Kulturális Hírlevél 63. szám
2008. január

TARTALOM

• Egészséges újévet!
  
  
• Portré: Albert Schweitzer
  
  
• A filozófia mint életforma
  
  
• Januári programjaink
  
  
• Információk

Egészséges újévet!

Bár a hírek nem tudósítottak róla, december végén heves összecsapások dúltak országunkban. A védtelen polgárokat sokmilliónyi influenzavírus támadta meg. Ilyenkor sokan hisszük úgy, hogy átlag feletti képességeinkkel távol tudjuk tartani a betolakodókat, de a túlzott önbizalom ezen a területen is megbosszulja magát.
Amikor aztán az év utolsó napjaiban magam is hadszíntér lettem, a jelentős számbeli fölénytől legyőzetve, lázban és gyógyteákban párolódva csak azt kívántam magamnak, legyen egészséges az újév. Egészség – mily messzinek tudsz tűnni a nátha tompa világából nézve! Ahogy ízlelgettem ezt a szót, megállapítottam, milyen bölcs a nyelv. Hogyan lehetne egyszerűbben meghatározni az egészséget: egésznek lenni, azaz épnek, nem sérültnek, teljesnek (a magyarhoz hasonlóan gondoljunk csak például az angol/német heal/heilen szavakra, amelyek ugyancsak az egész szó származékai).
Nem csak akkor vagyunk „egészek”, amikor éppen nem kínozzák vírusok és mindenféle nyavalyák a testünket. Úgy egész az ember, ha a teste mellett a lelkének is tudatában van. Ha nem csupán a testét igyekszik megóvni a hidegtől, kosztól és egyéb ártó hatásoktól, hanem a lelkét éppúgy. Egészséges akkor, amikor negatív érzései nem okoznak benne lázat, ami miatt aztán csak homályosan képes látni, és a túlhevült indulattal szinte megfertőzi környezetét. Mi egy tüsszentés egy rossz szóhoz képest.
Egésznek lenni annyi, mint nem részekre esni. Amikor nem mond mást az értelem, mint a szív. Egészek vagyunk, amikor nem egy-egy részünkkel vagyunk jelen egy helyzetben, hanem teljes figyelemmel. Egésznek lenni: nem megelégedni a félmegoldásokkal. Egészében látni: igény arra, hogy többféle szemszögből vizsgáljunk meg valamit, nem fél szemmel, a megszokás felületességével rápillantva. És mennyire más teljes szívvel cselekedni, nem csak úgy fél szívvel. Amikor nem fél az ember, hanem egész, akarom mondani bátor.
Folytathatnánk a sort. Influenzán innen, influenzán túl, nem is kívánhatunk más, mint – egész értelmében – egész-séget a következő esztendőre!

Portré: Albert Schweitzer

„A nagy titok: úgy járni végig életutunkat, hogy ne kopjunk el. Erre az olyan ember képes, aki nem az embereket és a tényeket veszi számításba, hanem minden élményét önmagára vetíti vissza, és a dolgok végső okát önmagában keresi. Aki a saját megtisztulásán munkálkodik, attól senki sem rabolhatja el eszméjét.”

Albert Schweitzer, a Nobel-békedíjas orvos emberek iránti jósága, kitartása és tettereje valamennyiőnk számára példa lehet. 1875. január 14-én született lelkészi családban, az Elzászban található Felső-Rajna megyei Kayersberg városában. Az érettségi után a strassbourgi egyetem teológiai és filozófia szakán tanult. Ezzel párhuzamosan egyre magasabb szintre jutott orgonaművészi tanulmányaiban is, és különösen mélyrehatóan foglalkozott Bach művészetével. Államvizsgája után a párizsi Sorbonne-on filozófiát hallgatott, és zenei tudását is tovább mélyítette.
Miután letette doktori vizsgáját, segédlelkésszé nevezték ki, de a zenétől sem távolodott el, sőt kezdetét vette orgonaművészi pályája. Akár meg is elégedhetett volna eredményeivel és sorsával, azonban már nagyon fiatalon, huszonegy évesen arra az elhatározásra jutott, hogy legfeljebb harmincéves koráig él a tudományoknak és a művészeteknek, később pedig olyan hivatásnak fogja szentelni életét, amellyel közvetlenebbül szolgálhatja az emberiséget. Ehhez a nagyívű gondolathoz már csak meg kellett találnia a megfelelő feladatot.
Huszonhat éves volt, amikor egy másnak talán nem sokat mondó levelet talált a postaládájában, melyben egy gaboni misszióra toboroztak orvosokat. Schweitzer úgy érezte, hogy megtalálta, amit keresett. A segíteni vágyás eszméjétől sarkallva nem mindennapi energiával fordított életén. A felhívás elolvasása után egy évvel már orvostanhallgató. Stúdiumát 1912-ben fejezte be, miután – jövendő feladatát szem előtt tartva – külön tanulmányozta a trópusi betegségek gyógymódjait is.

1913-ban aztán végre felszállhatott arra a hajóra, amely az akkor francia gyarmati területnek számító gaboni Lambarénébe vitte a nagy feladatra felkészült utasát, aki azért indult útnak, hogy kórházat alapítson az egyenlítői Afrikában. Az első kihívást az építkezés jelentette, ugyanis nehéz volt alapanyagokat szerezni és munkásokat találni. Egy tyúkólból kialakított rendelőben kezdte meg a gyógyítást. Már az első naptól fogva sok beteg érkezett hozzá, és az évek folyamán pácienseinek száma egyre növekedett. Nem az orvosi munka volt az egyetlen feladata, hiszen gyakran még az élelmezés is gondot jelentett, és leginkább a környékbeliek szegényes adományaiban, illetve az Európából érkező segélyekben bízhatott.

„Eleinte igencsak terhesnek éreztem a sok herce-hurcát; lassanként azonban rájöttem, hogy a gyakorlati nehézségek elleni küzdelem megéri a fáradságot. Ma már ott tartok, hogy egy megrendelés gondos elkészítése művészi élvezetet jelent számomra.”

Sokan kételkedtek abban, hogy egyáltalán van-e haszna különös vállalkozásának. Arra a kérdésre, hogy mit jelenthet egyetlen orvos tevékenysége a világ nyomorúságával szemben, így válaszolt:
„A magam és a többi gyarmati orvos tapasztalatából azt felelhetem, hogy egyetlen orvos - még akkor is, ha a legszerényebb eszközök állnak rendelkezésére - igen sokat jelenthet rengeteg embernek. A jó cselekedetek pedig, amelyeket véghezvihet, többet érnek, mint az, amit az életéből feláldoz, és meghaladják a rendelkezésére bocsátott erőforrások értékét.”

Schweitzer nem egyszerűen orvos volt, hanem filozófus, hiszen munkája közben minden erejével arra törekedett, hogy megragadja az erkölcs alapvető és általános fogalmát. Így talált rá arra az eszmére, amely élete végéig táplálta hivatástudatát.

„Az ember számára titokzatos módon adatnak az eszmék, amelyek lényét és életét meghatározzák. Amikor kilép a gyermekkorból, az eszmék bimbózni kezdenek benne. Ha lelkét megragadja az ifjúság lelkesedése az igaz és jó iránt, a bimbók kivirágzanak és gyümölcsöt teremnek. További fejlődésünkben az a lényeg, hogy életfánk a maga tavaszán sarjadt gyümölcseiből mennyit képes megőrizni.
Mint hű tanácsadó kísért utamon a meggyőződés: egész életünkben küzdenünk kell azért, hogy ugyanolyan készek legyünk a gondolkodásra, és ugyanolyan fogékonyak maradjunk, mint ahogy ifjúkorunkban voltunk. Ösztönösen védekeztem ellene, hogy azzá váljak, akit a hétköznapi szóhasználatban 'érett ember'-nek neveznek.
Az 'érett' kifejezés – emberre alkalmazva – számomra mindig kínosan hangzott, s még ma is így hangzik. Az érettség, amit látni vélünk az embereken, csupán rezignált 'bölcsesség'. Az egyes ember mások életpéldája nyomán jut el ide, s közben ifjúsága drága gondolatait és meggyőződéseit sorra feladja. Hitt az igazság győzelmében, már nem hisz benne. Hitt az emberekben, már nem hisz bennük. Hitt a jóban, már nem hisz benne. Küzdött az igazságért, már nem küzd érte. Bízott a jóság és a békeszeretet hatalmában: már nem bízik benne. Tudott lelkesedni: most már nem tud. Hogy simábban hajózhasson az élet viharai között, könnyített hajója terhén. Kidobálta a nélkülözhetőnek vélt javakat. De amitől így megszabadult, az volt élelem- és ivóvízkészlete. Most már könnyebben hajózik, de pusztulásra, sorvadásra ítélten.”

Az élet tisztelete – így fogalmazta meg azt az eszmét, amely egész életének erkölcsi alapjává és csodálatra méltó tetteinek hajtóerejévé vált. Eszméje szerint etikussá válni azt jelenti, hogy gondolkodóvá válik az ember. A világ, a természet megismerése szükséges ahhoz, hogy fölébredjen az emberben az élet tisztelete, de ez a tudás nem lehet csupán hideg információ. Az az igazi megismerés, amely átélésbe megy át, és átformálja az ember belső magatartását a megismert dologgal kapcsolatban. Ez a megismerés nem indulhat máshonnan, mint belülről, azaz önmagunk megismerésével kell kezdődnie. Saját működésünkön, élni akarásunkon keresztül érthetjük meg és élhetjük át a többi élőlény küzdelmeit és szenvedéseit.

„Csak akkor igazán erkölcsös az ember, ha engedelmeskedik annak a belső kényszernek, hogy minden hozzáférhető életnek segítségére legyen, s fél attól, hogy bármely élőnek ártson. Nem kérdezi meg, hogy egyik vagy másik élet - értéke szerint - mennyire érdemel részvétet. Neki maga az élet, mint olyan, szent.”

„Nem a mások iránti jóságból vagyok szelíd, békeszerető, türelmes és kedves, hanem mert ezzel a magatartással a legmélyebb helytállásomat őrzöm meg. Egymásba fonódik a saját életem iránt tanúsított tisztelet és az, amelyben mások életéért odaadással cselekszem.”

Az igazságért és jóságért folytatott harcot az ember leginkább önmagával vívja. Az önmagunkkal folytatott belső harc és az őszinteség a legjobb eszközök arra, hogy másokra is hatást gyakoroljunk. Ez csendes belső erővé válik, mely nem lármázik, hanem jelen van és hat. Schweitzer szerint az etika ott kezdődik, ahol abbahagyják a szónoklást.

„Az igazi tudomány, ha úrrá leszünk csalódásaink felett. Minden e világon a lélek erejéből fakad, ha elég erős lelkűek vagyunk: siker, ha gyenge lelkűek vagyunk: kudarc. Szerető magatartásom nem vezet eredményre? Csak azért, mert még mindig nem elég bennem a szeretet. Tehetetlen vagyok az igazságtalansággal és a hazugságokkal szemben? Mert magam sem vagyok még elég igazságos. Látnom kell, hogy az irigység és a rosszakarat miként űzik tovább gonosz játékukat? Ez azt jelenti, hogy még magam sem szabadultam meg mindenféle kicsinyeskedéstől és irigykedéstől. Békeszeretetemet félremagyarázzák és kigúnyolják? Mert még mindig nem elég erős bennem a béke szeretete.
(...) Ahol erő van, az hat is. A Nap egyetlen sugara sem vész kárba, de a növénynek, amire árad, idő kell a sarjadáshoz, és aki vet, nem mindig éri meg az aratást. Minden értékes hatás hitből való cselekedet.”

Schweitzer egész életében az élet tiszteletének a védőügyvédje volt, aki az emberiség új reneszánszában és felvilágosodásában reménykedett. Egy olyan emberiségben hitt, amely sokkal mélyebben tudatában van a világegyetemben elfoglalt helyének.

Az első világháború orvosi munkája megszakítására kényszerítette. Mivel német állampolgárként dolgozott egy ellenséges ország gyarmatán, 1917-ben feleségével együtt egy hadifogolytáborba internálták Európába. A háborút követő hat évben még nem tért vissza Afrikába, hanem több előadói- és koncertkörutat tett, és Európa leghíresebb egyetemein tartott előadásokat. 1920-ban a zürichi egyetem díszdoktorává avatta.
1924-ben újra visszatérhetett Afrikába. A helyzet azonban talán még nehezebbnek látszott, mint első útja alkalmával. Egy idő után nyilvánvalóvá vált számára, hogy a súlyos járványokkal szemben és a betegek növekvő száma mellett csak egy új, nagyobb és jobb körülményeket nyújtó kórházban tud helytállni. A jövő érdekében így hatalmas vállalkozásba kezdett. Nem egyszer arra is szükség volt, hogy maga vezesse az új kórház építését. Rendelt, gyógyított, és közben az új kórház cölöpeinek leverésével is foglalatoskodott. Nemcsak a betegségekkel kellett küzdenie, hanem az emberi gyarlóságokkal is – e harcban egyik fegyvere a humorérzék volt.

„Az erdő ledöntésére reggelenként mozgósítunk minden épkézláb embert. Ez a csapat többnyire azokból a feketékből áll, akik betegkísérőként időznek nálunk. Gyógyult betegek is akadnak köztük, akik hálából maradnak néhány napig segíteni.
Rendszerint csak tizenöt munkásunk van, és ez az elvégzendő feladatokhoz képest túl kevés. Hogy a munka valamit is haladjon, egyikünk velük megy felügyelőnek. Ha magukra hagynánk őket, semmire sem jutnának. Miért is erőltetnék meg magukat ők, akik éppen most itt vannak, azért, hogy mások, akik néhány nap múlva kerülnek a kórházba, kukoricát egyenek, és odafenn jó barakkokban lakjanak?

Egy munkanap idefönn olyan, mint egy szimfónia. Lento: Az emberek kelletlenül veszik át a fejszét meg a bozótvágó kést, amelyet a kiszállásnál a kezükbe nyomok. Csigatempóban vonulnak oda, ahol a bokrokat meg fákat ki kell vágni. Végre mindenki a helyén áll. Óvatosan munkához látnak. – Moderato: Fejszék és bozótvágó kések felettébb mérsékelt ütemben dolgoznak. A karmester hiába próbálja gyorsítani a tempót. Az ebédszünet véget vet az unalmas játéknak. – Adagio: Nagy nehezen visszacitálom az embereimet a munkahelyükre, a fülledt, nyomasztó erdőbe. Szellő se rezdül. Néha-néha nekilendül egy fejsze. Scherzo: Kétségbeesésemben megeresztek néhány tréfát, és sikerül. A hangulat felélénkül. Jókedvű megjegyzések röpködnek a levegőben. Néhányan énekelni kezdenek. A levegő is lehűl valamelyest. Szellőcske lopakodik fel a folyóról az erdő sűrűjébe. Finálé: A vidámság mindenkit magával ragadott. Csúnyán elbánnak a gonosz erdővel, aki miatt itt kell nyűglődniük, ahelyett, hogy nyugodtan ülnének a kórházban. Vad szitkok özönét zúdítják rá. Kurjongatva, rikácsolva esnek neki. Fejszék és bozótvágó kések versengve vágják az erdőt. Most azután madár se rebbenjen, mókus se mutatkozzék, kérdés, parancs el ne hangozzék. Ha a figyelem a legcsekélyebb mértékben is elterelődne, vége lenne a varázsnak. A fejszék és bozótvágó kések megpihennének, az emberek hosszasan megbeszélnék a látottakat, hallottakat, és képtelenség volna őket ismét munkába lendíteni.
Szerencsére semmi sem vonja el a figyelmüket. A tombolás nem áll meg. Ha ez a finálé legalább egy jó fél óráig eltart, már nem veszett kárba a nap. És el is tart, amíg el nem kiáltom magam: – Amani! Amani! (Elég! Elég!) – véget vetve az aznapi munkának.”

Schweitzer, akinek munkabírása idősebb korában is bámulatos volt, részt vett Gabonban az éhínség és a vérhasjárvány elleni küzdelemben, az 1953-ban kapott Nobel-békedíjjal járó tiszteletdíjból pedig falut alapított leprás betegek számára. Eközben időnként hazalátogatva Európába hangverseny- és előadói körútjain adományokat gyűjtött, orvosokat és ápolónőket toborzott a lambarénéi kórház számára. Amikor 1965-ben meghalt, a gaboni kormány képviselője a tiszteletre legméltóbb és a világ legtiszteltebb polgáraként „a legöregebb és leghíresebb gaboni”-ként búcsúztatta. A lambarénéi kórház Schweitzer halála után tovább bővült, korszerűsödött és napjainkban is működik, emlékeztetve - ahogy afrikai betegei nevezték – a Nagy Fehér Mágus nagylelkű vállalkozására.

Néhány gondolat Albert Schweitzertől

„A szabadban járkálsz, amikor havazik. Önkéntelenül lerázod a havat a kabátod ujjáról, s látod, hogy egy hópehely a kezeden csillog. Akarod vagy nem, nézned kell, hogy csillogásában milyen csodálatos ábrákat mutat; majd megvonaglik: a finom tűk, amelyekből áll, szétesnek, s nincs többé. Elolvadt, 'meghalt' a kezeden. A hópehely, amely a végtelen térből a kezedre hullott, ott csillogott, megvonaglott és odalett - ez vagy te. Mindenütt, ahol életet látsz, szemlélheted: ez vagy te.
Mi hát a megismerés – a legtudományosabb éppúgy, mint a leggyermekibb? Hódolat az élet előtt, amely a világmindenségben elénk lép, s ami olyan, mint mi magunk. Külső megjelenésében különböző, lényegében mégis hozzánk hasonló létező, roppantul hasonlít ránk, nagyon rokon velünk. Megszűnik tehát az idegenség köztünk és a többi létező között.
Hódolat az élet végtelensége előtt . az idegenség megszűnése . sorsközösség, együttszenvedés . A megismerés végső eredménye tehát ugyanaz, mint amit a szeretet parancsa megkövetel tőlünk. Szív és értelem összhangban vannak, ha akarunk és merünk emberek lenni, akik keresik a lehetőséget arra, hogy a dolgokat a maguk mélységében megértsék."

„Úgy érzem, a gonosz gazdag emberről és a szegény Lázárról való bibliai példázat rólunk szól. A gazdag ember – mi vagyunk. Az orvostudomány fejlődése rendelkezésünkre bocsátotta a betegségek és a testi fájdalom gyógyításának ismereteit és eszközeit; és mi e gazdagság mérhetetlen előnyeit természetes dolognak tekintjük. A szegény Lázár – a színes bőrű ember. Ugyanúgy, sőt még jobban ismeri a betegséget és a fájdalmat, mint mi, de nem tudja leküzdeni. Mi úgy viselkedünk, mint a gonosz ember, akinek az ajtója előtt ülő szegény emberrel szembeni közönye bűn volt, mert nem élte bele magát felebarátja helyzetébe, és nem hallgatott a szívére.”

„Minden napot kegyelemnek tartottam, amit életek megmentésével tölthettem, és amellett még az eljövendő békekorszakért dolgozhattam akkor, amikor mások kényszerűségből gyilkolták egymást.”

Gépies munka, íróasztal fölé görnyedés nap mint nap. „Nagyon veszélyes ez a gépies munka, amikor az ember mintegy önmagába zárkózik, s ami sajnálatos módon a modern gazdasági élet velejárója. Az ember lelkileg elszegényedik és elmagányosodik. Elveszíti azt a gondolatot, hogy még mint embernek is tennie kell valamit.
Ezért kell ébren tartania mindenkinek azt a vágyat és meggyőződést, hogy a világnak mint emberek is adjunk valamit. (.) . a létfenntartást biztosító hivatáson túl mindenkinek kell valamilyen foglalatosságot keresnie, ahol mint ember az embernek szolgálhat. Akiben megvan ez a vágy, annál nem fordulhat elő, hogy elveszti a kapcsolatot a világgal, annak nyomorúságaival, s így lassanként teljesen visszavonul. Ellenkező esetben ez – sajnos – ezernyi esetben megtörténik. Nem szabad azt hinnünk, mintha szakmai kiválóságunkkal eleget tudnánk tenni és megnyugtathatnánk magunkat, hogy 'hasznos tagja vagy az emberi társadalomnak'. Szükség van arra is, hogy mint emberek jelentsünk valamit a többi embernek. Tehát ki kell lépnünk önmagunkból, hivatásunkból, környezetünkből, ha azt keressük, hogy amellett valahol még emberi módon hasznossá tegyük magunkat.”

„Az erkölcsösség nagy ellensége az elfásultság. Gyermekkorunkban megvolt bennünk az együtt-szenvedés elemi képessége, már amennyire értelmünk a dolgokat felfoghatta. Ez a képesség azonban az évek múlásával és az értelem gyarapodásával nem növekedett. Kényelmetlenné és zavaróvá lett bennünk. Oly sok embert láttunk, akikben már nincs meg ez a képesség. Aztán mi is visszafojtottuk érzékenységünket, hogy olyanok legyünk, mint a többiek.
Jónak maradni azt jelenti: ébernek maradni. Valamennyien hasonlítunk ahhoz az emberhez, aki lakatlan helyen jár nagy hidegben és hóban. Jaj neki, ha leül, hogy bágyadtságát kipihenje! Elalszik, s nem ébred fel többé. Így hal meg az erkölcsös ember is bennünk, ha belefáradunk a körülöttünk élők sorsának átélésébe, elszenvedésébe. Jaj nekünk, ha eltompul ez az érzékünk! Ezzel a legtágabb értelemben vett lelkiismeretünk megy tönkre, vagyis annak tudata, hogy mi az erkölcsi kötelességünk.”

A filozófia mint életforma

„(.) azért örülök, ha valamit tanulok, hogy taníthassak. Nem is okoz gyönyörűséget nekem semmi a világon, akármilyen párját ritkító vagy áldozatos dolog is az, ha csak a magam számára kellene megtudnom. Ha azzal a korlátozással adatik a bölcsesség, hogy mélyen elzárva őrizgessem és ne hirdessem, vissza fogom utasítani, Nincs olyan érték, amelyet társ nélkül birtokolni kellemes volna.”

JANUÁRI PROGRAMJAINK

BUDAPEST

Helyszín:

SZEGED

Helyszín:

SZÉKESFEHÉRVÁR

Helyszín:

INFORMÁCIÓK

Rövid Hírlevelünk néhány „levélkét” tudott megmutatni. Ha szeretné látni a „fát” is, az Új Akropolisz nemzetközi és magyar szervezetét is megismerni, tekintse meg nemzetközi és magyar honlapjainkat.

Kulturális Hírlevelünk eddigi számait megtekintheti az interneten.

Köszönjük figyelmét!

http://www.acropolis.org
http://www.ujakropolisz.hu

Kulturális Hírlevelünk szerkesztősége:

„Hírlevél” <info[kukac]ujakropolisz.hu (info[at]ujakropolisz[dot]hu)>

Ha a jövőben nem szeretné Hírlevelünket megkapni, kérjük, jelezze a info[kukac]ujakropolisz.hu (szerkesztőségnek).

SZÉKHELYEINK:

• Budapesten:  1085 Budapest, Rigó u. 6-8. Nyitva tartás: H–CS 17–21 óráig. Telefon: 334-2756,
  e-mail: info[kukac]ujakropolisz.hu (info[at]ujakropolisz[dot]hu)
  
  
• Győrött:  9021 Győr, Árpád út 9. Nyitva tartás: hétköznap 17–21 óráig. Telefon: (96) 311-727,
  e-mail: gyor[kukac]ujakropolisz.hu (gyor[at]ujakropolisz[dot]hu)
  
  
• Pécsett:  7621 Pécs, Felsőmalom u. 25. II/1. Telefon: (72) 777-779,
  e-mail: pecs[kukac]ujakropolisz.hu (pecs[at]ujakropolisz[dot]hu)
  
  
• Szegeden:  6721 Szeged, Juhász Gyula u. 36. Nyitva tartás: hétköznap 17–21 óráig. Telefon: (62) 452-183,
  e-mail: szeged[kukac]ujakropolisz.hu (szeged[at]ujakropolisz[dot]hu)
  
  
• Székesfehérváron: 8000 Székesfehérvár, Malom u. 2. Telefon: (20) 353-1466,
  szfvar[kukac]ujakropolisz.hu (szfvar[at]ujakropolisz[dot]hu)