Széljegyzet a Bhagavad-gítához

A Bhagavad-gíta a nagy hindu eposz, a Mahábhárata része. Hásztinapura, a tökéletes város birtoklásáért folyó harcról szól, amelyet két sereg vív egymással.

A Bhagavad-gíta keletkezésének időpontját nehéz pontosan meghatározni, mivel az erre vonatkozó vélemények nagyon eltérőek. Egyesek szerint 5000 éves, vagy még ennél is régebbi, mások szerint csak i. e. 400, vagy legfeljebb i. e. 1000 körül született. Valójában nem is az a fontos, hogy pontosan mikor írták le, mivel a benne rejlő üzenet éppannyira ősi, mint maga az ember. A Bhagavad-gíta lapjai nemcsak az emberiség, hanem az egész világegyetem történetét őrzik, amely minden lényeges kérdésre kitér.

Ez érthetőbbé válik, ha megvizsgáljuk nevének jelentését: „A Magasztos szózata” vagy „A Mester éneke”. Azért nevezhették szózatnak, mert az Istenség varázslatos, mérhetetlen tudását tükröző szavai rávilágítanak az élet értelmére. Ez az ének nem a fülnek szól, csakis lelkünk hallhatja dallamát és emelkedhet tőle a magasba. Ez a tökéletes dallam a Világtörvényről szól, amelyet meghallani annyit jelent, mint elkezdeni harmóniában élni vele.

Ahogy elmélyedünk a mű olvasásába, öt szimbólum tűnik fel lelki szemeink előtt: Hásztinapura, a Kauravák, a Pándavák, Ardzsuna és Krisna.

Hásztinapura városa

Más néven az elefántok, avagy a bölcsesség városa. Mit szimbolizál ez a város, és miért hozzuk kapcsolatba az elefántokkal és a bölcsességgel? A válaszhoz tudnunk kell, hogy a keleti irodalom előszeretettel használ szimbólumokat, és miután gondosan elemezték az elefánt külsejét, viselkedését, szokásait, őt választották a bölcsesség jelképének.

Hatalmas és súlyos teste ellenére az elefánt megfontoltan jár, még a legkisebb hangyasort sem tapossa el. Termetéhez képest kis szeme van, ahogy a bölcsnek sem fontos a külvilág szemlélése, de hogy mit láthat a belső szemével, azt el sem tudjuk képzelni. Az elefánt füle azonban nagy, sokat hall és sokat is ért.

Mégis, amikor ez a türelmes elefánt az erdőben meghallja csordájának a hívását, nincs olyan akadály, amely visszatarthatná: fut, és átgázol mindenen, hogy csatlakozhasson a hívó hanghoz. Ugyanígy cselekszik a bölcs is, amikor a magasabbról jövő hang hívja: nincs semmi az anyagi világban, ami útját állhatná.

Hásztinapura tehát a bölcsesség városa, olyan királyság, ahová minden felébredt ember vágyik, és amelyet el kell foglalnia. Ez az egyetlen emberhez méltó tulajdon, mert ez a bölcsesség nem mulandó, és nem kizárólagos tulajdona egyetlen kultúrának sem. Az örök tudásról van szó, amely nem változik az idő múlásával. Lényegét alkotja minden létező dolognak, sohasem született és sohasem hal meg.

A Kauravák

Az ember személyiségét jelképezik, az összes hibájával együtt. A felszínen mozgó embert testesítik meg, aki teljesen szétaprózódik abban az igyekezetben, hogy minden kívülről érkező hatásra odafigyeljen. Az ilyen embert annyira lefoglalja az, amit a világban lát, hogy elfelejt magába tekinteni. Megbocsátja magának bűneit, mert ez sokkal kényelmesebb, mint harcolni ellenük. Tudatosan elhallgattatja lelkiismerete szavát, mert fájdalmat okoz neki saját tökéletlenségének tudata, mert zavarja, amit hall, de attól a gondolattól is szenved, hogy erőfeszítéseket tegyen hibái helyesbítéséért.

Az efféle kényelmesség és tehetetlenség a halál jele, hiszen ha nem foglaljuk el Hásztinapurát, a magasztos eszmények városát, hol fogunk élni személyiségünk halála után?

A Pándavák

A jótékony és pozitív erőket jelképezik, amelyek az embert belső növekedésre késztetik. Ebben a seregben harcolnak mindazok, akik meghallották belső hangjukat, és hajlandók követni útmutatásait. Ezt a hangot követni annyit jelent, mint elszántan romjaink fölé emelkedni, és megint építeni, de most már felfelé. Az ember meglátja az istenit, és megszánja saját gyenge, emberi természetét, szétbontja, majd újra felépíti, és addig csiszolja, amíg nem hasonlít arra az eszményi képre, amelyet szem előtt tart.

Ardzsuna

Az egész emberiség jelképe. Mindenki megvívja, vagy meg fogja vívni egy napon Ardzsuna harcát. Ki ne vágyott volna már arra, hogy korlátai fölé kerekedjen? Ki ne értette volna meg akkor, hogy ezt a felülemelkedést erőfeszítés és szenvedés kíséri? És ki ne tört volna már le az ilyen jövőkép messzeségétől? Hazudnánk, ha azt állítanánk, hogy még sohasem csüggedtünk el a nehézségek miatt. De akkor is hazudnánk, ha arról próbálnánk magunkat meggyőzni, hogy jobb lesz, ha nem harcolunk.

Mégis van valami, amitől nagyobb biztonságban érezhetjük magunkat: annak tudata, hogy a harcban nem vagyunk egyedül. Ha körülnézünk, és megszólítjuk a mellettünk állót, láthatjuk, hogy hozzánk hasonlóan ő is harcol. Ha érezzük és tudjuk, hogy az egész emberiség a felemelkedésért cselekszik, ebből meríthetjük a legnagyobb ihletet ahhoz, hogy egyesítsük erőinket, és hogy egy percet se mulasszunk el, mert egyetlen gyengeségünk mindenkit visszatarthat. És ne gondoljunk csak az emberekre. Láttunk már valaha növényt növekedni? Megfigyeltük már azt a türelmet, amelyre szüksége van egy virágnak ahhoz, hogy kinyíljon? Ha az egész természet együttműködik ugyanannak a tervnek a követésében, akkor vajon az ember – ez az értelemmel és akarattal megáldott lény – visszahúzódhat-e? Nem. Ne csüggedjünk. Egy kis vereség még nem jelenti azt, hogy elvesztettük a háborút.

Ebben a háborúban győzni fogunk, ha nap mint nap törekszünk, erőfeszítéseket vetünk és életet aratunk. Azt, hogy valaki Embernek nevezhesse magát, tetteivel kell kiérdemelnie. Nem a születés tesz Emberré, az Embert mi magunk faragjuk ki magunkból. Ne gondoljuk, hogy ezek csak üres szavak, és azt se, hogy bármit is elérhetünk, ha pusztán fejben tartjuk őket: mindezt élni is kell. Csak akkor járunk az úton, ha meg tudjuk különböztetni a magasabb rendűt az alacsonyabbtól.

Krisna

A Bhagavad-gítában Krisna a Magasztos Istenség megtestesülése, de ő az a Mester és tanácsadó is, aki Ardzsuna útját egyengeti. Azt gondolhatnánk, hogy hétköznapi, szokások uralta életünkben nem találkozhatunk „Krisnával”, aki harcunkban támogatna. De gondoljunk csak bele: ne magunkon kívül keressük Krisnát, hiszen, ha megtanuljuk felismerni saját felsőbbrendű énünket, akkor rátalálunk a nagy Mesterre.

Hogyan ismerjük fel felsőbbrendű énünket? Amikor a szeretet szól szívünkből, amikor lelkiismeret-furdalás gyötör hibáink miatt, amikor önzetlenek vagyunk; amikor olyan szavakat hallunk, amelyek szégyent ébresztenek bennünk, mert nem élünk azok szerint, vagy amikor megértjük, hogy áldozatot követel tőlünk, hogy engedelmeskedjünk ennek a hangnak, amelyet elfojtunk – akkor felsőbbrendű énünk beszél hozzánk. Kétségtelenül nehéz az önzetlenség hangjával összhangban cselekedni. Lehetséges, hogy harcunk kezdetén több fájdalom ér minket, mint öröm. De utunk végén a legnagyobb boldogság vár ránk: önmagunk lehetünk, Énünkre bíztuk személyiségünk vezetését, hiszen ő természeténél fogva képes a szellemi utat járni.