Élet, játék, szimbólum – párhuzamok és analógiák

„Játszva kell leélnünk életünket: játéknak 
kell felfogni az áldozást, az éneklést és a táncot, 
melynek az a lényege, hogy az ember meg tudja
vele nyerni magának az istenek kegyét.” 
Platón: Törvények 803 e

 

A játék ereje mindig lenyűgözött. Végzős tanárjelöltként ez volt a szakdolgozatom témája. Akkor egy kimondottan egyszerű játék és annak változatai foglalkoztattak, illetve mindaz, amit a gondolkodási módszerekből, matematikából meg lehet tanítani ezáltal. Ezt a játékot azóta is folyamatosan használom a munkámban, de pár éve már nem csak arra, amire akkoriban. Kinyitott egy kis kaput, ami mögött izgalmas világ tárult fel. 

Mi az élet? Miért élünk? 
 

Nap mint nap érdemes feltenni magunknak ezeket a lényegbevágó kérdéseket. A válasz a nézőponttól függ és folyamatosan alakul, egyénileg és társadalmilag egyaránt. Van egy kép, amihez viszont jól köthető, és nem mond ellent sem tudományos, sem társadalmi, sem vallási, sem filozófiai szemléletnek. Az élet az élők Iskolája. Folyamatosan gyakorlunk, feladatokkal nézünk szembe, időnként megmérettetünk, próbára vagyunk téve, miközben igazodunk a keretekhez: a természeti és emberi törvényekhez. Mindannyian ugyanabba az Iskolába járunk egyénileg és közösségileg is, ugyanazt tanuljuk, de más-más évfolyamon, más-más osztályban. Tanulunk és fejlődünk nap nap után. Ha tudatosan élünk a lehetőségekkel, ha merünk kockáztatni, hibázni, ha vállaljuk a komolyabb kihívásokat is, figyelünk azokra, akik segítenek, és felelősséget vállalunk azért, amire képesek vagyunk, akkor máshogy haladunk, mintha a kényelmesebb, könnyebb utat választjuk. 

Mi a játék? 

A játék örömforrás, a lélek ideális állapota. Az a dolog, amire a felnőttek is képessé válhatnak, de igazából a gyerekek értenek hozzá. Gyermekként gyakorlatilag szükséglet a játék, a játék minden. Ezáltal tanul, fejlődik a gyerek. Kísérletezik, próbára teszi vele az erejét, felkészül az életre. Már több mint 2000 évvel ezelőtt Platón részletesen írt arról, hogy melyik életkorban, milyen játékot érdemes a gyermeknek játszania ahhoz, hogy erényekben gazdag, egészséges felnőtté cseperedjen. Ráadásul a játék kiválasztása és szabályai nemcsak az egyén fejlődése szempontjából fontosak, hanem a társadaloméból is. A játék nevelésben betöltött szerepe évszázadokra elfelejtődött, de most újra reneszánszát éli a játékpedagógia. A számtalan játéktípus rengeteg lehetőséget rejt magában, és újra meg lehet tanulni ezzel jól bánni. 

Kamaszként megváltozik a viszonyulásunk. Ilyenkor az a dolga a gyereknek, hogy elkezdje komolyan venni az életet, és fontosnak találja benne önmagát. Később azonban érdemes ismét visszatérni az önfeledt, gyermeki lelkesedéshez. Felnőttként a játék, a mozgás, az alkotás, feltöltődés, kikapcsolódás, illetve a bennünk élő gyermekkel való találkozás terepe. József Attila mondja: „Félek a játszani nem tudó emberektől…” Milyen az ember, aki nem tud, nem szeret játszani? Olyan, aki nem mer könnyed lenni, nem meri levetni a maszkokat, amelyeket visel, olyan, aki nem akar szembesülni azzal, milyen is valójában. Előfordulhat, hogy valaki egyedül játszik, mert mások előtt nem akarja, nem tudja megmutatni önmagát, vagy éppen fordítva, a társaság sarkallja, hogy játsszon. Játék közben feloldódik az ember, felszabadul, de azt mi követi? „Többet megtudsz másokról egy óra játék, mint egy év beszélgetés alatt.” – mondja Platón. És nemcsak másokról, saját magáról is. Lehetőséget ad az önismeretre, megmutatja, hogy milyen vagyok most: hogyan viszonyulok az adódó helyzetekhez, mi számomra az öröm, a veszteség. 

És mi a szimbólum? 
 

A szimbólumok kapcsolatokat, összefüggéseket teremtenek a látható és láthatatlan dolgok között. Szavakkal nehezen megfogalmazható válaszokat adnak olyan kérdésekre, amelyeket a legfontosabbaknak, legégetőbbeknek tartunk. A szimbólumok adta válaszok kinyitják a képzelet kapuit, és egyszeriben másnak láthatjuk az életünket, szerepünket a világban. A kapu lezárja a múlt valamely korlátozó részét, és utat nyit az önmagán felülemelkedő embernek. Ezáltal az ember egy darabig újra pontosan látja célját, küldetését. Később újabb szimbólumokra, újabb kapukra van szükség, amikor megtorpanunk, de ha teszünk fel kérdéseket, akkor a válaszokat is ismét megtaláljuk a továbbhaladáshoz. Ez a korlátoktól való megszabadulás és az igazi énünkhöz vezető út. 

Az elején említett játék a kezdeti gondolkodásfejlesztő szerepéből szimbólummá emelkedett. A játék, ami sokszor magával ragadott, elgondolkodtatott, újabb választ adott az élet, a tanulás, a növekedés megértéséhez. Követendő elvek, célok váltak tisztábbá általa. Egy úgynevezett tiszta stratégiás játékról van szó. Mit jelent a tiszta stratégia? Azt, hogy nincs benne szerepe annak, amit véletlennek mondunk. Nincs kockadobás, nincs benne kártyahúzás, semmi ehhez hasonló. Az ilyen játékok körébe tartozik például a közismert sakk. 

Három az egyben: az életet szimbolizáló játék 

A sakk rendkívül összetett, az azonban, amit az általános iskolás gyerekekkel – jellemzően a 10-12 éves korosztállyal – szoktam játszani, nagyon egyszerű. Az egész úgy kezdődik, hogy bedobom a köztudatba, hogy van itt egy játék, amiben legyőzhetik a tanárt. Időnként jutalmat is beígérek, de meg kell hagyni, hogy egy rettenthetetlen matektanár legyőzésének lehetősége már önmagában is jutalom. Fontos, hogy a tanár legyőzhető legyen, sőt el kell jutni oda, hogy le is győzzék. Csak így van értelme. 

Miután átnéztük a szabályokat, gyakorlásképp egymás ellen játszanak az osztálytársaikkal, majd ha már belejönnek, párt váltanak, próbára tehetik másik társukat is. Ha valaki úgy érzi, hogy kihívná a tanárt, állok elébe. Rövid időn belül jelentkezik az első kihívó. Megkérdezem, hogy ő szeretne-e kezdeni, vagy kezdjek én. Az első 5-6 próbálkozó az elmúlt közel 30 évben mindig elbukott. Amikor veszít az első, mindig azt állítja, hogy ő már több mindenkit legyőzött, és tudja, hogy hogyan kell. Rábólintok, hogy elhiszem, de most engem kell legyőzni. 

Egymást követik a próbálkozók, miközben még egymással is játszanak. Időnként elhangzik, hogy XY azért nyert ellene, mert szerencséje volt, vagy hogy ő már tudja, hogy mit kell tenni, de a másik éppen rosszat lépett, és csakis miatta rontotta el. Ilyenkor újra kihangsúlyozom, hogy nincs olyan elem a játékban, amitől valakinek szerencséje lehetne, és senki nem tud rosszat lépni. 

Majd jönnek az újabb kihívók, és azok is, akik csak csendben figyelnek. Beszélgetnek egymással, felismernek kisebb stratégiai elemeket. Szépen, gyakorlatilag bevett sorrend szerint születnek a felismerések, és egyszer csak megvan az első gyerek, aki le tud győzni. Őt ilyenkor megbízom, hogy tegye ugyanazt, amit én tettem, és elmondom a gyerekeknek, hogy előbb győzzék le őt, majd utána jöhetnek a tanárhoz. 

Hamarosan lesznek néhányan, akik kiismerik a stratégiát, és ha már elég sokan vannak, akkor hatványozódik az egész, felgyorsul a folyamat, és nem sokkal ezután szinte mindenki rájön a stratégiára. 

Mi mindenre jó a jó játék? 
 

Gondolkodjunk el ezen a mintázaton. Lessünk be a kapun! Milyennek látszik ebből a nézőpontból a világ? Belekezdtünk egy játékba, amely elsőre véletlenszerűnek tűnik, majd szép fokozatosan egyértelmű és tiszta lesz a kép(let) minden résztvevőnek. Hogyan jön létre a káoszból a rend? Első lépésként meg kell ismerkedni a játékkal, próbálkozni, öntudatlanul játszani, és közben megismerni a szabályokat és a célt. Második lépés felismerni azt, hogy egyik lépés a másikra épül, egyik a másiknak a következménye. Az okot okozat követi. A harmadik lépés elkezdeni figyelni és utánozni azt, aki ismeri az összefüggéseket. A negyedik: bevonni a születő kismestereket, és amikor már ők is tudnak tanítani, és be is állnak, akkor felgyorsul a folyamat. Hamarosan jöhet a következő játék vagy feladat, mert ez már nem jelent kihívást senkinek. 

Különbözik ez valamiben attól, ahogy törekszünk megfejteni az Élet rejtélyét? A probléma ugyan jóval összetettebb, de a működés megegyezik. Jó játékosként kell jelen lenni, bevonódni, lépni, amiben tudunk, örülni és bosszankodni, majd kiemelkedni, rátekinteni önmagunkra, és mindarra, amire hatásunk van. Ami eleinte nehéznek, kiszámíthatatlannak, kaotikusnak tűnik, idővel könnyűvé, átláthatóvá válik nekünk, és ha segítünk, másoknak is. Ez az emelkedés útja.