Kulturális Hírlevél 18. szám
2003. december

TARTALOM

• Ma láttam… a reményt
  
  
• Decemberi programjaink
  
  
• Hogyan lehetünk önmagunk
  
  
• Idézetek Konfuciusztól
  
  
• A filozófia mint életforma
  
  
• Információk

MA LÁTTAM… A REMÉNYT

… azt a különös ajándékot, amely évezredekkel ezelőtt Pandóra szelencéjében érkezett, és még mindig nagyon fontos számunkra. Akkor láthatjuk meg, ha felé fordulunk, amikor ránk telepszik szorongásunk és bizonytalanságunk.

Görög örökségünk régi hagyománya arról szól, hogy réges-rég, amikor az emberek visszaéltek a növekedés és a megszabadulás lehetőségével, az istenek azzal büntették meg őket, hogy egy gyönyörűséges, ám lelketlen nőt küldtek a földre. Az álnok Pandórát az emberek, sőt a hősök is azonnal elfogadták, aki visszaélve ezzel a bizalommal, kinyitotta titokzatos kincses ládáját, amelyet mindig magánál tartott, és ebből minden ismert baj rázúdult a világra… A szelence alján azonban ott maradt a remény…

Így marad ott minden emberben egy szikrányi remény, amikor az utak lezárulnak előtte, az álmok szertefoszlanak, és nincs fény a láthatáron.

Ma láttam a reményt, és megértettem, hogy mennyi mindent elveszítettünk azzal, hogy a remény ennyire mindennapossá vált. Sok minden elveszett, sok érték összeomlott ebben a 20. századot lezáró, különleges történelmi pillanatban. Hiányzik a fény, a szavak jelentése sem egyértelmű, az elme és az érzelmek mintha még alapműködésükben is elakadnának. Mintha minden vészterhes tehetetlenségbe süllyedne, és ez a lefelé húzó erő erőszakká, minden és mindenki pusztítójává válik. És ekkor, amikor láthatólag már semmi más nem maradt az élet szelencéjének alján, megjelenik a remény.

A remény azt jelenti, hogy tudunk várni…, hogy van bennünk türelem és hit, amely segít túlélni a pillanatnyilag rossz helyzetet, hogy egy jobb jövő felé irányíthassuk erőfeszítéseinket. De vigyázat… a remény nem jelentheti azt, hogy csupán várunk.

Az isteneknek ez az adománya annyira illékony, halvány és finom, mint a szürkületben megjelenő rejtélyes árnyak. Gyorsan meg kell ragadni az árnyat, mielőtt beleolvadna az éjszaka nagy sötétjébe. Tudni kell azonnal cselekedni, ha a várakozás iránytűje mozdul, és így megengedi, hogy lélegzetvételhez jussunk.

A remény nem a passzív emberek jussa, és azoké sem, akik végleg feladták a nehézségekkel való küzdelmet. A remény ígéret, de elszántan kell harcolni, hogy megvalósítsuk… Ő ígér, mi pedig megvalósítjuk.

Örülni kezdtem a remény látványának. Nem adhatjuk fel, nem szabad feladnunk az élettel járó állandó igyekezetet. Nem vall nemeslelkűségre, ha alábbhagy törekvésünk, amikor a nehézségek növekednek. Éppen akkor, amikor minden lehetetlennek és megoldhatatlannak tűnik, csillan meg a remény a varázslatos doboz alján, és más időket ígér azoknak, akik megpillantják.

Szeretnéd meglátni a reményt? Nézz azzal a mindenen keresztüllátó Nagy Szemmel, amellyel én is nézek, és amely megkoronázza ezeket az oldalakat. Ekkor te is meglátod Őt megértésünket elhomályosító korunk takarója mögött. Az illúzió fátylai beburkolják. Halvány, mint az álom, de legalább annyira valós, mint a lelkesedés, amely – és ebben biztos vagyok – szíved mélyén él.

Részlet Delia S. Guzmán: Ma láttam… című könyvéből

DECEMBERI PROGRAMJAINK

BUDAPEST

A MESEHÁZ ELŐADÁSAI

GYŐR

SZEGED

HOGYAN LEHETÜNK ÖNMAGUNK

Ahhoz, hogy megtaláljuk az embereket összekötő mély kapcsot, el kell gondolkodnunk azon, hogy mit jelent saját gyökereink megtalálása. Először is önmagunkat kell megtalálnunk, azaz meg kell ismernünk önmagunkat, időt kell szánnunk arra, hogy elmélkedjünk arról, kik is vagyunk valójában. Ki vagyok én? Ez az első és a legfontosabb kérdés. Mi vagyok én? Egy rakás sejt, némi csont, kevéske hús? Testbe burkolt szellem vagyok? Véletlenül vagyok itt, mert az anyukám megismerte az apukámat és megszülettem? Vagy pedig évezredekkel ezelőtt kigondoltak, ahogyan Jung mondaná, és valaminek a jelképe vagyok? Vagyis annak kell az első kérdésnek lennie, hogy mi és ki vagyok én.

Ez az első kérdés, amit mindenkinek saját magának kell megválaszolnia. Ahhoz, hogy megértsük a közösség értelmét, önzetlen módon el kellene tudnunk távolodni egy kicsit saját magunktól. Meg kellene próbálnunk más helyébe képzelni magunkat és látni, hogyan látnak bennünket mások, és milyen érzelmeket táplálnak irántunk. Ha valamilyen mágia vagy varázslat révén valaki a másik helyébe tudná képzelni magát, még mielőtt megtámadná, akkor biztos vagyok benne, hogy nem támadná meg. Ha az, aki kihasználja a másikat, a kihasznált ember helyébe képzelné magát, és saját magát kívülről tudná látni, nem használna ki mást. Ha az, aki lop, egy pillanatra áldozata helyébe tudná képzelni magát, aki fáradságos munkájával gyűjtötte össze pénzét, és most, öregen, élete végén egyszer csak megfosztják otthonától, ha tehát ennek az embernek a helyébe képzelné magát, biztosan nem tenne ilyet.

Ha lelki és mentális szinten rugalmasak lennénk, ha ki tudnánk bújni saját bőrünkből, amely határt szab nekünk – hiszen számunkra a bőrünk határt jelent, fizikai határt, amely azonban, mivel annyira azonosulunk testünkkel, lelki határunkká vált –, akkor máshogyan kezdenénk gondolkodni. Például ha rálépek valakinek a lábára, az neki fáj, és nem nekem, de ha a saját lábamra lépnék, nekem fájna. Azaz, ha a másik helyébe tudnám képzelni magam, ha valamilyen módon minden társadalmi, gazdasági, vallási és erkölcsi különbségen túl ugyanolyan erősen látnám és érezném, amit embertársaim látnak és éreznek, akkor átélném azt, amit ők, akkor arra törekednék, hogy ne okozzak fájdalmat nekik, és hogy jót tegyek mindenkivel, mint ahogyan én is azt szeretném, hogy jót tegyenek velem.

Harmadrészt, ha el tudnánk képzelni valahogyan egy olyan kultúrát, amely nem választ el minket intellektuálisan, erkölcsileg, érzelmileg, szellemileg, ha el tudnánk képzelni egy olyan kultúrát, amely nem hoz létre osztályokat, amely nem választja el az egyik embert a másiktól, akkor újra megtalálhatnánk azt a kulturális formát, amely messze meghalad minden előre gyártott, elavult rendszert, amely eltávolítja az embereket egymástól. Meg kell találnunk ezt a kulturális formát, amelyet a görögök filozófiának, a „tudás szeretetének és a felé való haladásnak” neveztek.

De mit is értettek a görögök tudás alatt? Ahogyan arról az előbb beszéltem: először is az önismeretet, másodszor azt a tudást, amely lehetővé teszi, hogy mások helyébe képzelhessük magunkat, hogy azt érezzük, amit mások éreznek, és hogy valódi emberi testvériséget alkossunk. Harmadrészt pedig, hogy olyan tudásunk legyen, amelynek segítségével a dolgokat tisztán önmagukban tudjuk felfogni, valódi lényegüket láthatjuk. Ez vezetne el minket egy új világszemlélethez, egy új életszemlélethez.

Nem kell túl nagy gondolati erőfeszítés ahhoz, hogy belássuk: képesek vagyunk másmilyen világot létrehozni. Tudom, hogy azok, akiknek arról beszélünk, hogy új világot és új emberiséget szeretnénk létrehozni, azok – általában némileg lenéző felhanggal – idealistának neveznek minket. De ezek az idealisták azok, akik meg akarják változtatni a világot, ezek az idealisták akarják, hogy megszűnjön a szegénység és az erőszak. Ezenkívül az emberiség nagy műveit is az idealisták álmodták meg, vésték kőbe, vetették papírra, alkották meg márványból vagy kerámiából, üvegből vagy fából. Amióta csak létezünk, mindig az idealisták láttak messzebbre, teremtettek új mintákat, új világokat, nem pedig azok, akik megelégedtek koruk sajátosságaival.

Ma a világ válságban van, tele nehézségekkel. Üldöz minket a magány, amelytől nap mint nap szenvedünk. Bár nagyvárosban élünk, bár szinte mindig emberek vesznek körül, mégis magányosak vagyunk, mégis sokszor érezzük úgy, hogy nincs, akivel megoszthatnánk egy álmunkat, egy verset, panaszunkat vagy fájdalmunkat, könnyeinket. Milyen bátrak is voltak a régiek, milyen bátrak voltak a régi rómaiak, akik amikor sírtak, könnyeiket szelencébe zárták, és így szóltak: „Ma ezért és ezért sírtam.” Ki meri ma megtenni ugyanezt? Ma inkább el szeretnénk rejteni könnyeinket. Ki meri ma szelencébe zárni könnyeit, mások előtt vállalni azt, hogy egy zenemű hallgatásakor, vagy egy barát haláláról értesülve sírva fakadt. Ehelyett ma el szeretnénk rejteni érzelmeinket, eltitkolni dicséretünket és ellenvetésünket, eltitkolni könnyeinket, és így egyre jobban bezárkózunk saját börtönünkbe.

(…)

Nem a holttestekkel teli temetők a legrosszabb temetők, hanem a szívünk mélyén nyugvó álmaink temetői; a félresikerült dolgaink, a meghiúsult terveink, az el nem ért eredményeink, a létre nem jött kapcsolataink, a soha meg nem valósított álmok, a meg nem írt könyvek, a vers, amely elillant előlünk, a kép, amelyet nem festettünk meg. Ezek a belső kudarcaink, ez a sírokkal teli belső temetőnk.

Megújult életerőre van szükségünk, amely derűlátóvá tesz az élet viharaival szemben, és nemcsak arra késztet, hogy belefogjunk valamibe, hanem arra is, hogy be is fejezzük, úgy, ahogy azt szeretnénk. A kockázatvállalás filozófiájára van szükségünk és bátorságra, hogy szembe merjünk nézni a bennünket körülvevő materializmussal, amely minden irányból ránk zúdul, amely szét akar zúzni, agyon akar nyomni minden egyes nap. A materializmus késztet arra, hogy ide-oda rohangáljunk étel után, ruha után, lakás után, pénz után, és hogy egész nap a testünk jólétével foglalkozzunk, miközben teljesen elfeledkezünk a lelkünkről, benső lényünkről, és teljesen elfeledkezünk a többi emberről.

Ezzel a bátorsággal, ezzel az új filozófiával, ezzel az új életfelfogással, bensőnk új egyenességével az „én” képes kapcsolatot teremteni a „te”-vel, és ahol van „én” és „te”, ott megszületik a „mi” is, a közös és nagyszerű „mi”. Megszületik a „mi”, amely a lótusz szirmaihoz hasonlóan különálló részekből áll, melyek egy közös mag körül egyesülnek, mint ahogy a szirmok is egyesülnek a lótusz közepében. Képzeljünk el egy különböző emberekből álló emberiséget, egy sokszínű emberiséget, amelyben úgy tiszteljük a többieket, ahogyan saját magunkat is tiszteljük. De be kell látnunk, hogy a sokszínűségnek egy az alapja; hogy a hangok és a köztük lévő szünetek ugyanannak a dallamnak a részei; hogy bármelyik nyelven elmondott ima ugyanabból a misztikából fakad, és hogy a világ minden élő embere egy Emberiséget alkot.

IDÉZETEK KONFUCIUSZTÓL

„Az íjászban van valami, ami a nemes emberhez hasonló. Ha nyila elhibázta a céltáblát, önmagában keresi a hibát.”

„Aki hűséges a saját természetéhez és a kölcsönösség elve szerint gyakorolja azt, az nem járhat messze a követendő úttól. Ha valamiről nem akarja, hogy vele tegyék az emberek, azt ő sem teheti másokkal.”

„Az emberek mind azt mondják: »Tudjuk« – aztán meg csak rohannak, és amikor hálóba, kelepcébe vagy verembe esnek, senki sincs, aki tudná, miképp meneküljön.”

„Ha az öröm és harag, bánat és boldogság fel sem támad (a lélekben), akkor beszélhetünk egyensúlyról. Ha feltámadnak, de megőrzik a közép mértékét, akkor beszélhetünk harmóniáról. Az egyensúly az égalatti minden dolgának hatalmas alapja. A harmónia az égalatti minden dolgának egyetemes útja. Ha tökéletes az egyensúly és a harmónia, akkor égen és földön minden a helyén van, s minden dolog szépen gyarapodik.”

„Mily hatalmas is a szellemek ereje! Hiába nézzük, nem látjuk őket; hiába hallgatózunk, nem halljuk őket; pedig ott vannak minden dologban és (a dolgoktól) nem lehet elválasztani őket.”

„Az őszinteség a dolgok vége és kezdete, őszinteség nélkül nem létezik semmi. Ezért a nemes ember az őszinteséget becsüli a legtöbbre.”

(Az idézeteket a Menciusz, Konfuciusz nagy követője című könyvből válogattuk. Szukits Könyvkiadó, Szeged.)

A FILOZÓFIA MINT ÉLETFORMA

„Egyfajta tehetetlenségben élünk nap mint nap. Eszünk, alszunk, mozgunk, jövünk, megyünk… de mindez nem elég a belső szükségletek kielégítésére. Ehhez belső forradalomra, szellemi forradalomra van szükségünk, szellemi visszatérésre az eredethez. Minden emberben van egy belső »ösztön« arról a fizikain túl létező világról, amelyből származik, s ez néha figyelmeztet. Képesek vagyunk rá, hogy kapcsolatba lépjünk ezzel a bennünket körülölelő láthatatlan világgal, de ehhez ki kell fejlesztenünk belső nyitottságunkat a reményre, szellemi világunk gyümölcseire. Ezt a világot lehetetlen kézzel eltörni, pénzzel megvenni, nem reagál a fenyegetésekre, az élet minden körülményén túl van. És minden embernek szüksége van arra, hogy részt vegyen ebben a világban, akkor is, ha elfeledkezett róla.”

INFORMÁCIÓK

Rövid hírlevelünk néhány „levélkét” tudott megmutatni. Ha szeretné látni a „fát” is, az Új Akropolisz nemzetközi és magyar szervezetét is megismerni, tekintse meg nemzetközi és magyar honlapjainkat.

Kulturális Hírlevelünk eddigi számait megtekintheti az interneten.

Köszönjük figyelmét!

http://www.acropolis.org
http://www.ujakropolisz.hu

Kulturális Hírlevelünk szerkesztősége:

„Hírlevél” <info[kukac]ujakropolisz.hu (info[at]ujakropolisz[dot]hu)>

Ha a jövőben nem szeretné Hírlevelünket megkapni, kérjük jelezze a info[kukac]ujakropolisz.hu (szerkesztőségnek).

SZÉKHELYEINK:

• Budapesten: 1088 Krúdy Gy. u. 15. (pincehelyiség). Nyitva tartás: hétköznap 18–21 óráig. Telefon: 334-2756.
  
  
• Győrött: 9021 Munkácsy Mihály u. 1. II. em. Nyitva tartás: hétköznap 17–21 óráig. Telefon: (96) 322-182.
  
  
• Szegeden: 6721 Berzsenyi u. 3. Nyitva tartás: hétköznap 18–21 óráig. Telefon: (62) 452-183.