November elején talán a szokásosnál is többet időznek gondolataink azoknál a szeretteinknél, akik már átléptek ezen a kapun. Ahogy az emléküknek adózva mécsest gyújtunk nekik és a szeretet virágaival kifejezzük az irántuk való mély érzelmeinket, bekúsznak emlékek az együtt eltöltött időkből.
Ilyenkor újra tudatosulhat, hogy mit köszönhetünk nekik, mit tanulhattunk tőlük, ami miatt még mindig bennünk élnek, sőt hatnak is ránk. Néha annyira közel érezhetjük őket magunkhoz – különösen, ha máskor is ápoljuk az emléküket –, hogy gondolatban beszélünk is hozzájuk. Sőt, talán kérdéseket is intézünk hozzájuk, vagy akár tanácsot is kérünk tőlük. De az is lehet, hogy pontosan tudjuk, hogy mit mondanának arra a szavajárásukkal, amit most tervezünk vagy ami épp a fejünkben jár.
Kicsit olyan ez, mintha képzeletben elzarándokolnánk ehhez a tudatunkban meglévő kapuhoz, és mint amikor értelmet keresünk abban, amit csinálni is akartunk, kissé tétován megállnánk ott... Csakhogy, amint elmerengünk ennél a bejáratnál vagy átjárónál, amelynek ezen az oldalán csak az élők időzhetnek, ha nem vigyázunk, el is áraszthatnak az emlékek, és rövidebb vagy hosszabb időre hatalmába keríthet a múlt.
De ha a mécsest belül is meggyújtjuk, ha most is értelmet keresünk mindabban, ami ilyenkor feljön, akkor – ahogy az életben mindig –, most is választhatunk. Kiválaszthatjuk, hogy mire akarunk emlékezni a mécses meleg fényénél, előhozhatjuk a szépet és a jót, amit igazinak tartunk, és megerősíthetjük magunkban ezeknek az értékét.