„Találóan jegyezte meg egyszer asztal mellett valamelyik bölcs: »Az első serleg a szomjúságé, a második a vidámságé, a harmadik a mámoré, a negyedik már az őrültségé.« Hanem a Múzsák italára épp az ellenkezője áll: minél gyakrabban és minél tisztábbat iszunk belőle, annál világosabbá teszi elménket. Az első serleggel az írástudás próbájára serkent, a másodikkal a grammatika tudományával tölt el, a harmadik meg a szónok ékesszólásával vértez fel. Ennyivel be is érik a legtöbben. Hanem én Athénban még más serlegekből is ittam, mégpedig a költészet leszűrt, a geometria kristálytiszta és a dialektika fanyar italát, s végezetül az egyetemes filozófia nektárját, amellyel betelni sohasem lehet.”(1)
A Kr. utáni 2. században a Római Birodalom afrikai szegletében született Apuleius, aki sokoldalú tehetségként vonult be a latin irodalom és filozófia történetébe: korában nem szokatlan módon egyszerre volt író, ismert rétor, tanár, filozófus, ügyvéd és az államvallás főpapja. Az előkelő családból származó ifjú Karthágóban nevelkedett, ahol retorikai képzést kapott, majd az athéni Akadémián filozófiai tanulmányokat folytatott, és elsősorban Püthagorasz, Szókratész és Platón nyomdokain járt. “(…) az igazság keresése közben és az istenek iránti kötelességem tudatában sokféle szent tanítással, jó néhány ősi szokással és különféle vallásos szertartással ismerkedtem meg" – írja a retorikával foglalkozók számára ma is jól ismert, a latin szónoklat és stílus egyik alapművének számító Apologia-ban.(2) Beutazta a birodalom keleti provinciáit, majd Rómában, később Karthágóban telepedett le.
A népszerű író és szónok, akinek – Vergilius mellett egyedüliként a római irodalom történetében – már életében szobrot avattak, utólag a Lucius praenoment kapta neve mellé. Lucius a főszereplője annak az egyik első európai regényként számon tartott műnek, amelynek eredeti címe Átváltozások (Metamorphoseon libri XI), illetve későbbi, ismertebb elnevezése Az aranyszamár (Asinus Aureus).
A címek elárulják ennek a kalandos, parodisztikus elemeket is tartalmazó, olvasmányos regénynek a fő történését: Lucius, a mindenféle mágiára, titokra kíváncsi fiatalember Thesszáliába érkezik, hogy megismerkedjen a varázslás tudományával. Szerencséjére találkozik is egy asszonnyal, aki éjente madárrá változik, és birtokában van számos praktikának. Hősünk is szeretne madárként repdesni, és ráveszi a bűvös varázslónő szolgálóját – akivel időközben szerelmi viszonyt kötött –, hogy segítsen beavatni őt az átváltozásba. Csakhogy „véletlenül” nem tollak, hanem durva szőr és nagy fülek nőnek testén, ugyanis szamárrá alakul át, így ezen a végzetes éjszakán, amikor nem sikerül visszakapnia emberi formáját, megkezdődik furcsa, kalandokkal teli históriája.
A világirodalomban nem ismeretlen, hogy az író egy állatbőrbe bújtatott szereplőn keresztül mutatja be a normálisnak tartott emberi világ fonákságát, valódi borzalmát (például Franz Kafka: Átváltozás). Lucius csodálatos „alászállása” az állati létbe kivételes helyzetbe juttatja őt (az „arany” jelző „csodálatos” jelentésben szerepel): a regény egyes szám első személyben meséli el, mi mindent él át az állati külsejű, de emberi értelmű szamár. Látja, mi rejlik környezete viselkedése mögött, meghallja a hazugságokat, amelyeket egy jószág előtt nem lepleznek, és a jászol mögül észreveszi a kétlábúak számára nem látható csalárdságokat. Az Apuleius által az alaptörténetbe illesztett számos kisebb epizód (ezek külön történetekként is megállják a helyüket) tovább színesíti a szatirikus kor- és lélekrajzot.
Egyfajta halált is jelent a főszereplő állati léte, hiszen egyrészt a rokonai is halottnak vélik Luciust, másrészt ő maga is kiábrándul addigi életéből, értékrendjéből, és az élet értelmét kezdi keresni. A hős kiszakad az addig emberinek hitt létből, és szamárként rengeteg kalandon, sok megpróbáltatáson megy keresztül. Elrabolják, kínozzák, egyik kegyetlen gazdától a másik, ugyancsak bűnökkel terhelt emberhez kerül, mintha vezekelne. Végig szenved, de eközben egy pillanatra sem felejti el célját: újra emberré akar válni. Viszontagságos odüsszeiájából akkor szabadulhat ki, ha sikerül rózsát ennie. Szenvedései végén álmában megjelenik Ízisz, megváltásának ígéretével, és az istennő ünnepén valóban megkapja a rózsát és visszaváltozik emberré. Ő azonban már nem ugyanaz, akit a történet elején megismertünk. Nem a varázslást, a testi örömöket kutató és a titkos praktikákat megszerezni vágyó ifjú, hanem a titkokat magában, a saját bensőjében kereső Ember. Lucius hálából Ízisznek szenteli életét, és metamorfózisát a misztériumába való beavatása koronázza meg. 
A tizenegy fejezetből álló regény közepén különösen hangsúlyos helyen, majdnem három fejezetet átfogva egy újabb elbeszélés, Amor és Psyché története jelenik meg. A többi epizód közül nemcsak terjedelme miatt emelkedik ki, hanem amiatt is, hogy ez az egy szól istenekről, továbbá mert tartalma érdekes párhuzamot mutat Az aranyszamár fő történetszálával. A „regény a regényben” hőse egy gyönyörű királylány, Psyché, aki káprázatos „szépségének semmi gyümölcsét nem élvezte. (…) Megcsodálják isteni szépségét, de mindenki csak úgy tekint rá, mint egy remekbe faragott szoborra.”(3) Venus úgy dönt, hogy fiának, Amornak a segítségével egy nyomorult, kivetett ember iránt lobbantja lángra a szépség szívét. A család azt a jóslatot kapja, hogy a leánynak meg kell halnia, így a szülők menyegző helyett temetésre kísérik a hajadont. A szerelemébresztő Amor azonban maga szeret bele a földi leányba, és Psyché nem a halál torkába, hanem az isten csodálatos palotájába kerül. Éjjelente megjelenő láthatatlan férje mindössze arra kéri, hogy ne akarja meglesni a titkát. Psychét azonban meglátogatják irigy nővérei, akiknek elhiszi, hogy párja valójában egy vadállat, akit meg kell ölnie. Enged a benne bujkáló kíváncsiságnak meg kételyeknek, és felfedi Amor kilétét, aki emiatt elhagyja kedvesét, és megjósolja, hogy a leánynak meg kell lakolnia ígérete megszegéséért. Az áldott állapotban levő hősnő keserves kutatásba kezd, hiszen már képtelen elfeledni égi szerelmét, de csak akkor lelhet rá újra, ha kiengeszteli Venust, és kiállja próbáit. Szenvedései végén, miután minden tőle telhetőt megtett, Iuppiter úgy ítélkezik, hogy bevezeti a leányt az égbe, hogy a halhatatlanságot elnyerve ülje meg menyegzőjét Amorral.
Psyché, akinek neve görögül „lélek”, és Lucius, akinek nevében a latin „fény” szót sejthetjük, az alászállás, a szenvedés és a felemelkedés útját járják be. Az epizódtörténet mintegy allegóriaként magába sűríti Lucius históriáját. Mindkét hős a kíváncsiság miatt kényszerül próbái elviselésére, mindkettőjük meghal a külvilág és addigi élete számára. Az „aranyszamár” a szenvedélyekkel és gonoszságokkal teli környezettel szembesülve mintha saját alvilágába merülne, hogy megláthassa, megtapasztalhassa korábbi életének kereteit. Tudatos átalakulásának végén az istenek felé fordulva megtisztul, és ezzel érdemli ki Ízisz-Venus rózsáját, a kivirágzott, megszépült lélek jelképét. Psychének, a léleknek szintén tanulnia kell, és a tudatos keresés és törekvés révén, a szenvedéseken, próbákon keresztül meg kell tisztulnia. A két utat belső útként is értelmezhetjük, és bár Apuleius arra figyelmezteti olvasóit a mű elején, hogy „vigyázzanak”, mert szórakozni fognak, igazából ezzel a mesteri stílussal, humorral és könnyedséggel éppen arról tanít, hogy mit jelent és miért is komoly létszükséglet az ember számára a lélek átváltozása.
(1) Apuleius: Florida, idézi: Apuleius: Apologia/Védőbeszéd, ford. Drétshy Mihály, General Press Kiadó, Bp., 7. o . (Előszó)
(2) Apuleius: Apologia/Védőbeszéd, ford. Drétshy Mihály, General Press Kiadó, Bp., 145. o.
(3) Apuleius: Az aranyszamár, ford. Révay József, Európa Könyvkiadó Bp., 93. o.
IDÉZETEK APULEIUSTÓL
A szépségről
“Mert a test szép formájában semmi egyebet nem kell szeretnünk, mint azt, hogy isteni eredetű lelkünket arra a szépségre emlékeztesse, amelyet korábban az istenek között a maga igaz és tiszta mivoltában látott. (…) A bölcs nem annyira szeret, mint inkább visszaemlékezik." (Apologia, 45. o.)
A gazdagságról
“(…) az életünk fenntartásához szükséges összes javakkal úgy vagyunk, hogy ha elveszítjük a helyes mértéket, a felesleg inkább terhünkre lesz, mint hasznunkra." (Apologia, 63. o.)
“Hiszen mindig annak lesz a legtöbbje, aki a legkevesebbel beéri, mert aki a legkevesebbet kívánja, annak mindig annyija lesz, amennyit kíván. Éppen ezért a gazdagságot sem a birtokok és a jövedelem nagyságával kell mérni, hanem az emberek jellemével." (Apologia, 63. o.)
Olvastad már?