Az egyik lelki tényező, amely minden szempontból gátolja vagy teljesen leállítja bárki fejlődését, a félelem.
Bár egyetértünk azzal, hogy a félelem a pszichére jellemző, nyomasztó érzés, mégis nyilvánvaló, hogy hatóköre nem ezen a síkon kezdődik és ér véget. A félelem leszáll és megbénítja a testet; a félelem felszáll és megbénítja az elmét; saját házában pedig megdermeszti a legszebb érzelmeket, hogy ehelyett felduzzasszon más, ám negatív érzéseket.
Mindenki fél, félt vagy félni fog. Aki ezt tagadja, nem tesz mást, mint hiúsággal álcázza félelmét. Nem az a kérdés, éreztünk-e valaha félelmet vagy sem, hanem az, hogy mit teszünk, hogy ez az érzés ne szabjon gátat az úton való haladásunknak.
A legnagyobb hősök is éreznek félelmet. Ha nem így lenne, akkor elveszítették volna emberi mivoltuk egyik jellemzőjét. Más-más okok miatt, de minden ember fél bizonyos helyzetekben. Az a különbség a hős és aközött az ember között, aki még nem az, hogy a hős túlteszi magát a félelmén. Félelme nem szűnik meg, de képes eggyel magasabb fokra emelkedni, és onnan vezérelni cselekedeteit. Így félelmét is uralhatja.
Sokfajta félelem van, annyiféle, ahány ember, és mindenki saját magához képest ragadja meg őket. De általában belesűríthetők néhányba: félelem a kudarctól minden értelemben, félelem a saját, gyarlóságainkkal megterhelt és irányíthatatlan személyiségünktől, félelem a fájdalom minden formájától. 
Ahogy látjuk, a félelmek bennünk munkálnak, az érzelmi részünkben és egyfajta pusztító racionalitásban, amely ellehetetleníti a megfelelő cselekvést. Éppen ezek a belső, lelki félelmek bénítják meg a tanítványt és láncolják az út valamely pontjához, félelmet keltve benne a további lépésektől és haladástól. Nagyon ritkán hallani az emberektől, hogy félnének a külső dolgoktól vagy más emberektől, mivel hamar belátják, hogy a fenyegetés nem annyira kívülről, mint inkább belülről érkezik. A belső félelem teszi félelmetessé azt, ami kívülről hat ránk.
Félelem a kudarctól
Függetlenül attól, hány évesek vagyunk, nem értünk tökéletesen mindenhez, amit valaha is szerettünk volna megtanulni és megérteni; és arra sem vagyunk képesek, hogy uraljuk saját magunkat. És ha valamikor sikert arattunk, az idő rámutatott, hogy győzelmünk nem volt végső, és hogy egy kis akadály is elégnek bizonyult, hogy elveszítsük, amit már magunkénak hittünk. Ez a bizonytalanság – ami a tudatlanság egyik arca – apasztja erőnket, hacsak fel nem fedezzük, mit rejt az álarc, és nem indítunk harcot ellene akarattal és kitartással. Mélyebben el kell gondolkodnunk, majd be kell magunkba építenünk elgondolkodásunk eredményét úgy, hogy mindennap gyakoroljuk. Ettől a filozófia valóban életmódunkká válik. Senki nem válik szakemberré egyetlen nap alatt, és éretté sem pár hónap leforgása alatt. Türelmes és figyelmes alkalmazásra van szükség, miközben szilárdan megvetjük lábunkat minden lépcsőfokon, amire rálépünk. Nem elég rálépni a lépcsőfokra, stabilan meg is kell maradni rajta.
Minél többet tudunk a filozófia belső, mély tudásával, annál kisebb bennünk a félelem és bizonytalanság.
A kudarctól való félelem sok alakot ölthet: attól félhetünk, hogy megbukik bennünk az idealista, vagy hogy nem álljuk meg a helyünket, nem felelünk meg a követelményeknek és körülményeknek; nem valósítjuk meg az álmokat, vagy egyszerűen hagyjuk őket meghalni; elveszítjük a reményt, a lelkesedést... 
A félelem a kudarctól egyértelmű jele annak, hogy hiányzik a sikerhez vezető cselekvés. Mielőtt bármibe is belevágnánk, a gondolatok és érzések a kudarc szörnyű lehetőségét festik fel, és mielőtt vállalnánk ezt a kockázatot, egy nagyobb kockázat mellett döntünk, mégpedig hogy mindenképpen kudarcot vallunk, hiszen aki nem tesz semmit, az nem ér el semmit.
Mi a kudarc? Csupán egy hiba, hiszen ha az élet szükségszerű fejlődésére gondolunk, nincsenek végső bukások. Minden hibát ki lehet javítani, különösen akkor, ha szorongás nélkül fogadjuk el, és őszintén, időben elismerjük.
De ha nem vállalunk kockázatot, magától értetődik, hogy nem leszünk eléggé kiegyensúlyozottak, hogy szembenézzünk a hibákkal. Minden cselekvés kockázatos: elérhetünk jó és kevésbé jó eredményeket, és ha nem sikerült, kereshetjük a módját a tévedések helyrehozásának. De ha semmit sem kockáztatunk – ha a kockázatvállalás mást nem is jelent, mint azt a nemes emberi tulajdonságot, hogy tudunk hibázni, hallgatni a jó tanácsokra és élni velük –, sem jó, sem rossz eredményeket nem érünk el.
A kudarctól való félelem azonban keserű ízt hagy bennünk, mielőtt megkíséreltünk volna bármit tenni, vagy esetleg az első sikertelen próbálkozás után. A cselekvés távol tart a kudarctól.
Bármilyen keménynek is tűnhet, csak az vall kudarcot, aki ezt akarja. A fejlődés útján csak annak kell megfelelni, ami bennünk van, és csak azt kell elérni, amire képesek vagyunk. Ne a félelem érzését és a kudarc gondolatát tápláljuk, fogalmazzuk meg magunknak az ellenkezőjét: nincs kudarc, csak tévedések, és minden hiba kijavítható és jóvátehető. Ha így állunk hozzá, nem lesz bennünk félelem a sikertelenségtől és veszteségtől.
Fotók: pixabay