Előfordul, hogy megcsodáljuk valakinek az ügyességét, bármiről is legyen szó, vagy akár meg is irigyeljük. Ilyenkor érdemes elgondolkodni azon, az illető mennyi időt, energiát szánhatott arra, hogy szert tegyen irigylésre méltó képességére. Majd fontoljuk meg, vajon mi is rászánnánk-e annyi időt, és ha valóban annyira érdekel, tegyük is meg. Valószínűleg el tudjuk érni ugyanazt az eredményt, sőt akár többre is vihetjük. Könnyen, kívülről kapott ajándékként nem érkezik az, ami igazán értékes. A tudásra, képességre belső, önmagunkon végzett munkával teszünk szert, amelyet ráadásul kitartóan folytatunk. Valamilyenné válunk általa. Éppen ez a valamilyenné válás fog értéket képviselni saját szemünkben, és könnyen lehet, hogy másokéban is. Hiszen valami a miénk lesz, amit elvileg bármilyen körülmények között a magunkénak tudhatunk, senki sem veheti el tőlünk. Mennyivel értékesebb ez azoknál a dolgoknál, amelyekért nem kell megküzdeni, jönnek és mennek, megkapjuk és elveszítjük.
Mielőtt rászánjuk magunkat valamire, gondoljuk végig, milyen természetű az új képesség, tudás. Testi vagy a lelki erőkre épül-e. Ha elsősorban a testre és energiára, nyilván így is jóval tartósabb lehet a külsőleg szerezhető dolgoknál, de az idő múlásával, a test gyengülésével az is lankadhat. Nem így áll a helyzet lelki erőinkkel.
Az élet megpróbáltatásaiban is jól vizsgázik az önmérséklet, a türelem vagy a bátorság belső értéke, hogy csak néhányat említsünk. Ha valóban van lelkierőnk, belső tartásunk, akkor minden körülményben a miénk, nem fog cserbenhagyni. Ha a belső ember szilárd, nem fog egykönnyen meginogni olyankor, amikor a gyengébb jellem összeroppan.
Hogyan szerezhető ilyen belső erő? Milyen utat kell kitartóan járni, milyen lelki izmokat kell edzeni nap mint nap, ahogy az atlétának a testieket? A gyakorlati filozófia válasza: tekintsük a hétköznapi helyzeteket próbahelyzeteknek, amelyekben akaratlagosan gyakoroljuk egyik-másik erényt. Ahhoz, hogy megerősödjünk lelkileg, szellemileg, nem szükséges kivonulni az életből. Sőt, nincs is megfelelőbb terep, mint maga az élet.
Ha kitűzünk magunknak egy ilyen belső célt, minden megváltozik. Hozzászokunk ahhoz, hogy kifelé és befelé is figyeljünk egyszerre. Szokatlan lehet, de az is előfordul, hogy ráismerünk egy olyan belső állapotra, amelybe eddig is belekerültünk, csak nem annyira tudatosan. Most van konkrét célunk: valamin változtatnánk, jobbítanánk, fejlesztenénk önmagunkkal kapcsolatban. Mondani sem kell, hogy mindezt másokkal nem tehetjük. És meglátjuk, mennyire mást fedezünk fel a helyzetben, ha a növekedési lehetőség szemszögéből figyeljük, és nem a sors büntetéseként vagy mások ellenünk irányuló szándékaként. 
Szemünk felnyílik egy másik valóságra, amitől reakcióink is megváltoznak. Már nem merül fel, hogy kikerüljünk az akadályokat, elodázzunk valamilyen nehezebb helyzetet, hanem felvállaljuk, hogy rajtunk áll. Lehet, hogy már megtapasztaltuk életünk során, hogy hasonló nehézségekkel kell megküzdenünk újra és újra. Ha eddig igyekeztünk ezeket valahogy elkerülni, tekintsünk most lehetőségként rájuk, hogy a bennünk még szunnyadó erők egyikét felszínre hozhassuk. A valódi megoldások, a növekedési lehetőségek nem a környezet vagy mások átalakulásán múlnak, hanem a sajátunkon.
Többszörösen megtérül a legkisebb belső erkölcsi növekedés is. Jobban helyt fogunk tudni állni élethelyzeteinkben, hiszen lelki izmaink erőre kaptak. Mások életére is jótékony hatással lesz egy belső lépés, akár rövid távon is, de hosszú távon feltétlenül. A nem éppen minden jóval kecsegtető jövő nehézségeiben mindenképpen jobban vizsgázunk egyénileg, de akár közösségileg is. Egyszerűen azért, mert jobb, emberibb embert igyekeztünk faragni magunkból.
Képek forrása: flickr