Közeleg a karácsony, az utcákon szól a zene, kivilágítják a várost. Van, aki kedveli az ünnepi forgatagot, városi sokadalmat, mások inkább kerülnék, és a maguk módján szeretnének csendesen, meghitt körülmények között készülődni. A tél derekán, a téli napfordulót, vallásalapítók születését követően, mikor elmúlik a legsötétebb téli nap, talán a szokásosnál is jobban vonz minket a fény és a melegség. És ott él bennünk az igény, hogy osztozzunk ebben, és az ünnepet meghitten töltsük együtt.
Sokan alig várják, hogy láthassák egymást, időt tölthessenek együtt szeretteikkel, akár egy városban élnek, akár több száz kilométerre a másiktól. Megtervezzük a menüt, megterítjük az asztalt, feldíszítjük a fát, becsomagoljuk az ajándékokat, csinos ruhát öltünk, terítéken az étel. Kezdődhet a várva várt ünnep. A karácsony azonban olykor a várakozásainkkal ellentétben alakul. Sok családban az ünnepi étkezés és az ajándékozás után hagyományosan közös játékba, az élmények megosztásába kezdenek, amely az idősebbektől a legkisebbekig mindenkit megmozgat és összehangol. Másutt viszont esetlegesebb, miről beszélgetnek vagy esetleg hallgatnak, vagy olyan is van, hogy inkább átadják a szót a tévének.
Ehhez hasonló hallgatólagosság, sőt kínos csend állhat be, ünnep ide vagy oda, amikor valakiből valami sok másoknak – akár mert eluralja a többieket, annyit vagy oly módon beszél, vagy mert olyan súlyosan hallgat. Ebből a viszonyulásból ilyenkor hiányzik egy kis csend, kevéske ráhangolódás a többiekre. Nem hiába tartja a mondás: hallgatni arany. Ez a jótékony hallgatás lehetőséget adhat, hogy ne megszokásból reagáljunk. Egy lélegzetvételnyi szünet elegendő lehet arra, hogy magunkra találjunk, és oly módon fejezzük ki magunkat, amilyennek mi is örülnénk.
Érdekes gondolatkísérlet lenne, ha a lelki és szellemi részünk megajándékozását ugyanakkora figyelem övezné, mint amekkora az anyagiakat. Mi lenne, ha az érzéseinket és gondolatainkat ugyanolyan gondosan becsomagolnánk, mint ahogy az ajándékokkal tesszük? Ha megválasztanánk a szavainkat, ahogy a nyakkendőnk színét vagy az ünnepi cipőnket. A testet éltető táplálék ugyanis hamar elfogy, ünnepi sütemény is akad bőven, de vajon mi fogja megédesíteni az együttlétet, mitől fog a lelkünk is jóllakni? Mitől marad ez a találkozás emlékezetes, amelyre szívesen gondolunk vissza, sőt, amelyből később erőt is meríthetünk?
Hogyan érjük el a millióegy tennivaló között menedzselve magunkat, amikor ezek az ünnepnapok jóformán az év legmozgalmasabb, legzsúfoltabb napjai közé tartoznak, a nyitottságnak, fogékonyságnak azt a belső állapotát, amikor beszélgetés közben megáll az idő? A fentiek fényében kezdhetnénk az aranycsinálást mindjárt magunkon, hiszen annál semmi sem becsesebb, mint amikor önmagunkból adunk, kicsinyke, de annál nagylelkűbb áldozatot hozva mindenki kedvéért. Tudjuk jól például, milyen az, ha valaki csak a gondokról, bajokról beszél. Ha folyvást ilyesmi kívánkozna ki belőlünk az ünnep alatt, hallgatni arany.
Hasonlóan megterhelő tud lenni, ha egyesekkel eltérő véleményen vagyunk valamely témáról vagy kérdéskörről, de a mondandója körkörös. Újra és újra felteszi ugyanazt a lemezt. Tudjuk milyen az, ha az illető a másik fél érveinek meghallgatása helyett egyre nyomatékosabb ismétlésekbe bocsátkozik, netán személyeskedésbe csap át. És mennyire üdvözítő, ha ilyenkor résen vagyunk és témát váltunk! Hallgatni arany ugyanis, ha nincs a beszélgetésnek közös fonala, ha nem tudjuk mindannyiunk örömére tovább szőni a szót.
Ráadásul azzal, hogy mi nem osztjuk meg mindenáron az álláspontunkat, nemcsak megszabadítjuk magunkat a másokkal szembeni elvárás súlyától, hanem meg is ajándékozzuk magunkat és hozzátartozóinkat a kedélynyugalommal, egy csipetnyi békével. Mert annak a szónak a hiánya, amit falra hányt borsó lenne elmondani, ezért nem is hangzik el – legyen ünnep- vagy hétköznap – érdekes módon jelentéssel teli csendet hagy mindenkiben, aki felfigyel rá.
A megvett ajándékokon felül valódi önmagunkból is adhatunk egymásnak. Ha mi a harmóniát és összetartást becsesebbnek tartjuk bármely ajándéknál, és ez sugárzik is belőlünk, pont ez lehet az, ami emlékezetes élmény- és tapasztalatmegosztást indít el. Amikor a szavak szívből oda-vissza áradnak egyik embertől a másikig. Így nem érezzük többé a karácsonnyal kapcsolatban oly sokszor emlegetett magányt, az ünnep nem űrt hagy bennünk, hanem feltölt. Nemcsak egy helyiségben töltjük el az időt, hanem valóban együtt vagyunk. Kapcsolódunk egymáshoz, és talán önmagunkhoz is közelebb kerülünk. A külső és belső világ egyaránt kitágul.
Képek forrása: pixabay