Az egyik legáltalánosabb természeti szimbólum, amelyet sok kultúrában a had- és/vagy a főisten attribútumának tartottak, a villámlás és a hozzá kapcsolódó mennydörgés. Ez a ragyogó erő, a koromsötét égboltot egy csapásra bevilágító jelenség megragadja a világban tapasztalható kettősség örök játékát és egymásnak feszülését.
Túl azon, hogy fizikailag olyan elektromos kisülésről van szó, amely pozitív és negatív töltések között kialakult csatornában zajlik le, a villámlás és mennydörgés révén egy pillanat alatt a mély sötétség helyét a vakító fény, a néma csöndét pedig a mindent bezengő robaj veszi át.
Szimbólumként azt a pillanatot jelképezi, amikor győzedelmeskedik az élet a halálon, a tudás a nemtudáson, az erények a hibákon. Vagy még élesebben például: az írott és íratlan szabályok és törvények érvényesülnek a megszegésükön.
Így válik az egyes kultúrákban a teremtő- és igazságtevő erő attribútumává, Baál termékenységet hozó eszközévé, Indra sötét szándékú démonokat pusztító jogarává, Zeusz isteni rendet hozó fegyverévé.
Az Olümposz trónját elfoglaló főisten a nyugati kultúrában a villámok leghíresebb ura. A görög panteon legfőbb és leghatalmasabb istene őrzi a rendet, az égi törvény érvényesülését az emberek, valamint az emberek és istenek között. Zeusz sújt le például a villámmal a felkelő titánok elleni küzdelemben, fegyverével süllyeszti el Odüsszeusz hajóját, akinek a legénysége Héliosz szent teheneiből merészelt levágni néhányat, és ugyancsak villám pusztította el a gyógyító Aszklépioszt, aki élet és halál körforgását megcsúfolva holtakat támasztott fel.
A villámlással ugyanakkor nem pusztán a pusztítást, jobban mondva az égi törvényeknek ellentmondó formák eltörlését szimbolizálták. A kánaáni kultúrkörben Baál főisten az egyik ábrázolásán növényi hajtásban végződő villámot tart a kezében, ami a viharok termékenyítő erejét fejezi ki. Ugyancsak teremtőenergiát fejez ki a villámlás akkor, mikor az emberbe rejtett „isteni szikraként” azonosítják, amely egyetlen ponton csap le a földre, de az arra fogékony anyag egycsapásra lángra kap tőle: az értelem fényt gyújt életünkben.
A modern pszichológiában ugyanennek a jelenségnek a kistestvérét, az úgynevezett „aha-élményt” fedezhetjük fel, ami szintén villámcsapás-erejű élmény: a hirtelen felismerés nyomán a nemtudás helyét egy szemvillanás alatt a megértés tölti be.
Vajon mi a titka a villámlásnak, miért adták elődeink a legerősebb istenségek kezébe, miért kapcsolhatjuk a törvények feletti őrködéshez, és a mindenen fogó teremtőenergiához? Ha párhuzamot vonunk a természeti jelenség és az ember belső légkörében, a pszichéjében zajló folyamatok között, nem mindig a hosszas építkezés a megoldás. Sokszor, ha merő kuszaság dúl bennünk vagy vesz körül, nem a távoli stratégiák bonyodalmas felvázolása segít ki bennünket a lassanként eluraló káoszból, hanem az impulzív erő.
Amikor nem látjuk a kiutat egy nehéz helyzetből, nem találjuk kreativitásunkat, hajlamosak vagyunk emiatt passzivitásba merülni. Mégis megvan az eszközünk, hogy változtassunk a dolgokon. Az akaratunk képes belső égboltunkat egyetlen cikázás alatt beragyogni, amely magában foglalja tudásunkat, tapasztalatainkat és a céljaink iránti mélyebb, cselekvésre ösztönző érzelmeinket. Mindazt, amit már tudunk, megértettünk, elhatároztunk, bármelyik pillanatban képesek vagyunk mozgósítani, és egy csapásra, egy lendületvétellel kitörni a tétlenségből.
Mindegy, milyen kis lépést is, de megteszünk, hogy újra rend legyen belső világunkban. Így saját életünk uraiként egyszerre éltetjük harci kedvünket, és egyenként gyűrjük le a démonként ránk telepedő kétségeinket, félelmeinket, tétlenségünket, és egyszerre válunk teremtőalkattá, aki eztán megtalálja a kreatív, előremutató megoldásokat, új terveket sző. És hogyan éltessük tovább a villám megvilágító, inspiráló erejét? Napról napra, hiszen nem elég egyetlen lényegi, teremtő impulzus. De jobb kezdet aligha képzelhető el. És mint a villám!
Fotók: pixabay