Ma, amikor a vita kultúrája is hanyatlik, és az érvek és ellenérvek szabatos megfogalmazása helyett csak bekiabálásokat, sértéseket és trollkodásokat hallhatunk és olvashatunk, különösen fontos, hogy felelevenítsük és gyakoroljuk a filozófiai párbeszéd régi gyakorlatát.
Maga a technika viszonylag könnyű, ereje pedig éppen az egyszerűségében rejlik. Fogalmazzunk meg egy kérdést a jelenlévőknek, olvassunk fel egy fajsúlyosabb részletet egy könyvből, vagy nézzünk meg együtt egy filmjelenetet, amellyel kapcsolatban minden résztvevőnek lehetnek tapasztalatai, kérdései, gondolatai, majd kezdjünk el beszélgetni, hogy megoszthassuk őket egymással.
A gyakorlat alatt nem cél, hogy bárkinek igazat adjunk, bárkit meggyőzzünk. Nem alakulhat ki vita a résztvevők között, és senki sem érezheti úgy, hogy a véleménye, tapasztalata miatt bármiféle hátrányt szenvedhet. Arra érdemes törekednünk, hogy minél pontosabban megfogalmazzuk saját tapasztalatainkat, gondolatainkat, érzéseinket, és hogy képesek legyünk meghallgatni a többieket, hogy megismerhessük, megérthessük az ő nézőpontjukat, gondolkodásmódjukat.
Amikor nem értünk valamit, vagy esetleg nem értünk egyet valamivel, rákérdezhetünk a tartalmára: „úgy érted, hogy…”, „arra gondolsz, hogy…”, hiszen könnyen lehet, hogy beszélgetőtársunk csak nem tudta magát az általunk megszokott módon kifejezni. Hány és hány vita meg ellentét oka a félreértés, az, hogy nem tudjuk magunkat jól, érthetően kifejezni! Ha csak annyit megtanulunk ebből a gyakorlatból, hogy kérdezzünk, mielőtt ítéletet alkotnánk, már megérte gyakorolni!
De akár azzal is hamar szembesülhetünk, hogy ami bennünk gondolatban még oly tiszta volt, amikor kimondjuk, összekuszálódik. Szavaink valahogy összefüggéstelenebbnek hatnak, mint ahogy szántuk őket. Ez azért van, mert gondolataink többsége átitatódik pillanatnyi érzéseinkkel, nem mélyül el annyira, hogy teljes egészében megfoghatóvá és világossá váljon. Mint amikor az álmunkból csak arra emlékszünk, hogy milyen szép volt, de arra már nem, hogy mi volt benne a szép. A beszélgetésben, főleg, ha tapasztalt beszélgetőtársakkal gyakoroljuk, lehetőségünk nyílik, hogy ezeket a félig érzéseket, félig gondolatokat letisztult formába öntsük, pontosítsuk, sőt, egyáltalán felszínre hozzuk. Miért számít ez? Mert csak így lehet megtenni a következő lépést, hogy megvizsgáljuk a valóságtartalmukat.
A filozófiai párbeszéd segít abban, hogy gondolataink mélységet kapjanak. Mert mit jelent a mélység a gondolkodás esetében? Mit jelent egyáltalán gondolkodni? A gondolkodás nem a gondolatok gépies ismétlését jelenti, hanem azok összekapcsolását oly módon, hogy egy magasabb szintű, funkcionális egységet kapjunk. Úgy lehet ezt elképzelni, ahogyan összeszereljük az alkatrészeket, hogy végül kerékpárt kapjunk. A kerékpár több mint egy pár kerék, néhány csavar, lánc és vázszerkezet. A kerékpár valami, amire rá lehet ülni, lehet tekerni, mozgás, sport, öröm. Amikor képesek vagyunk egyes gondolatokat úgy összekapcsolni, hogy azoknak ilyen többletjelentése lesz, az az igazi gondolkodás. Ahogyan az elménk az egyes kétdimenziós képekből képes megalkotni a térlátást, olyan szintetikus a gondolkodó elme is.
A párbeszédnek köszönhetően, elkezdhetünk így gondolkodni. Minden ember képvisel valamely nézőpontot, és a teljességhez ezek mindegyikére szükség van. Hiszen ki van birtokában közülünk a megkérdőjelezhetetlen igazságnak?! Ezek a beszélgetések hoppáélményt adnak, amikor ráébredünk, hogy na így még sosem néztem erre a dologra. És egy-egy ilyen élmény gyakran napokra, hetekre szóló táplálékot ad a lelkünknek. Ezekből születnek az éjszaka közepén írt levelek és feljegyzések, meg a vágy, hogy beszélgetőtársunkkal mihamarabb újra találkozhassunk, mert rájöttünk valamire, és meg szeretnénk vele osztani.
Mindenki ismerheti az érzést, amikor vita közben a másik még be sem fejezte a mondandóját, de már a választ fogalmazzuk, anélkül, hogy igazán meg szeretnénk érteni az ő tényleges álláspontját, indítékait. És azt, amikor úgy érezzük, végig sem mondhattuk, ki sem fejthettük a mondandónkat, már le lettünk vágva. Amikor valóban beszélgetünk, ez nem történik meg! Hiszen a beszélgetés egyik alapvetése, hogy hallgatunk, vagyis meghallgatjuk beszélgetőtársunkat. A figyelmünket ajándékozzuk neki, és cserébe mi is figyelmet és rengeteg értékes gondolatot kapunk. Nem lehet megtanulni jól beszélgetni úgy, hogy nem tanultunk meg értő módon figyelni.
A párbeszéd során, főleg kezdetben, amikor még gyakorlatlanok vagyunk, érdemes megfogalmazni egy pár pontból álló etikettet. Ha ismerjük a gyakorlat célját, akár együtt is megtehetjük. Már önmagában az, hogy ki, mit tart követendőnek, sokat elárul a személyiségéről és az esetleges rossz tapasztalatairól.
A párbeszéd etikettje hozzájárul, hogy beszélgetés közben az udvariasság legyen a mérvadó, ami többek között abban is segít, hogy a látszólag erősebbek tekintettel legyenek a látszólag gyengébbekre. Nem mindig azoknak vannak a legértékesebb gondolataik, akik képesek azonnal reagálni, vagy mindenre kész válaszuk van. A párbeszéd gondolkodást igényel, aktív belső munkát, és ez gyakran csendben eltöltött hosszú másodperceket vesz igénybe. De ezektől nem kell tartani, sőt, pont azt jelzik, hogy valami mélyen beindult.
Mire jó még a párbeszéd? Azzal, hogy megismerjük embertársaink nézeteit, arra is képessé válhatunk, hogy belehelyezkedjünk az ő nézőpontjukba. Az emberi természet egyik nehézsége, hogy szinte mindent elsősorban a saját nézőpontunkból vizsgálunk és értékelünk, azaz elsősorban azt nézzük, hogy nekünk mi a jó, mi tűnik igaznak, mi tetszik, vagy éppen mi nem tetszik. Ezt szoktuk meg, ez tűnik természetesnek. A filozófiai párbeszéd segít kimozdulni ebből a személyes, szubjektív nézőpontból, megtanít egyre nagyobb egységben szemlélni a dolgokat.
Az önző, rövid távú szemléletmód civilizációnkat a pusztulás szélére sodorja. Ebből az állapotból nem vezet ki más, csak ha megtanulunk hosszú távon és az egész emberiségben gondolkodni, ha megtanulunk összefogni és együttműködni. A valódi filozófiai párbeszéd fontos lépés ezen az úton.
Grúsz Róbert