játszott a család életében, és bár apja folyamatos belső vívódása, kétségbeesett tusakodása hitéért elidegenítette őt kora elfogadott istenképétől, saját benső élményeiben már fiatalon megtapasztalta az „isteni jelenlét” élményét, ami később egész életét, törekvéseit inspirálta.

Tanulmányok
Már a baseli gimnázium évei alatt erősen vonzotta Jungot a természettudomány tényeken alapuló igazságaival, főként a paleontológia és a geológia, másfelől lenyűgözte az összehasonlító vallástörténet, amely szellemi kérdések felvetésére és válaszkeresésre sarkallta, így erősen kötődött a görög-római, egyiptomi és prehisztorikus régészethez. Szerteágazó érdeklődésében végül az orvostudomány mellett döntött, amelynek sokrétűségében nyitva látta a lehetőséget bármilyen későbbi tudományos irányú tevékenységhez. 1898-ban ismerkedett meg közelebbről a pszichiátriával, amelyben érdeklődésének tudományos és szellemi aspektusa találkozott, így végérvényesen eldöntötte, hogy ennek fogja szentelni egész életét.

Munkássága
1900-ban Zürichben kezdett dolgozni a Burghölzli Klinikán, ahol 1905-ben főorvossá nevezték ki. Munkája mellett előadásokat tartott hazájában és főként az Egyesült Államokban.

Fiatal orvosként kezdett megismerkedni a pszichoanalízissel, valamint a hipnózissal. Freud volt az első igazán jelentős ember az életében, akivel sorsa összehozta. Nagy hatást gyakoroltak rá idősebb kortársának közhelyektől mentes gondolatai, rendkívüli intelligenciája, ám a szellemmel kapcsolatos kérdésekben kezdettől fogva nem találták a közös hangot. Freud hangsúlyozott vallástalansága és merev pszichológiai nézetei, melyeket dogmává kívánt tenni, idővel konfrontációra késztették Jungot, amelyet barátságuk nem bírt el.

Jung gondolati rendszerének egyik alapkérdése, hogy milyen mítoszt is él meg az ember manapság. Ehhez a kérdéshez a neurózis problémája, az önmagával, illetve a természettel meghasonlott ember megfigyelése vezette. A modern ember problémáját abban látta, hogy a technológiai haladás elszakította az embert archaikus gyökereitől és a tudattalanba száműzte azokat az erőket, amelyek korábban mint istenek/démonok képei működtek a tudatban és egységben tartották a természettel. Az ember kettévált egy tudatos és egy tudattalan személyiségre - azaz egyfelől a legnagyobb mértékben racionális és fegyelmezett lett, másfelől egy elnyomott, primitív ember maradt. Ebben látta az okát annak, hogy az emberiség újra és újra visszazuhan a legrémisztőbb barbárságba és a technikai vívmányok semmiféle kapaszkodót nem nyújthatnak. Felismerte, hogy a mai ember életét egyoldalúan a ráció kormányozza, amelyben a civilizációs vívmányok túlnépesedést, az új technológiákkal való visszaélést eredményeztek, az emberi értékek üzleti céloknak való alárendelését, az emberek elidegenedését. Úgy látta, hogy a válság beépült a modern ember személyiségébe, amit a mai tudomány sajnos nem képes orvosolni, hiszen fókuszába nem a természet egységét helyezi, szemléletmódja túlságosan szűk. Így a modern embert fenyegető legnagyobb veszélyt sem tudja elhárítani: azt, ami lélekre leselkedik. Jung az emberiség tudati egészségének helyreállításán fáradozott és azt tartotta, hogy az embernek vissza kell találnia létének alapjához, tudatának gyökereihez. Mivel mindannyian részei vagyunk a természetnek, megvan bennünk az a szellemi kincs, amit az emberiség közös múltja során szerzett - és ez az, amit elő kell bányászni.
Felismerte, hogy a pszichoanalízis során felbukkanó képek, valamint a különböző vallásokban, mítoszokban megjelenő szimbólumok között komoly hasonlóság van, így eljutott a kollektív tudattalan létezésének gondolatáig. Azaz a pszichének arról a tartományáról van szó, amely az ősi, egyetemes emberi örökséget hordozza magában. Itt találhatók azok az ősképek, az ún. archetípusok, melyek hatalmas energiával rendelkező mintázatként az emberi sors meghatározói.
Azt állította, hogy ha az archetípusok valamilyen formában tudatosak maradnak, akkor az ezeknek megfelelő energia utat találhat az emberhez. Ám ha már nem sikerül fenntartani velük a kapcsolatot, akkor a tudattalanba hanyatlik, és onnan hátulról jelentkező erőként, komplexus formájában tör utat megváltozott alakban.

Jung szerint az emberiséget fenyegető legnagyobb katasztrófák nem fizikai vagy biológiai természetűek, hanem pszichikus események.
„Az ember pszichikus indulata a veszély. Minden attól függ, vajon pszichénk rendben funkcionál-e, vagy sem.”

A tudattalannal való konfrontáció időszaka
Önmagán végezte azt a kísérletet, ami később tudományos munkájának egyik alapanyaga lett: a saját tudattalanjával való szembesülést. Ez alatt az időszak alatt egyfajta imaginációs technikával önként merült alá a tudattalan mélységeibe, majd feljegyezte a tudattalanból feltörő képeket, látomásokat, akkor is, ha azok ijesztőnek bizonyultak. Kockázatos vállalkozásához az adta az erőt, hogy mindezt nem egyszerűen a saját, hanem a betegeinek érdekében is teszi. Egyik legintenzívebb vízióáradata 1913-ban kezdődött és egy éven keresztül ismétlődött meg egyre aggasztóbb képek formájában, mígnem 1914 augusztusában, az I. világháború kitörésével a látomások konkrét valósággá váltak. Ekkor vált előtte világossá, hogy meg kell értenie, miként függ össze a kollektivitással az, amit ő egyénileg átélt. A belső képek kutatásának időszaka alatt a család és a hivatása jelentette azt a biztonságos bázist, amely az irracionális belső világ kiegyenlítését szolgálta. Ám egyetemi oktatói tevékenységétől erre a néhány évre búcsút vett - nem érezte tisztességesnek, hogy egy bizonytalanságokkal teli szellemi állapotban diákokat oktasson.

A hosszú belső párbeszédeket és a sajátos lelki tapasztalatokat 1916-ban a „Hét beszéd a halottakhoz” című munkájában öntötte formába, majd a feszülő alkotási vágy hatására megfestette élete első mandaláját is. Később, 1918-19 között minden nap rajzolt egyet. Mandalarajzai, majd az alkímiával való megismerkedés elvezették lélektanának központi fogalmához, az „individuációhoz”, ami nem más, mint a belső átalakulás útja. Jung ezt egy pszichikus érlelődési folyamatként írja le, amelynek célja, a „teljesség” elérése, és amely folyamat énünk sötét oldalának (árnyék) az integrációjával megy végbe. Egyik tanítványa, Marie L. Franz úgy fogalmazott, hogy „az individuációs folyamat szubjektív megtapasztalása azzal az érzéssel jár, hogy valami természetfeletti erő aktívan és teremtő módon közbeavatkozik. A pszichikus magnak ez a teremtő aktivitása csak akkor juthat szerephez, ha az ego megszabadult az összes sóvárgó törekvésétől és megpróbálta elérni a létezés mélyebb és alapvetőbb formáját.”

Jung mandaláiban saját individuációs útjának kifejeződését találta meg és ráébredt arra, hogy minden lépés, amelyet életében tett, a középponthoz vitte közelebb. Megértette, hogy a lelki kibontakozás célja a mély én, amit ő „Selbst”-nek nevezett, amely a „minden egyes emberben öröktől fogva jelenlévő transzcendens jelleget, egészlegességet jelöli”. Ez lényünk középpontja, a mély, szellemi tapasztalatok lakhelye, a Rend archetípusa. A lelkünk mélyén található kreatív mag, mely összeköti az embert az egyetemes léttel.

Amikor sinológus barátja, Richard Wilhelm egy taoista-alkimista kínai traktátus kéziratát küldte el neki (Az aranyvirág fakadásának titka), és arra kérte, kommentálja a mű európai megjelenését, megerősítve látta a mély-énről alkotott gondolatait. Ennek a szövegnek a segítségével került közelebb az alkímia lényegéhez, amelyet ezt követően évekig tanulmányozott és összeállított egy alkímiai szövegek kulcsszavait és kivonatait tartalmazó szótárt is.

1921-ben adta ki „Pszichológiai típusok” című munkáját, amelyben kifejti, hogy az ember döntéseit, ítéletalkotását befolyásolja, sőt korlátozza a típus, amelybe tartozik. A tudat általa megfogalmazott négy fő funkcióját taglalja, amelyek a külső és belső valósághoz való alkalmazkodásban segítenek:gondolkodás, érzelem, érzékelés és intuíció. Bevezette a pszichológiába az „introverzió” és az „extraverzió” fogalmát, melyek a pszichés energia áramlásának irányát fejezik ki az én és a külvilág között.

Utazások és belső érlelődés
A benső világgal való intenzív foglalkozást követően ismét előadásokat tartott, majd távolabbi utazásokat tett azzal a céllal, hogy kívülről, egy másik kultúra szemszögéből tekinthessen az európai emberre, hogy meglássa, hol nem illeszkedünk a világba.
„Mindig a vizsgált problémán kívül álló nézőpontra van szükségünk, ha a kritikát eredményesen akarjuk alkalmazni.”

Észak-Afrikában, az arab világot látva azzal szembesült, hogy az európai ember mennyire híján van az élet intenzitásának és az emocionális, életközeli emberek lénye szuggesztív hatást gyakorolt rá. Következő útja az új-mexikói, városépítő pueblo-indiánokhoz vezetett, ahol a vallási titoknak azzal a formájával találkozott, amely minden közösség misztikus összetartó erejét képezi: „Addig még soha nem éreztem a titoknak ilyen légkörét; a mai kultúrnépek vallása bárki számára hozzáférhető; szentségeik réges-rég nem misztériumok már. Itt azonban olyan titok sűrűsödött a levegőben, amelyet mindenki tudott, csak a fehér ember számára maradt hozzáférhetetlen.”

1925-ben Fekete-Afrika következett, Kenya és Uganda, ahol a trópusi vihar, a rikoltozó hiénák csődülete, az Elgon-hegyi feketék ceremóniája a Nap megajándékozásáról, az emberek rendkívül intuitív működése, az elragadtató napkelte, az ott élők családi viszonyai, majd a Nílus forrásától való visszautazás Egyiptomon keresztül az élmények mérhetetlen gazdagságával töltötte el.

Édesanyja halálát követően az ún. „torony” építésébe kezdett a Zürichi-tó partján, ahová később, idős korában rendszeresen visszavonult. Olyan lakhelyet kívánt építeni, amely lehetőséget nyújt a szellemi összpontosításra és megfelel az ember ősi érzéseinek. Ennek a kőépítménynek a segítségével szerette volna kifejezni mindazt, amit életében tapasztalatként összegyűjtött.
„Az érlelődés helye lett számomra a torony - afféle anyaöl, amelyben ismét az lehettem, ami vagyok, voltam és leszek.”
Hosszú évekig építette, falait telepingálta szimbólumokkal, felesége halálakor ismét megtoldotta egy szárnnyal. A toronyban nem kaptak helyet a modern kor technológiai vívmányai.

„Lemondtam az elektromosságról, és magam fűtöm a kályhát, meg a tűzhelyet. Esténként meggyújtom a régi lámpásokat. Folyó víz nincs, magamnak kell a vizet a szivattyús kútról hordanom. Fát vágok és megfőzöm az ételemet. Az ilyen egyszerű dolgok teszik egyszerűvé az embert, pedig milyen nehéz egyszerűnek lenni!”

1938-ban a brit-indiai kormány meghívására Indiába utazott, a Calcuttai Egyetem alapításának 25. évfordulójára. Addigra már mélyen megérintette a Kelet bölcsessége és egész utazása úgy hatott rá, mint egy álom.
„Indiában először hatott rám közvetlenül egy rendkívül kifinomult idegen kultúra.”
Ekkor alkalma nyílt az indiai szellem néhány képviselőjével is beható beszélgetéseket folytatni. Soha nem tapasztalt erővel bűvölték el a sanchi sztupák, a zöld mezőn, sziklahalmokon emelkedő síremlékek. Az itt töltött tíz hónap alatt három egyetemen kapott díszdoktori elismerést.

1944-ben baleset érte, majd szívinfarktust kapott, mely majdnem halállal végződött. Ezt követően furcsa látomásai voltak, melyek a realitás és az objektív valóság érzetét keltették benne. Az élmények új megfogalmazásokra bátorították, ekkor értette meg igazán, hogy „igent kell mondani tulajdon sorsunkra, arra, ami van, minden szubjektív fenntartás nélkül.”
1950-ben megírta a Richard Wilhelm által németre fordított Ji King előszavát, amely „örökre lámpást gyújtott lelkében” majd a Változások Könyvében felismert törvényszerűségekre ráébredve tanulmányt írt a szinkronicitásról, mely a külső valóság és a belső történések közötti egybeeséseket tárgyalja.

Tagja volt a nemzetközi Eranos Társaságnak, mely a hasonló szellemi érdeklődésű emberek fóruma volt, és a lélektan, valamint a vallástörténet témáival foglalkozó tudósok évente tartottak előadásokat meghatározott témában. A Társaságnak tagja volt például Mircea Eliade vallástudós, Paul Radin etnológus, D.T. Suzuki buddhista filozófus, Gershom Scholem zsidó misztikus. Itt kezdődött együttműködése Kerényi Károly mitológiakutatóval is, akit ő vezetett be a Társaságba.

Jung szerint minden szellemi igény, így a hit, a transzcendencia, a vallás utáni vágy elfojtása is neurózist okozhat, éppen ezért a gyógyuláshoz a vallás is hozzátartozik.

„Munkám legfőbb célja nem neurózisok kezelése, hanem a numinózumhoz* való közeledés. Viszont éppen a numinózumhoz való hozzáférés a tulajdonképpeni terápia, és amennyiben az ember eljut a numinózus tapasztalatokhoz, megszabadul a betegség átkától.”

Aggasztó tévútnak tartotta a mai ember egyoldalú, intellektuális megközelítési módját, amely „azt a célt szolgálja, hogy az ember kivonja önmagát az igazi tapasztalás alól, valamilyen, látszólag biztosabb, mesterséges, de csupán kétdimenziós fogalomvilág javára.”
Jung nem egyszerűen teóriákat gyártott, hanem saját és mások tapasztalatait próbálta megérteni és érthetővé tenni. Mivel következtetései azon a határon mozogtak, ahol a pszichológia, mint modern tudomány eléri a végpontját és metafizikai kérdések vetődnek fel, a tudományos élet egy része bizalmatlanul tekintett működésére, noha ő maga tudományos munkáiban soha nem lépte át ezt a határt. 

Munkája, tanulmányai, útjai olyan átfogó világnézethez vezették az emberről és az emberi kultúráról, amiből mindannyian rengeteget meríthetünk.

*numinózum.  Rudolf Otto által alkotott fogalom a kimondhatatlanra, a titokzatosra, a „merőben másra”, a csakis az istenséget megillető, közvetlenül megtapasztalható tulajdonságra. („A Szentséges”)

Néhány idézet Jungtól:

„Bizonyos embereket neurotikussá tesz, ha beérik az élet kérdéseire kapott nem kielégítő válasszal. Amire vágynak: állás, házasság, elismertség, meg külső siker és pénz, de boldogtalanok és neurotikusak maradnak akkor is, ha elérték mindazt, amire vágytak. Az ilyen emberek többnyire egyfajta szellemi nyomorúságban vergődnek. Amint sikerül szélesebb körű személyiséggé fejlődniük, legtöbbször megszűnik a neurózisuk is. A fejlődés gondolatának ezért kezdettől fogva rendkívüli jelentőséget tulajdonítottam.”

„A szenvedés alapja a szellemi tétlenség, a lelki meddőség.”

„Mindig tudatában kell lennünk annak, hogy Isten titok, és hogy minden, amit róla mondunk, azt az ember mondja.”

„A lélek jóval bonyolultabb és hozzáférhetetlenebb a testnél. Úgyszólván egyik fele a világnak, amely csak annyiban létezik, amennyiben tudatosodik az emberben. Ezért a lélek nem egyszerűen személyes, hanem világprobléma is, a pszichiáter pedig egy egész világgal foglalkozik.”

„Konfliktusokat ügyes furfangok, vagy intelligens hazugságok sohasem oldanak meg, hogy megoldódjanak el kell viselni őket. Úgyszólván fel kell izzítani őket, amíg a feszültség elviselhetetlenné nem válik, azután az ellentétpárok lassan egybeolvadnak. Egyfajta alkimista eljárás ez, nem pedig racionális választás, vagy döntés. A szenvedés elengedhetetlen. Minden valóságos megoldást csakis intenzív szenvedés révén találunk meg.”

 „Az állati annak következtében, hogy beszorítják a tudattalanba, még állatibbá válik... Ha minden ember jobb viszonyban lenne a maga „állatával” másként értékelné az életet. Akkor számára az „élet” megmásíthatatlan erkölcsi princípium lenne, és már ösztönétől hajtva is szembeszállna minden olyan intézménnyel, vagy szervezettel, amelynek megvan az ereje ahhoz, hogy az életet nagy területen megsemmisítse.”

„A lélekben minden tulajdonság egy meghatározott energiaértéket képvisel, és ha valaki egy energiaértéket nem létezőnek nyilvánít, helyette az ördög lép színre. Ha a házunk mellett hömpölygő folyót nem létezőnek tekintjük, áradáskor hordalékkal és iszappal teríti be kertünket, és aláássa házunkat... Ha látunk egy tehén- vagy egy disznócsordát, és tagadjuk létezését, hirtelen ott teremnek az állatok mindenütt; a tehenek felfalják a rózsakertet a disznók pedig felugranak az ágyunkra, és ott fognak aludni! Ilyen pökhendien viselkedik a megtagadott.”

A filozófia mint életforma

„Vannak a léleknek régiói, melyekbe csak a zene világít be. A zene rendeltetése: belső világunk jobb megismerése, felvirágozása és kiteljesedése. A népek legendái isteni eredetűnek tartják. S ahol az emberi megismerés határait értjük, ott a zene még túlmutat rajtuk, olyan világba, melyet megismerni nem, csak sejteni lehet. Nem minden zene ilyen. Sőt többsége annak, amit naponta szerte a világban hallunk: a mindennapok, hétköznapok, emberi gyarlóságok zenéje - nem is érdemli a zene nevet. A zenei önképzésnek és egymásképzésnek nem lehet más a célja, mint keresni az utat a jobbnál jobb zene felé, s ezzel szolgálni az egész nemzet lelki emelkedését.”

FEBRUÁRI ÉS MÁRCIUSI PROGRAMJAINK

BUDAPEST

Helyszínek:

A MESEHÁZ ELŐADÁSAI

GYŐR
Helyszín:

PÉCS
Helyszínek:

SZEGED

Helyszín:

SZÉKESFEHÉRVÁR

Helyszín:

INFORMÁCIÓK

Rövid Hírlevelünk néhány „levélkét” tudott megmutatni. Ha szeretné látni a „fát” is, az Új Akropolisz nemzetközi és magyar szervezetét is megismerni, tekintse meg nemzetközi és magyar honlapjainkat.

Kulturális Hírlevelünk eddigi számait megtekintheti az interneten.

Köszönjük figyelmét!

http://www.acropolis.org
http://www.ujakropolisz.hu

Kulturális Hírlevelünk szerkesztősége:

„Hírlevél” <info[kukac]ujakropolisz.hu (info[at]ujakropolisz[dot]hu)>

Ha a jövőben nem szeretné Hírlevelünket megkapni, kérjük, jelezze a info[kukac]ujakropolisz.hu (szerkesztőségnek).

SZÉKHELYEINK:

• Budapesten:  1085 Budapest, Rigó u. 6–8. Nyitva tartás: H–CS 17–21 óráig. Telefon: 334-2756,
  e-mail: info[kukac]ujakropolisz.hu (info[at]ujakropolisz[dot]hu).
  
  
• Győrött:  9021 Győr, Árpád út 9. Nyitva tartás: hétköznap 17–21 óráig. Telefon: (96) 311-727,
  e-mail: gyor[kukac]ujakropolisz.hu (gyor[at]ujakropolisz[dot]hu).
  
  
• Pécsett:  7621 Pécs, Felsőmalom u. 25. II/1. Telefon: (72) 777-779,
  e-mail: pecs[kukac]ujakropolisz.hu (pecs[at]ujakropolisz[dot]hu).
  
  
• Szegeden:  6721 Szeged, Juhász Gyula u. 36. Nyitva tartás: hétköznap 17–21 óráig. Telefon: (62) 452-183,
  e-mail: szeged[kukac]ujakropolisz.hu (szeged[at]ujakropolisz[dot]hu).
  
  
• Székesfehérváron: 8000 Székesfehérvár, Malom u. 2. Telefon: (20) 353-1466,
  e-mail: szfvar[kukac]ujakropolisz.hu (szfvar[at]ujakropolisz[dot]hu).