A jó példa ragadós

Móhandász Karamcsand Gándhí életelveinek és ezekhez hű életmódjának köszönhetően vált a békés ellenállás jelképévé és egyben az indiai függetlenségi mozgalom vezéralakjává az 1920-as években. Gándhí és családja – kisebb megszakításokkal – huszonegy évet töltött Dél-Afrikában, és ez alatt az idő alatt érlelődött meg benne az erőszakos módszereket kerülő későbbi forradalmár, a népe felszabadításáért küzdő, békés harcos elképzelése.

1893-ban, huszonnégy éves korában egy indiai kereskedőcég felajánlotta neki, hogy ügyvédjeként kiküldi Dél-Afrikába. Így lett Gándhínak pár év alatt Durban városában sikeres ügyvédi irodája. Akkoriban sok bevándorló indiai vendégmunkás élt az országban, és Gándhí szembesült az indiaiakat sújtó hátrányos megkülönböztetéssel. Idővel a hindu kisebbség szószólója lett. Ekkortájt alakította ki filozófiai rendszerét, amelynek lényege, hogy az igazság ereje győz, és a kitűzött célokat erőszakmentes ellenállással kell elérni.

Amellett, hogy a szerződött munkások jogainak védelmezőjeként konferenciákon szólalt fel, memorandumokat fogalmazott a kormány minisztereinek, leveleket írt az újságoknak és petíciókat küldött szét, kialakította sajátos egyéni életmódját. Dél-Afrikában kezdte például megtartani hétfői csendes napjait, amelyhez később is szigorúan ragaszkodott. Bármilyen sürgős ügyei is voltak, a hétfőt mindig szótlan, magányos elmélkedéssel töltötte.

John Ruskin könyveinek hatására – aki a szépség szellemében történő nevelés elvét hirdette – létrehozott egy Phoenix nevű önfenntartó közösséget, hogy a nincsteleneknek és meghurcoltaknak átmeneti otthont nyújtson. Ehhez barátja, egy gazdag üzletember, Hermann Kallenbach ezer hektáros (10 km²) gazdaságot adományozott neki, huszonegy mérföldre Johannesburgtól. Itt, a Tolsztoj-farmon kísérletezett Gándhí saját szakállára Tolsztoj kései elképzeléseinek megvalósításával, amelynek fő motívuma az erkölcsi felemelkedés lehetősége és a szellemi megtisztulás volt.

Keresetlen stílusú, közvetlen hangú önéletrajzában – megannyi más mellett – arról is vall, hogy milyen tapasztalatokat szerzett a fiatalok nevelésében. Ahogy ugyanis a farm növekedett, gondoskodniuk kellett az oktatásról. Hindu, muszlim, párszi és keresztény fiúk éltek velük, és néhány hindu leány. Gándhí pénz és hivatásos tanítók híján eltökélte, hogy tapasztalat és kísérletezés útján megpróbál elveivel önazonos oktatást kialakítani.

Csak annyit tudott, hogy a Tolsztoj-farm olyan, mint egy nagy család, amelyben ő töltötte be az atya szerepét, ezért a lehetőségekhez mérten magára kell vállalnia a felelősséget a gyermekek tanításáért. A fiatalok egy része azonban nem mellette nőtt fel, más-más körülmények között, más-más környezetben nevelkedtek, és a vallásuk is más volt. Aki ebben a helyzeten az elfogulatlan nevelő tisztére pályázott, annak alaposan végig kellett gondolnia, hogy ezt mi mentén tegye.

Gándhí a „szív kultúrájára” és a jellem fejlődésére helyezte a hangsúlyt, mivel biztosra vette, hogy mindenkinek egyforma erkölcsi nevelésben kell részesülnie. Úgy határozott tehát, hogy a nap huszonnégy óráját apjukként a fiatalok körében fogja tölteni. Azt tartotta ugyanis, hogy a nevelés alapja a jellem kialakítása, és ha az alap szilárd, a gyermekek minden mást képesek lesznek egyedül is – vagy barátaik segítségével – megtanulni.

Az általános műveltséget célzó órák mellett a testnevelést sem hanyagolták el. Ezt azonban a napi foglalatosságaik jelentették, hiszen a farmon a főzéstől a szemét eltakarításáig minden munkát a teleplakók végeztek. A gyerekek gödröt ástak, fát aprítottak, cipekedtek, gondozták a gyümölcsfákat, és kertészkednivaló is bőven akadt. Így számos alkalmuk nyílt a testgyakorlásra, miközben kivették a részüket a mindenki számára hasznos tevékenységekből.

Emellett minden ifjú jártasságot szerzett különböző hasznos mesterségekben: főzni csaknem valamennyien megtanultak, de voltak, akik a cipészmesterséget, mások az ácsolást tanulták ki. A gyerekek megerősödtek, és alig fordult elő, hogy valaki megbetegedett volna. Ez a nevelési-oktatási mód azonban merőben eltért az akkoriban Dél-Afrikában megszokottaktól: az indiai gyerekek többnyire csak írni-olvasni és számolni tanultak meg.

Gándhí önéletrajzában arról számol be, hogy a Tolsztoj-farmon az volt a szabály, hogy nem kértek a fiataloktól olyat, amit a tanítóik nem végeztek maguk is. Éppen ezért, ha valamilyen munka elvégzésére kérték őket, mindig ott volt az egyik tanító is, aki együtt dolgozott velük. Ez megtette a hatását: bármit is tanultak, így mindig kedvük telt benne.

Gándhínak délelőttönként a farmon és a ház körül kellett dolgoznia, ezért a tanítási órák a déli étkezés utánra maradtak. Az elméleti műveltség (nyelvek, történelem, földrajz, számtan stb.) megszerzésére legfeljebb napi három órát szenteltek. Gándhí ehhez nem tartotta elégségesnek a tudását, a többi tanító pedig még nála is felkészületlenebb volt, de azzal sáfárkodott, amije volt. Minden hiányossága ellenére bízott tanítói képességében és tanítványai jóindulatában.

Soha nem próbálta titkolni tanítványai előtt, ha valamiben tudatlan volt. A tamil fiúk például szívesen tolmácsoltak neki, ha angolul nem tudó tamilok érkeztek hozzá, hiszen jobban beszélték nála a nyelvet. Gándhí azt írja erről: „Minden tekintetben pontosan annak mutattam magam, ami voltam. Gyatra nyelvtudásom ellenére soha nem csökkent a tiszteletük és szeretetük irántam.” 

Tanítványai többsége írástudatlan, iskolázatlan gyerek volt, de Gándhí azt tapasztalta, hogy szinte elég leszoktatnia őket a lustaságról és felügyelnie a tanulásukat, és azontúl alig kell valamit tanítania nekik. Voltak ugyan könyvei, de nem azokból olvastak fel. A saját szavaival elmondta nekik, amit olvasmányaiból megemésztett, a gyerekek pedig könnyűszerrel elismételték, amit élőszóval átadott nekik. „Az olvasás fáradsággal járó munka volt nekik, engem azonban élvezettel hallgattak.” Abból pedig, hogy a beszélgetések után milyen kérdéseket tettek fel, lemérhette, mit értettek meg. Gándhí a tanítás mágnesként vonzó erejét ekképpen ragadta meg: „Mindig úgy éreztem, hogy a tanítvány igazi tankönyve a tanítója.” 

Noha úgy volt vele, hogy minden tanítványának általános képet kell kapnia a vallása szent írásairól, ezt az értelmi nevelés részének tekintette. Meggyőződése szerint azonban a lélek nevelése önálló, külön feladat. A lélek nevelése pedig a jellemfejlődés irányításából áll, valamint annak az önismereti képességnek a kifejlesztésében, hogy az ember az isteni része megismerésének irányába haladjon. Gándhí szerint ez annyira lényeges eleme a lelki kultúrának, hogy enélkül minden oktatás hiábavaló.

De hogyan lehet a lelket nevelni? – tette fel magának a kérdést a híveitől jóval később kapott szanszkrit nevén Mahátmá (jelentése: nagy lélek) Gándhí. Eleinte himnuszokat tanított meg nekik, és erkölcsnevelő könyvekből olvasott fel, de ezt egyáltalán nem tartotta kielégítőnek. Ahogy azonban közelebbi kapcsolatba került a gyerekekkel, rájött, hogy a lélek nevelésének nem könyvekkel kell nekikezdeni. „Miként a testedzést is a testi gyakorlatok segítették elő, az értelem kiművelését pedig az értelmi gyakorlatok, a lélek fejlődése is csak lelki gyakorlatok útján lehetséges.” 

Gándhí ekkor visszajutott a kiindulóponthoz, a tanító szerepéhez: úgy találta, hogy a lelki gyakorlatok sikere azon áll vagy bukik, hogy milyen életet él, milyen jellemű maga a tanító. „A tanítónak tehát mindig ügyelnie kell viselkedésére, akár a tanítványai között van, akár nem. A tanító mérföldekre lehet a tanítványaitól, életmódjával mégis befolyásolhatja a lelki fejlődésüket.” 

Mahátmá felismerte, hogy a tanítás legfontosabb eleme maga az életmód, és hogy ehhez örök mintaképpé kell válnia a körülötte élők szemében. Elkezdett tehát a növendékeiért élni, és ha szigorúbb fegyelmet tartott az életében, az többnyire azért történt, hogy még hitelesebb forrássá válhasson. „Ily módon ők maguk váltak az én tanítóimmá; megtanultam, hogy jónak és becsületesnek kell lennem, ha másért nem, érettük.” 

Egyszer egy fiú a szokottnál is zabolátlanabbul viselkedett. Gándhí soha nem büntette a gyerekeket, mindig ellene volt a testi fenyítésnek, de ezúttal rendkívül dühös volt. Próbált érvekkel hatni a fiúra, de ő megmakacsolta magát és még feleselt is. Végül a tanító felkapott egy keze ügyében lévő vonalzót, és a fiú karjára csapott. A gyerek sírva fakadt és bocsánatot kért, de Gándhí élete végéig bánta, hogy megütötte, hiszen tettét nem csupán a kétségbeesés, hanem a harag vezette. Úgy gondolta, hogy azon a napon nem a lelke erejét, hanem a benne lakozó állatot mutatta meg neki.

Ez az eset elgondolkodtatta és rájött, hogy a gyerekek megjavításának alkalmasabb módja is van, hiszen a fiú hamarosan megfeledkezett ugyan az esetről, ám nem mutatott komolyabb változást. Mahátmá azonban arról számol be, hogy ennek kapcsán jobban megértette, hogy a tanítónak milyen kötelességei vannak a tanítványaival szemben. Később is megesett, hogy egyik-másik növendéke rosszalkodott, de Gándhí testi fenyítéshez soha többé nem folyamadott. Inkább magán változtatott, lelki gyakorlatokat folytatott.

Idővel, sok-sok kísérletezés, kutatás, elmélkedés és sokszor fáradságos munka nyomán ez a nagy lélek rálelt a tanítás kulcsára és mikéntjére is. Miközben igyekezett a rábízott fiatalok fejlődését előmozdítani, Gándhí saját bevallása szerint egyre jobban megértette, hogy csakis azzal tudja mások felemelkedését szolgálni, ha mind inkább eggyé válik legbensőbb lényegével, az átmával, a szellemi szikrával. Ezen az úton válhat a tudás és bölcsesség forrásává másoknak. Ő úgy fogalmazta ezt meg, hogy átma hatalom az ember számára. Mindenki előtt ott áll a lehetőség, hogy merítsen az ősi forrásból, rátaláljon az egységre, és úgy férjen közelebb önvalójához, hogy nemeslelkűen maga is jó példával jár elöl.



Forrásmunka:

Móhandász Karamcsand Gándhí: Önéletrajz avagy kísérleteim az Igazsággal. Budapest, 2009, Etalon Kiadó. (Második, javított kiadás.)