Cikkek

Bár a szellemi gyakorlatokról ma még sokaknak elsősorban a meditáció jut eszébe, valójában nagyon sokféle olyan gyakorlat létezik, amely segít megerősíteni a szellemi énünket, szemben az egyébként is jól fejlett mindennapi énünkkel. Ezek egy részét a hétköznapi életben is nap mint nap gyakorolhatjuk, a megszokott tevékenységeink közben. Ilyen lehet például az önkéntesség, amennyiben megfelelő lelki viszonyulással végezzük. 

Mit jelent ma önkénteskedni? Általában azt, hogy egyénileg vagy közösen teszünk valamit a környezetért, az élővilágért vagy a rászorulókért. Egyfajta társadalmi szolgálatot értünk alatta, valamit, amit másokért teszünk, és nem kérünk érte cserébe semmit, se pénzt, se egyéb ellenszolgáltatást. Ezek a tevékenységek, mivel jobbításra irányulnak, erősítik a felelősségvállalást, és azt a tudatot is, hogy képesek vagyunk tenni valamit, hogy a világ egy kicsit jobb hely legyen. Erre ma egyre nagyobb szükség van, hiszen a megannyi válság közepette egyre többen érzik úgy, hogy tehetetlenek, és ez a tehetetlenségérzés idővel szorongásba csaphat át. Önkéntes munkát végezni már emiatt is jó. Segítségével részesévé, sőt alkotóivá válhatunk a változásoknak, nem csupán elszenvedjük őket. 
 

A döntés a folyamatok elindításának képessége. Az első és legfontosabb akadályok egyike: hogyan lesz a gondolatból tett.

Mit kezdjünk ezzel az akadállyal? 

Először is meg kell ismernünk és elfogadnunk, hogy létezik, hiszen lehetetlen felülkerekedni valamin, amit nem ismerünk, vagy aminek tagadjuk a létezését. 

Nem könnyű megfogalmazni, mi fog vissza, amikor el kell kezdeni cselekedni. Miért fagyunk le, ha meg vagyunk győződve a cselekvés szükségességéről, meg is tudnánk indokolni, és érzelmeink is ösztönöznek bennünket

Milyen lenne egy tökéletes nap? Minden bizonnyal boldog. Amikor egyfajta örömteli, egyensúlyi állapotban vagyunk, nincs hiányérzetünk, elégedettek vagyunk azzal, amink van. A szívünk a helyén van. Eszünkbe sem jut panaszkodni, nincs bennünk elvárás, nem bírálunk senkit. Inkább érdeklődünk a környezetünk iránt, segítőkészek vagyunk, tudunk örülni a kis dolgoknak: a jelenben vagyunk.

Amikor viszont boldogtalan állapotba kerülünk, elégedetlenné válunk. Bármi vagy bárki is legyen elégedetlenségünk okozója, mindenben hibát találunk, semmi sem elég jó. Ekkor a szívünk könnyen elbillenhet a múlt vagy a jövő felé. Ha emlékeink a múltba vezetnek, gyakran rágódunk valamin, amit elveszítettünk, vagy felértékeljük a „régi szép időket” a jelenhez képest… A jövőtől pedig a boldogságot várjuk, amely majd akkor jön el, amikor… ha… egyszer csak…

 

Az újdonság keresése szinte visszafoghatatlan késztetés, amely példátlan változtatásokra veszi rá az embert, csakis azért, hogy amikkel ma dicsekszik, minél kevésbé hasonlítsanak a tegnapi dolgokra.

De létezhet-e annyi újdonság, hogy mindig legyen valami új az emberi fejlődés hosszú útján? Ellenállunk a kísértésnek, hogy előhozakodjunk számos olyan mondással, mint a nincs új a nap alatt. Ehelyett felidézzük a 19. század egyik nagy filozófusának, Helena Blavatskynak a szavait, aki szerint az életképes bölcsesség az, ha a régi bort új tömlőkbe töltjük. 

Ijesztő látni, hogy azok, akik amúgy előszeretettel kóstolgatják a régi évjáratú, hosszan tárolt borokat, a lelküket a mai divat diktálta erőtlen és sekélyes nedűkkel itatják, amelyeket nem érleltek elég hosszan, és amelyeknek aligha van esélyük további érlelődésre, hiszen gyakran az is mesterséges, ahonnan valók.

A cselekvés már önmagában kimozdít bármilyen tehetetlenségből, mozdulatlanságból. A cselekvés felráz, kiszakít a megkövültségből, kiránt a földhöz kötött gyökérlétből, amikor leginkább egy fához hasonlítunk. A cselekvés ad szárnyakat érzelmeinknek, világosságot gondolatainknak.

Nemcsak az a cselekvés, amikor jár a kezünk, hanem elsősorban, amikor a szívünk cselekszik, amely érzi és tudja, mit kell tennie. Az elménk cselekvése is az, amikor tudja, milyen ideák lendítenek minket mozgásba. A szellemünk cselekvése is, amely állandó visszatérésre kötelez. A cselekvés mozgat mindenkit egy hatalmas spirálban. Lépéseinket is spirálisan tesszük meg, és miközben emelkedünk térben és időben, utakat taposunk ki. Nem könnyű kitaposni az utakat, hiszen tér és idő kell mindegyikhez, ugyanakkor tér és idő kell mindenkinek, aki fát ültet, és nem csupán meghúzódik az árnyékában, hanem azon van, hogy feljusson általa az égig.

A saját magunktól való félelem abban a „sötét részben” rejlik, amely tudatunk mélyén és az alig megvilágított részén honol. Ez nem valamiféle álnok sötétség, csupán tudatlanság. Ezért az érveknél erősebbek a szenvedélyek, a bátorságnál a gyengeség, a nagylelkűségnél az önzés. A megélhetés napi gondjai, emberi és érzelmi kapcsolataink megmászhatatlan hegyekké nőnek, ráadásul el is zárják előlünk a szellemi valóságok látványát; az egyetlen vagy a legfőbb valósággá válnak.

Az egyik lelki tényező, amely minden szempontból gátolja vagy teljesen leállítja bárki fejlődését, a félelem. 

Bár egyetértünk azzal, hogy a félelem a pszichére jellemző, nyomasztó érzés, mégis nyilvánvaló, hogy hatóköre nem ezen a síkon kezdődik és ér véget. A félelem leszáll és megbénítja a testet; a félelem felszáll és megbénítja az elmét; saját házában pedig megdermeszti a legszebb érzelmeket, hogy ehelyett felduzzasszon más, ám negatív érzéseket. 

Mindenki fél, félt vagy félni fog. Aki ezt tagadja, nem tesz mást, mint hiúsággal álcázza félelmét. Nem az a kérdés, éreztünk-e valaha félelmet vagy sem, hanem az, hogy mit teszünk, hogy ez az érzés ne szabjon gátat az úton való haladásunknak. 

A legnagyobb hősök is éreznek félelmet. Ha nem így lenne, akkor elveszítették volna emberi mivoltuk egyik jellemzőjét. Más-más okok miatt, de minden ember fél bizonyos helyzetekben. Az a különbség a hős és aközött az ember között, aki még nem az, hogy a hős túlteszi magát a félelmén. Félelme nem szűnik meg, de képes eggyel magasabb fokra emelkedni, és onnan vezérelni cselekedeteit. Így félelmét is uralhatja. 
 

A művészek keze munkáját dicsérő festmények, szobrok, az ókori építmények domborművei és képei a hősöket és hősnőket mindig fiatalnak ábrázolják. Ez talán a művészeti alkotás nyilvánvaló változatlanságának köszönhető, hiszen nem tud megjelenni rajta az öregedés. Mégis valószínűbb, hogy különleges jellemzőként mindig szándékosan kihangsúlyozták a fiatalságot.

A hősök hőstettek egész sorát viszik véghez, számtalan nehézségbe ütköznek, sőt súlyos, vagy akár halálos sérüléseket is szerezhetnek, de soha nem öregszenek meg. Múlnak az évek, kalandok követik egymást, de a hős megőrzi erejét, mintha az idő nem lenne más, mint egy gyengéd, bőrét simogató szellő. Lehet, hogy itt is csak arról van szó, hogy a mítoszok sem öregednek, de nagyon is lehetséges, hogy más, mélyebb jelentésű szimbólumokra érdemes gondolni. 

A hősök örök fiatalsága mindig szembetűnő, sugárzó fizikai és szellemi erő birtokában vannak, amelyet semmi sem tud elpusztítani.

Az egyik legáltalánosabb természeti szimbólum, amelyet sok kultúrában a had- és/vagy a főisten attribútumának tartottak, a villámlás és a hozzá kapcsolódó mennydörgés. Ez a ragyogó erő, a koromsötét égboltot egy csapásra bevilágító jelenség megragadja a világban tapasztalható kettősség örök játékát és egymásnak feszülését.

Túl azon, hogy fizikailag olyan elektromos kisülésről van szó, amely pozitív és negatív töltések között kialakult csatornában zajlik le, a villámlás és mennydörgés révén egy pillanat alatt a mély sötétség helyét a vakító fény, a néma csöndét pedig a mindent bezengő robaj veszi át. 

Szimbólumként azt a pillanatot jelképezi, amikor győzedelmeskedik az élet a halálon, a tudás a nemtudáson, az erények a hibákon. Vagy még élesebben például: az írott és íratlan szabályok és törvények érvényesülnek a megszegésükön. 

 

Többé vagy kevésbé mindannyian aggódunk amiatt, hogy környezetünk egyre rosszabb állapotban van. Itt nincs most helye annak, hogy elemezzük mindazt a sokféle tényezőt, amely hozzájárult a helyzet kialakulásához, amiben most vagyunk, ahol bolygónk váratlan változásoknak és sok katasztrófának van kitéve, amelyek elbizonytalanítanak. A korábbi évtizedekben és -századokban nem tartottunk számon olyan pontosan mindent, mint ma, ezért nem lehetett tudni, hogy a tapasztalt jelenségek ezt megelőzően is előfordultak-e, milyen horderejűek és mennyire gyakoriak voltak. Mostanra számos eszközünk van, és sok statisztika áll rendelkezésünkre. A statisztikák azonban nem segítenek megállítani környezetünk hanyatlását.

Közeleg a karácsony, az utcákon szól a zene, kivilágítják a várost. Van, aki kedveli az ünnepi forgatagot, városi sokadalmat, mások inkább kerülnék, és a maguk módján szeretnének csendesen, meghitt körülmények között készülődni. A tél derekán, a téli napfordulót, vallásalapítók születését követően, mikor elmúlik a legsötétebb téli nap, talán a szokásosnál is jobban vonz minket a fény és a melegség. És ott él bennünk az igény, hogy osztozzunk ebben, és az ünnepet meghitten töltsük együtt.

Sokan alig várják, hogy láthassák egymást, időt tölthessenek együtt szeretteikkel, akár egy városban élnek, akár több száz kilométerre a másiktól. Megtervezzük a menüt, megterítjük az asztalt, feldíszítjük a fát, becsomagoljuk az ajándékokat, csinos ruhát öltünk, terítéken az étel. Kezdődhet a várva várt ünnep. A karácsony azonban olykor a várakozásainkkal ellentétben alakul. Sok családban az ünnepi étkezés és az ajándékozás után hagyományosan közös játékba, az élmények megosztásába kezdenek, amely az idősebbektől a legkisebbekig mindenkit megmozgat és összehangol. Másutt viszont esetlegesebb, miről beszélgetnek vagy esetleg hallgatnak, vagy olyan is van, hogy inkább átadják a szót a tévének.

Delia Steinberg Guzmán, aki 29 éven át volt az Új Akropolisz Filozófiai Iskola nemzetközi elnöke, idén nyáron távozott az élők sorából. Amikor valaki megszűnik létezni ebben a dimenzióban, mindig mérlegre kerül egész élete.

Óhatatlanul felmerül bennünk is, amikor mások elmennek: Vajon mi marad majd utánunk? Mi az értelme, veleje az életünknek, mit tanulunk? És vajon mit hagyunk örökül másoknak, ami továbbra is élő maradhat? Az, hogy valami maradandót hozzunk létre, csak úgy lehetséges, ha mi magunk tartós értékeket képviselünk, és bennünk élővé válik mindaz, ami képes felülmúlni az idő múlását, a nagy illúziót, a mulandóságot.

Delia Steinberg Guzmánt a filozófia szeretete arra vezette, hogy a bölcseleti tudás, a gyakorlati filozófia átadásának éljen. Egész életében fáradhatatlanul és meggyőződéssel hirdette a filozófia humanista és szellemi értékeit. Több mint 30 könyv és kézikönyv maradt utána. Életműve előtt Mája játékai című kötetének újbóli kiadásával tisztelgünk, amely fellebbenti a fátylat az illúzió természetéről.

A minap a fővárosban hosszan villamosozva elámultam, mennyiféle nyelven hallom megszólalni az utazóközönséget. Nyugat-európai, szláv, ázsiai és afrikai mondatok is megütötték a fülem. De nemcsak ez tűnt fel, hanem az is, milyen sokfélék vagyunk, és milyen sokféleképpen fejezzük ki magunkat. Mennyire eltérő pl. egyik-másik ember szókészlete, a fiatalé és az idősé, a nyakkendősé és a szakadt pólósé, a laptoppal közlekedőé és a villanyszerelőé! Száz meg száz apró szubkultúra képviselteti itt magát. A szakma, az iskolázottság, az életszínvonal, a nemzetiség és más-más kategóriák ezerfelé osztják társadalmunkat.

Egy ilyen közegben könnyen megeshet velünk, hogyha nem lelünk ismerős arcokra, kissé idegenül érezzük magunkat a tömegben. Csoda hát, hogy némán és kedvetlenül utazunk egymás mellett a metrón, telefonunkba menekülve a társas unalom elől?

Szinte elkerülhetetlen, hogy veszteségérzés kerít hatalmába, amikor elveszítünk egy szeretett embert. Ha a kapcsolat erős és mély volt, az érzés mit sem csökken attól, hogy az illető idős korában, természetes halállal távozott az élők sorából. Ez független attól is, hogy egyébként hogyan viszonyulunk a halálhoz. Mindennek a végét látjuk-e benne vagy csupán egy kapu átlépését, amely egy másik létsíkra nyílik. A nagy gondolkodók közül többeket megemlíthetünk, akiket foglalkoztatott az elmúlás kérdése, és akik a halált az élet szerves részének tartották.

Sok mindent írtak már a filozófiáról – jót is, rosszat is –, vagy néha inkább hanyagolták, mintha felesleges vagy abszurd valami lenne.

Ma, amikor annyiféle nyomás nehezedik az emberekre, és számos nehezen kielégíthető szükségletről kell gondoskodnunk, az olyan fontos dolgok, mint a filozófia, kimaradnak az oktatásból és egyáltalán az életből is. Általában úgy gondolják, hogy először legyen tele a gyomrunk, ráérünk majd azután gondolkodni. Eszünkbe sem jutott, hogy talán éppen fordítva van: érdemes volna elgondolkodni, hogy rájöjjünk, hogyan tápláljuk testünket, pszichénket és elménket, lévén az ember oszthatatlan egység.

Ki ne hallotta volna már ezt az elcsépelt mondást! És ki venné komolyan? Az ilyen hangzatos mondásokkal az a baj, hogy már a könyökünkön jönnek ki és legyintünk rájuk. Csak elütjük vele, ha elrontottunk valamit.

Így megyünk elébe, hogy elmarasztaljanak egy baklövésünkért. Hellyel-közzel elismerjük ugyan, hogy valami nem sikerült túl fényesen, de le is pattintjuk, mondván: „van ilyen”, „mindenkivel előfordul”, „csak az nem hibázik, aki nem dolgozik”. A viccelődés időnként be is válik, lelkünk mégsem könnyebbül meg. Több okból sem. A hiba, tévedés észlelésétől sokakban eleve megnyomódik a „hárítás” feliratú gomb, hiszen vegyes tapasztalatokat idézhet fel, például valamilyen korábbi büntetést, megszégyenülést.

2023 áprilisában a média többek között attól volt hangos, hogy Magyarországon kilőtték azt a fiatal farkast, amely Svájcban szakadt el a falkájától, és légvonalban több mint 700 kilométert tett meg hazánkig. A cikk írásakor még nem lehet pontosan tudni, mi történt az állattal azóta, hogy a jeladója elvesztette a nyomát, csak hogy a hatóság természetkárosítás bűntette miatt nyomoz.

Az ügy kapcsán megannyi, az ismeretlen tettest szidalmazó vélemény látott napvilágot, hullámzottak a kedélyek, forrtak az indulatok. Túl azon, hogy napjainkban a legkisebb nézeteltérések is végeérhetetlen szócsatákba torkollhatnak a fórumokon, egy ilyen eset arra is remek apropó, hogy a természetvédők és természetbarátok vadászokkal és gazdákkal zajló vitája is új lendületet vegyen. A farkasok megítélése ugyanis nem egyöntetű.

​ Az elmúlt években egyre inkább beleivódott a szóhasználatunkba egy kifejezés: az idegenség fogalma. „Idegen ez a helyzet”, „idegenkedem tőle”, „nem kedvelem az idegeneket”, „egyre nagyobb méreteket ölt az elidegenedettség” és így tovább.

Végső soron olyasmire használjuk, ami távol áll tőlünk: akár azért, mert teljesen hidegen hagy, akár mert nem is nagyon találkoztunk még ehhez hasonlóval, és nem tudjuk, hogyan viszonyuljunk, vagy netán ellenérzést táplálunk iránta, és így nagy ívben kerüljük.

Ahogyan szavakba öntjük ezt a viszonyulást, egyvalami azonnal kiviláglik belőle: nincs kötődésünk a dologhoz, amire mondjuk. Nem társul hozzá sem rokonszenv, jó benyomás, pozitív érzület, sem pedig kíváncsiság, érdeklődés és a megismerhetőség képzete.

A legtöbbünkkel bizonyára megtörtént már, amikor úgy viseltettünk valami vagy valaki iránt, hogy helyből elutasítottuk. Úgy voltunk vele, hogy teljesen kizárt, hogy belemenjünk a helyzetbe – tőlünk az idegen – vagy hogy közel engedjünk magunkhoz egy ismeretlent… ​

Érezzük bár soknak vagy kevésnek mögöttünk álló éveinket, biztos, hogy nem múltak el észrevétlenül. Az idő nyomot hagy rajtunk, nem csupán a hossza, hanem a minősége is, amit hoz és ahogy megéljük. A kínai asztrológia nagy hangsúlyt fektet az idő minőségi jellemzőire, és arra hív, hogy összhangba hozzuk magunkat egy nagyobb, az univerzum ritmusára hangolt rendszerrel. Ha teszünk némi erőfeszítést, akkor ennek a lüktetésével, áramlásával együtt haladva, könnyebbé tehetjük az életünket.

Az Új Akropolisz februárban filozófiai konferenciát szervezett, ahol az előadók a hősiesség témájából készültek különböző nézőpontokból. A programot ötperces összefoglalókkal kezdték a témafelelősök, a résztvevők pedig eldönthették, ki melyik témáról hallana szívesen többet. A 85 érdeklődő ezután 7-8 fős csoportokban beszélgetett, többek között Odüsszeuszról és fiáról, a buddhizmus bódhiszattváiról, a mesehősökről és a filmvászon szuperhőseiről, a rezilienciáról és az önkéntességről.

A klasszikus értelemben vett filozófia már a kezdetektől a bölcsességet keresi, valami egyetemlegeset, a minden embert összekapcsoló közös tudást. Kínától Görögországig, legkorábbi eleinktől a ma emberéig. Keresték a titkát, hogyan foglalhatnák össze, mi is a világ, hogyan jött létre, mi a célja, és benne mi a szerepünk, honnan jövünk, hová tartunk. Olyan ismeret ez, amely – ha elsőre elvontnak tűnik is – megalapozza a világnézetünket, a magunkhoz és másokhoz való helyes viszonyulásunkat és a cselekedeteinket is.

Mindezek miatt az egyik legfontosabb tanulmányozási területe a természet, és mindazok a törvényszerűségek, amelyek minden élőlényre egyformán hatnak. Mi is lehetne egyetemesebb? A legelső filozófusok úgy tartották, hogy a természet megértésével jobban megértik önmagukat, hiszen az ember mikrokozmosz: minden megvan benne, ami a makrokozmoszban, és semmi sincs benne, ami emebből hiányzik. Bármelyiket kutassuk is, felfedezhetjük a másik mozgatóit.

Hallani róla, hogy mind gyakrabban adnak rokonok, barátok egymásnak ajándékba szépészeti beavatkozásokat. Zakatol az iparág, ahogy egyre nagyobb jelentőséget tulajdonítunk a kinézetnek, és így egyre többet adunk a látszatra. Ma már húszas éveikben járó influenszerek is reklámoznak botoxot, szájfeltöltést. Elterjedt a hangzatos „fiatalító plasztika” kifejezés, és olvasni „fiatalító injekcióról”, „arc- és nyakfiatalító műtétről” stb. A ráncokat előcsalogató negyedik vagy ötödik X helyett pedig ma már harmadik X-ről is beszélnek, mintha túl lenne élete virágán az, aki idestova betöltötte a harmincat.

Persze nem vitás, hogy ahol a kinézetet a divat diktálja, vannak, akik a számukra meghatározó élet- és munkaterületeken könnyebben érvényesülnek, ha együtt sodródnak ezzel az árral. Jellemző, hogy azok a színészek, TV-s személyiségek, modellek, akiknek a megélhetése nagyban függ attól, hogy hogyan néznek ki, kés alá fekszenek. Csakhogy közben szép számmal akadnak köztük olyanok is, akik emiatt elvesztik egyedi arcvonásaikat, és idővel már csak nyomokban emlékeztetnek régi önmagukra. Többek között azért – milyen figyelemfelhívó jelenség! –, mert elveszítik a mosolyukat, és már csak valamiféle vicsorgással tudják kimutatni derűjüket.

Miről mesél a tölgy? A közelmúltban mutatták be A tölgy – Az erdő szíve című műalkotást, Laurent Charbonnier és Michel Seydoux rendezőpáros filmjét. Ebben egyetlen tölgyfa – és a rajta, körülötte élő lények – egyéves ciklusát követhetjük nyomon, nyártól tavaszig. A megformálás abban tér el a természetfilmek sokaságától, hogy nem kíséri narráció, nem hangzik el benne semmilyen verbális információ. Csak a természet hangjait és a zenei aláfestést fülelhetjük.

Abban az információáradatban, amelyben élünk, 80 percre a befogadás más módjára késztetik a nézőt az alkotók. Csak ülünk és nézünk, mint a moziban… Mégsem a megszokott módon, olyan tartalomfogyasztóként, akinek az ingerdömping idővel akár ki is kapcsolja az agyát. Itt nincsenek sokkoló robbantások, feszültségkeltő jelenetek, bombasztikus fordulatok. Csak a természet és mi vagyunk, madárcsivitelés, percegés, mennydörgés és eső, meg a szél játéka.

Volt egyszer egy rövid korszak az emberiség, különösen a fejlett társadalmak történetében, mikor minden korábbinál ellentmondásosabb viszonya volt a halálhoz. Az iszonyat különös élvezetével szemlélte mások szenvedéseit híradásokból és túlélőshow-kban, miközben irtózott a nehéz munkától, napjait irodaszékekben, estéit kanapékomfortban töltötte. Közben az akciófilmeket nézve nevetett a mellékszereplők megölésének komikus ábrázolásán, de saját elmúlására még gondolni sem mert, és a családokban tabuként kezelték a vég szükségszerű eljövetelét.

Csak remélhetjük, hogy az utánunk érkezők így, az akkori közelmúlt rövid érájaként emlékeznek majd a mi paradox jelenünkre. A 21. század első évtizedeire mintha meghasadt volna a tudatunk, és egy testben két lélek élne: az egyik aktív, de csak a külvilágra figyel, a másik tompán rostokol félelmei börtönében. Az egyik énünk úgy fogyasztja az erőszakos tartalmakat, mintha cukorka lenne, a másik énünk kiszalad a világból, ha a legkisebb szenvedés is fenyegeti. És mintha kettejük közt rég megszakadt volna a kommunikáció: úgy próbálunk teljes életet élni, hogy elhessegetjük a majdani elmúlás tényét.

1968-ban néhány a Föld sorsáért aggódó tudós, kutató és politikus találkozott Rómában, hogy megalapítsanak egy olyan szervezetet, amelyben minden kultúrát, ideológiát, szakmát és tudományágat képviseltetni akartak. Az így létrejött Római Klub az 1972-es „A növekedés határai” című jelentésével hívta fel magára a nemzetközi figyelmet.

A tanulmány elsőként nyújtott széles körű előrejelzést bolygónk és az emberiség várható jövőjéről. Tizenkét valószínűsíthető forgatókönyvet vázolt fel. Ezek az alapján különültek el, hogy mit és milyen mértékben lennénk hajlandóak változtatni az uralkodó növekedés- és nyereségorientált gazdasági berendezkedésen, pazarló fogyasztói életmódunkon. Visszatekintve az egyik forgatókönyv, amely abból indult ki, hogy: „minden a megszokott mederben zajlik tovább…”, kísértetiesen pontosan írta le korunk állapotát.

Ma már a saját bőrünkön érezzük az egyre gyakoribb és egyre súlyosbodó természeti, társadalmi, gazdasági válságok hatásait. Sőt, az emberiség félévszázados tétlenkedése oda vezetett, hogy szembe kell néznünk a modern ipari társadalmak hanyatlásával, és az ezzel járó veszélyekkel is. Ezek kockázatát vizsgálja a különböző tudományterületeket átfogó ún. összeomlástan. A kollapszológiának is nevezett tudományág igyekszik feltárni a Föld jelenlegi globális helyzetét, meghatározza, mit nevezhetünk összeomlásnak, mi eshet áldozatául egyáltalán, és hogy milyen okok húzódnak meg a háttérben.

Előfordul, hogy megcsodáljuk valakinek az ügyességét, bármiről is legyen szó, vagy akár meg is irigyeljük. Ilyenkor érdemes elgondolkodni azon, az illető mennyi időt, energiát szánhatott arra, hogy szert tegyen irigylésre méltó képességére. Majd fontoljuk meg, vajon mi is rászánnánk-e annyi időt, és ha valóban annyira érdekel, tegyük is meg. Valószínűleg el tudjuk érni ugyanazt az eredményt, sőt akár többre is vihetjük. Könnyen, kívülről kapott ajándékként nem érkezik az, ami igazán értékes. A tudásra, képességre belső, önmagunkon végzett munkával teszünk szert, amelyet ráadásul kitartóan folytatunk. Valamilyenné válunk általa. Éppen ez a valamilyenné válás fog értéket képviselni saját szemünkben, és könnyen lehet, hogy másokéban is. Hiszen valami a miénk lesz, amit elvileg bármilyen körülmények között a magunkénak tudhatunk, senki sem veheti el tőlünk. Mennyivel értékesebb ez azoknál a dolgoknál, amelyekért nem kell megküzdeni, jönnek és mennek, megkapjuk és elveszítjük.

Felgyorsult a világ, rohanunk reggel-este, ezerrel pörög az élet. Ha kicsit is megállunk, és nem forog a mókuskerék, olybá tűnhet, hogy szinte nem történik semmi. És az is megeshet, hogy ha elmerengünk valamin vagy szemlélődünk egy keveset, a környezetünk szóvá teszi, mondván: „Neked van időd gondolkodni?”, „Ráérsz majd az élet dolgain akkor filozofálni, ha nyugdíjas leszel”, „Gondolkodni luxus, mikor annyi a dolog, hogy meghalni sincs időnk”.

Meghalni lesz időnk, bármilyen morbidnak is hangzik, arról gondoskodik az élet. De ha meg sem állunk, robotolunk naphosszat, kérdés, hogy közben mennyire élünk? Ha nem jut idő átgondolni a napjainkat, mit miért teszünk, könnyen felvett szokásaink rabjává válhatunk, akit egy idő után magától visz a monoton napi rutin.

Milyen paradox! Megspóroljuk az elgondolkodást, hogy majd egyszer, a fiktív jövőben sort kerítsünk rá. De mivel éppen ez nem válik bevett szokásunkká, később – amikor hirtelen annyi időnk lesz, amivel lehet, hogy nem is tudunk mit kezdeni, ahogy a Covid-karantén idején – már nem biztos, hogy jelentkezik az igény bennünk, hogy átgondoltan éljünk. Időközben fonalat veszíthetünk, és belefásulhatunk abba, hogy ezt elhalasztottuk.

A fenti címmel látott napvilágot a nemrégiben magyarul is megjelent, új Noam Chomsky-kötet. A „legtöbbet idézett szerzőként” emlegetett amerikai nyelvész, filozófus, aktivista az emberiséget szerinte fenyegető két legnagyobb veszélyről értekezik: a nukleáris fegyverkezésről, és arról, hogy az ember tevékenysége immár földtörténeti léptékű változásokat idéz elő a bolygón. A globális katasztrófa e két ok miatti szorító közelsége nem az író agyszüleménye, az atomtudósok létrehozta „végítélet órája” jelképesen jelenleg 100 másodpercnyire prognosztizálja a kataklizmát.

Móhandász Karamcsand Gándhí életelveinek és ezekhez hű életmódjának köszönhetően vált a békés ellenállás jelképévé és egyben az indiai függetlenségi mozgalom vezéralakjává az 1920-as években. Gándhí és családja – kisebb megszakításokkal – huszonegy évet töltött Dél-Afrikában, és ez alatt az idő alatt érlelődött meg benne az erőszakos módszereket kerülő későbbi forradalmár, a népe felszabadításáért küzdő, békés harcos elképzelése.

1893-ban, huszonnégy éves korában egy indiai kereskedőcég felajánlotta neki, hogy ügyvédjeként kiküldi Dél-Afrikába. Így lett Gándhínak pár év alatt Durban városában sikeres ügyvédi irodája. Akkoriban sok bevándorló indiai vendégmunkás élt az országban, és Gándhí szembesült az indiaiakat sújtó hátrányos megkülönböztetéssel. Idővel a hindu kisebbség szószólója lett. Ekkortájt alakította ki filozófiai rendszerét, amelynek lényege, hogy az igazság ereje győz, és a kitűzött célokat erőszakmentes ellenállással kell elérni.

Nemrég láttam egy reklámot egy gyorsétteremlánc egyik termékéről. Az alig húszmásodperces spotban előbb íncsiklandó barackokat, majd kakaóport, aztán egy tál selymes krémtúrót mutatnak a nézőnek, s a felirat azt kérdi, melyikre csábulnánk el leginkább. De még mielőtt tudatosulhatna bennünk, hogy kívánjuk-e egyáltalán bármelyiket, már meg is jelenik szemünk előtt az ellenállhatatlan fúzió: a sárgabarackos-krémtúrós pite kakaós bundában. És hozzá a felirat: „a legjobb választás, ha nem kell választani”.

Vajon miért biztatnak a reklámok arra, hogy dobjuk sutba racionális részünket, és hagyjuk az ösztöneinket érvényesülni? Ha visz a felszín, az automatizmus vezérli majd választásainkat, és ahhoz nyúlunk, amit mondjuk a leghangosabban vagy legtöbbször, vagy a személyiségünkre leginkább szinkronizált fogalomhasználattal kínálnak nekünk. És miközben a barackos pitére fittyet hányva lecsapunk a következő újdonságra, elfelejtjük feltenni magunknak a kérdést: valóban kell ez nekem?

A jövő fürkészése mindig le tud kötni bennünket, de idén talán, a hátunk mögött kétévnyi járványhelyzettel, még erősebb bennünk az igény, hogy valami biztatót, reménykeltőt, de legalábbis valamilyen fogódzót találjunk az elkövetkező hónapokkal kapcsolatban.

A történelem egy különös gyűjtemény, amelyben, mint színüket a fény szerint változtató, színes üvegek, úgy tűnnek fel az emberek életmódját meghatározó különböző ideák. Minden kornak megvannak a maga sajátosságai, és a végtelen keresés ösvényén az emberek igazodnak ezekhez a mintákhoz, követni igyekeznek őket és alkalmazkodnak hozzájuk, ahogy nem tennék semmilyen ideával, ami más forrásból származik. Az általánosan elfogadott aztán törvényerejűvé emelkedik, és egy idő után olyan megegyezések szilárdulnak meg, amelyek erősebbek, mint a törvények.

Amikor a hétköznapokból kivész a józanság és a tudás, akkor az ún. „közvélemény” tévedhetetlen bírájává emelkedik mindannak, amit mondunk és teszünk.

A közvélemény azonban se nem bölcs, se nem józan, de nem mintha eleve képtelen volna rá, csakhogy nem is akarják, hogy azzá váljon. Éppen ellenkezőleg, szánt szándékkal manipulálják, és olyan változékonnyá alakítják, mint amilyen a divat.

A mindennapi valóságban a közvélemény örökké két véglet között ingadozik: a bírálat és a dicsőítés között, amely lankadatlan ingaként leng ide és oda. Ez a kilengés annyira félelmetes, hogy a dicsőítéshez kijár a létezés és cselekvés lehetősége, míg a bírálat homokzsákként nehezedik ránk, amely alól ki sem merjük dugni a fejünket.

Senki sem lehet végletekig derűlátó az életben, hiszen mindannyian megismertük a szenvedést, és sokszor éreztünk már fájdalmat. Ugyanakkor senki sem lehet a végletekig pesszimista, hiszen a nehézségek ellenére sem adjuk fel a küzdelmet.

Kezdjük lentről, az anyagtól. Az anyag alapos megfigyelése önmagában is derűlátást ébreszthet. Elég, ha félretesszük a rideg elemzést, és a tökéletességét vizsgáljuk. Azt a gondosságot, amellyel az egész világegyetem meg van alkotva, még ha keveset is ismerünk belőle. Az anyagot uraló törvények, amelyek irányítják és rendezik, egyszersmind felette is állnak. Az anyag tükrözi a szépséget. Bár homályos, nehézkes és romlandó, mégis felderíti szívünket, pusztán azért, mert megérinti, megtisztítja és felemeli valami magasztosabb. A szépség ugyanis otthonra talált benne egy pillanatra.

A görög misztériumok megértése évezredek távlatából szinte lehetetlen vállalkozásnak tűnik. Különösen azért, mert a misztériumokat már a maguk idejében is titok övezte, a résztvevők nem mesélhettek avatatlanoknak a zárt falak mögött zajló eseményekről. Hogy akkor mégis honnan tudhatunk róluk bármit is? Nos, mégis akadtak, akik meséltek. Ha nem is a látottakról, de a megéltekről mindenképpen. Lehetőségeikhez mérten igyekeztek betekintést nyújtani oda, ahová azelőtt ők is annyira vágytak, hátha másokban is feléled a vágy, hogy csatlakozzanak a beavatottak köréhez. Milyen lehetett az ősi tudás beavatottjaként élni? Ezekből a morzsákból kiderül, hogy mindig az ember leglényegét keresték, ennek a felébresztésére koncentráltak. Márpedig a leglényegünk mit sem változott azóta, legfeljebb a hozzá való eljutás intézményes feltételei alakultak át.

A szellem nem ismeri a pesszimizmust. Egyszer s mindenkorra magunk mögött kellene hagynunk azokat a nézeteket, amelyek szembeállítják bennünk a jót a rosszal. Ne tekintsük egyenrangúnak a jót és a rosszat, Istent és ördögöt. Az ellentétes erők harcot vívnak bennünk, amitől középre helyezkedünk, akár egy néző, és így kétségek közé kerülünk, az állandó bizonytalanság állapotába.

Nincs Isten és ördög, csak Isten van. Nincs jó és rossz, csak jó. Mindössze arról van szó, hogy a jó annyiféleképpen nyilvánulhat meg a világban, hogy ezt nem mindig látjuk át, és ezért tudatlanságunkban rossznak nevezzük.

Tételezzük fel, hogy létezik egyfajta legfőbb fény, nevezzük ezt Jónak, amely az egész világegyetemet áthatja. Ha sikerül megközelítenünk azt a pontot, ahonnan a sugarak erednek, ha egészen közel tudunk emelkedni hozzá, akkor rengeteget befogadhatunk melegségéből és fényességéből. Ha viszont messzebb helyezkedünk el a forrástól, kevesebb energia jut el hozzánk, mert a fény szétszóródott és eloszlott a világban.

Madridban tartott előadás, amely a Cuadernos de Cultura 1999. októberi számában jelent meg.

Sosem felejtem el, amikor egyszer megpróbáltam elmagyarázni valakinek Leónidasz hőstettének lényegét, aki két napot nyert a perzsák elleni csatában, és így a görögök ki tudták menekíteni Athénból a fosztogatás elől a műkincseket és a legfontosabb könyveket.

Egy újságíró a következő szavakkal támadt nekem: „De hiszen ön is tudja, hogy az élet többet ér, mint bármely könyv vagy műtárgy!”. A szócsata végén kissé élcelődve azt kérdeztem tőle, hogy ha Leónidasz nem állt volna ki harcolni Thermopülainál a perzsák ellen, vajon még ma is élne? Arra gondolt-e már? „Nem, valóban halott lenne” – felelte. „Láthatja hát – folytattam –, hogy valamennyien meghalni jöttünk erre a világra. Mindössze arról van szó, hogy az embernek választania kell, hogyan éljen, illetve, a legrosszabb esetben, hogyan haljon meg.”

A sztoikus filozófia már bizonyította hasznosságát és jótékony hatását az egyén életvezetése szempontjából, és társadalmilag is. A görög poliszok lakói, a Római Birodalom polgárai és császárai, a keresztény egyházatyák, a reneszánsz nagyjai, a modern gondolkodók mind-mind nagyra becsülték. Népszerűsége talán épp a mélységgel párosuló praktikussága miatt máig töretlen. A sztoikus filozófiai irányzatot a hellenizmus korában Kitióni Zénón alapította az i. e. 300 körüli években Athénban. Később a római korban honosodott meg igazán. Akkoriban vált népszerűvé és lett a római császárok, kiváltképp az Antoninusok világnézetének vezérfonalává. Kiemelkedő képviselői között megemlíthetjük az alapító Kitióni Zénónt, a kereskedőt, Epiktétoszt, a rabszolgát, Senecát, az ügyvéd-államférfit és Marcus Aureliust, a császárt is. Ebből is látható, hogy a sztoikus filozófia nem egy szűk társadalmi réteg eszmerendszere, hanem sokkal átfogóbb és egyetemesebb gondolkodásmód.

„A képzelőerő mindennek az alapja. Ez az, ami bepillantást enged a jövőbe.”
(Albert Einstein)

„Az eszme, avagy a képzelet az érzékek kormányosa és kantárja, mert az elképzelt dolog mozgatja az értelmet.”
(Leonardo da Vinci)

„Az álmodás képessége lehetővé teszi, hogy észrevegyük a dolgok fejlődését, és hogy olyannak láthassuk őket, amilyenné a jövőben válhatnak. És főleg abban segít, hogy el tudjuk képzelni magunkat olyan cselekvés közben, amelynek révén ezek a változások valóban bekövetkezhetnek.”
(Delia Steinberg Guzmán)

„A sakkot indiai bölcsek alkották meg, hogy általa az életről tanítsanak. Segítségével olyan tudásra tehetünk szert, amelyet az életünk szinte összes területén kamatoztathatunk.” Dr. Havasi Ferenc és Kenderesi Péter az Új Akropolisz gondozásában hamarosan megjelenő könyvükben a „királyok játéka” és a filozófia kapcsolatát tárják olvasóik elé. A kötet végére még a kezdő sakkozók is olyan elméleti és gyakorlati tudásra tehetnek szert, amely – a sakk és az élet közti párhuzam révén – segíthet eligazodni az élet adta kihívások között.

A szerzők informatikusként igyekeznek rendszerszintű, okokat és okozatokat összekötő, praktikus ismeretekre szert tenni. Így lelkes amatőrökként a sakk bámulatos összetettsége is lenyűgözi őket, ami a játék tanulmányozására, történelmi-kulturális-filozófiai hátterének kutatására inspirálta mindkettejüket. Ráadásul több mint tíz éve követnek filozófiai életmódot az Új Akropolisz Filozófiai Iskola tagjaként. Így bármihez nyúlnak az életben, legyen az játék, munka vagy a természet szemlélése, a jelenségek mögötti törvényszerűségeket keresik. Az Új Akropolisz kurzusain elmélyedtek szimbolizmusban, vallástörténetben, filozófiai tanokban, így ebben a kötetben megkísérelték a sakknagymesterek elméleteit és tapasztalatait az élet különböző területein alkalmazható tudássá lefordítani.

A Bhagavad-gíta a nagy hindu eposz, a Mahábhárata része. Hásztinapura, a tökéletes város birtoklásáért folyó harcról szól, amelyet két sereg vív egymással.

A Bhagavad-gíta keletkezésének időpontját nehéz pontosan meghatározni, mivel az erre vonatkozó vélemények nagyon eltérőek. Egyesek szerint 5000 éves, vagy még ennél is régebbi, mások szerint csak i. e. 400, vagy legfeljebb i. e. 1000 körül született. Valójában nem is az a fontos, hogy pontosan mikor írták le, mivel a benne rejlő üzenet éppannyira ősi, mint maga az ember. A Bhagavad-gíta lapjai nemcsak az emberiség, hanem az egész világegyetem történetét őrzik, amely minden lényeges kérdésre kitér.

Egy intenzíven induló év sokféle érzést és gondolatot ébreszthet.

Az idei megannyi kezdetet felidézett bennem. Talán csak most értettem meg igazán, milyen hálásak lehetünk, hogy ha a kezdő lépéseknél – legyen az bármely kihívás – áll mellettünk valaki. Ez a győzelmi mámor a kisgyermek első lépéseinél, az első biciklizésnél kitörő és magától értetődő – később aztán jellemünk alakulásától függően éljük meg.

Rómában Janus istenség (a január ereje) egyszerre késztetett a múlt összegzésére és a jövő elképzelésére. Ám a tavasz kezdete is megfelelő lehet erre. Belső harc veszi ekkor kezdetét, hiszen csiszolódni, változni készek vagyunk, ha valóban találtunk kivetnivalót a múltbéli tetteinkben, ami megújításra, jobbításra vár. De micsoda öröm és boldogság fellépni egy új lépcsőfokra – néha szimbolikusan, néha konkrétan. Az onnan nyíló kilátásról előtte gyakran nem is tudtuk, hogy létezik.

Amióta az ember felépítette első városait, hogy rituális vagy lakóteret alakítson ki, ellentmondást hordoz magában: próbálja összeegyeztetni a menedék és intimitás iránti szükségletét a nélkülözhetetlen szabad tér igényével, hogy ne veszítse el teljesen a kapcsolatot a környezetével, és hogy megmaradjon szabadságérzete.

Az utóbbi évek európai divatjában a trompe l’oeil, amelyet a szem megtévesztésének fordíthatunk le, kéz a kézben jár a szintén növekvő ökológiai érzékenységgel, amely ha nem áll politikai befolyás alatt, képes feleleveníteni a mélységesen emberit és természetest, amelyeket a 20. század hajnalától lassan kezdtünk elveszíteni a vas, a füst, az erőszak és az önteltség sűrűjében. Ennek a divatnak a lényege, hogy a falak természeti tájakra néző ablakokat utánoznak, meghitt fiktív környezetté, vagy csodás épületekre nyíló erkélyajtókká válnak, ami nyilván erősen elüt a modern lakóházak egyszerűségétől.

Tiszteld véleményalkotó képességedet! Teljesen ettől függ, hogy vezérlő értelmed ment maradjon minden olyan ítélettől, amely nincs összhangban a természettel és az eszes lény alkatával. Ez biztosítja, hogy mások felfogásának ne hódoljunk be egykönnyen, hogy az embertársainkkal szemben jóindulatot, az istenekkel szemben pedig engedelmességet tanúsítsunk. (III/9.)

Ha a józan ész szabályainak megfelelő módon, buzgón, határozottan, békés lélekkel azt teszed, amit a pillanat kíván, ha sem jobbra, sem balra nem nézel, hanem géniuszodat olyan tisztán igyekszel megőrizni, mintha már vissza kellene adnod; ha még hozzá mit sem vársz és mitől sem remegsz: ha úgy cselekszel, hogy tevékenységed mindig összhangban áll a természettel, és minden szavadban – megnyilatkozásodban beéred a hősi időkre emlékeztető igazsággal, akkor boldogan élsz. Már pedig ebben senki meg nem akadályozhat. (III/12.)

Embert próbálók ezek a hónapok, és sokak szemében nem is elsősorban a járvány okozta félelem miatt. A különböző fórumokon, betelefonálós műsorokban az emberek arról panaszkodnak, hogy milyen szűk lett a világ. Zárva vannak az éttermek, teraszok, edzőtermek, színházak, mozik, könyvtárak, sőt az idei nyaralásunk is veszélybe került.

Persze megszokhattuk, hogy az életben olykor keresztülhúzzák a számításainkat, vagy egyszerűen csak a körülmények nem a legideálisabbak a céljaink eléréséhez. A legtöbben mégis megérezzük a mostani nagy hatású változásokat, még ha ezek átmenetiek is. Nemrég hallottam például a rádióban egy interjút az egyik világ- és Európa-bajnok úszónőnkkel, aki elmondta, hogy az utóbbi időkben megesett, hogy egyszer-egyszer nem mehetett le az uszodába.

Mikor Elon Musk egy mini Teslát és műholdak százait lőtte ki az űrbe, a világ hangos a mesterséges intelligencia egyre közelebbi eljövetelétől, mikor mindennapi tevékenységeinkben egyre inkább automaták és robotok helyettesítenek, és lassan autóinkat sem mi vezetjük, kérdés, vajon milyen szerep jut az embernek a jövőben. Vajon mennyire gondolkodunk majd kreatívan, mennyire tudunk önálló döntéseket hozni, mennyire tudunk együttműködni embertársainkkal, ha egy gomb meghibásodik és gépek nélkül maradunk?

A jelenünkben fmegfogyatkoztak, de a nem túl távoli múltunkban akadnak példák arra, mennyit ér a valódi tudás téthelyzetekben. Egy bő évtizede, januárban járta be a világsajtót az a hír, hogy egy amerikai pilóta, Chesley Sullenberger egy zsúfolt utasszállító gép kapitánya sikeres kényszerleszállást hajtott végre a Hudson folyón, de a városon belül.

Az internet átszövi az életünket. Jelen van mindennapjainkban, de nem úgy, mint a mosópor, egy jó könyv vagy különböző tevékenységeink. Nemcsak használjuk, hanem életterünkké is vált. Különféle történeteket hallani arról, hogy a közösségi platformok segítségével kerültek meg elveszett tárgyak, elkóborolt háziállatok, itt cserélünk recepteket, itt találunk új kanapét, barátságok, szerelmek születnek, itt adunk hírt magunkról ismerőseinknek.

Ha jól használjuk pl. a Facebookot, elvitathatatlan, hogy többek közt a társadalmi közösségvállalásban is segítségünkre lehet. Szervezetünk önkéntesei pl. nemrégiben négyszázezer forintot gyűjtöttek össze egy kampánnyal, hogy hálózsákokat és meleg ruhát adományozhassunk hajléktalanoknak a téli hidegben. De ez csak az egyik fele a közösségimédia-használatnak, ami gyors kapcsolódást, összefogást tesz lehetővé. A virtuális létnek azonban van árnyoldala is.

A sorompónál állok. Megállítottak. Megállítottak bennünket. Nem csak én várakozok. Autóval, biciklivel közlekedőket, és gyalogosokat. Mindenki másképp viseli. Van, aki bömbölteti 7.30-kor a neki tetsző zenét. Gondolom, saját ébresztésére szánja, de mi is kapunk belőle. Az előttem álló bringás lába ütemesen veri a pedált. A másik oldalon két fiatal, talán egy pár – úgy tűnik, nagyon sietnek – egy dalt dúdol a lány, amely a halálról szól. Átszaladnak. Én is ott állok, mivel reggel van, álomközeli tudatállapot van. Eszembe jutnak életem sorompói. Mész, szaladsz, azt hiszed, minden rendben van és lesz is. Aztán jön egy sorompó: pl. válás. Megakaszt, letaglóz. Villog a piros lámpa a fejben: elrontottad, valamit nem jól csináltál… meg kell, hogy állj, gondolkodj el. De néha csak a pirosló fájdalom van, és nem tudod, hogyan tovább.

A jin fém Bivaly évében az öt elem közül leginkább a fém és a víz a meghatározó. A jin fém egy ékkőhöz, egy csillogó gyémánthoz hasonlatos. A bennünk lévő drágakő. Ehhez tartozik az előző évben felfedezett belső értékek kibontakoztatása, a valódi, becsben tartott dolgok, kapcsolatok ápolása, a megújulás, új lendületvétel, célkitűzéseink áttekintése, felülvizsgálata, önazonosságunk újra gondolása és megfogalmazása. A fém elemhez kapcsolódik továbbá a gyász, a szomorúság, az elengedés. Ehhez elsősorban meg kell határoznunk, hogy mi az, ami már felesleges az életünkben, és nem szolgálja a célt, amely felé haladni szeretnénk. Most valójában intenzív, átlényegítő erejű belső munkára van lehetőségünk. Ez az év az elengedés és megújulás gyümölcsöző kettősségének időszaka. 

Nem olyan régen egy baráti beszélgetés során felmerült az a kérdés, hogy „Melyik a kedvenc évszakod”? Beszélgetőpartnerem azt válaszolta, hogy minden évszaknak megvannak a szépségei, ezért ő inkább nem rangsorol. Akkor még rávágtam, hogy a nyár a kedvencem, de mostanra sokat árnyalódott a kép.
A nyár számomra a szabadsághoz, vidámsághoz, könnyedséghez, aktív kikapcsolódáshoz kötődött. Viszont az utóbbi időben kezdtem felismerni, hogy a korábbi viszonyulásom, ami az évszakok közül egyet kedvencként kiemel, valójában nem segít abban, hogy az év minden időszakában jól érezzem magam. Amikor egy cukrászdában kell választani a sütemények közül, hasznos, ha tudom, mi a kedvencem, de az évszakoknál bizony a többit is „ki fogja hozni a pincér”. De vajon milyen kincseket rejthet a tél?