A görög misztériumok megértése évezredek távlatából szinte lehetetlen vállalkozásnak tűnik. Különösen azért, mert a misztériumokat már a maguk idejében is titok övezte, a résztvevők nem mesélhettek avatatlanoknak a zárt falak mögött zajló eseményekről. Hogy akkor mégis honnan tudhatunk róluk bármit is? Nos, mégis akadtak, akik meséltek. Ha nem is a látottakról, de a megéltekről mindenképpen. Lehetőségeikhez mérten igyekeztek betekintést nyújtani oda, ahová azelőtt ők is annyira vágytak, hátha másokban is feléled a vágy, hogy csatlakozzanak a beavatottak köréhez. Milyen lehetett az ősi tudás beavatottjaként élni? Ezekből a morzsákból kiderül, hogy mindig az ember leglényegét keresték, ennek a felébresztésére koncentráltak. Márpedig a leglényegünk mit sem változott azóta, legfeljebb a hozzá való eljutás intézményes feltételei alakultak át.
Csak az ember képes az elvonttal, a nem láthatóval is kapcsolatot teremteni. Ez az elvont, ez a nem látható a hétköznapjainkban a halál ténye. De hogy pontosan mi vagy milyen a halál, az rejtve marad előttünk, csak arról tudunk beszélni, hogy mi nem az élet. Mégis beszélünk, elmélkedünk róla, és ebben a szimbólumok vannak a segítségünkre.
Minden időben, minden korban szimbólumokba sűrítették azokat az igazságokat, amelyeknek a befogadásához nem elég a szó, nem elég a gondolat. A szimbólum egyszerre mutatja az érem két oldalát, a láthatót és a rejtettet. Egyszerre része az, ami a szemünknek látható, amit a kezünkbe foghatunk, és az is, amit nem. Azonban egyik sem valóságosabb a másiknál. Együtt adnak ki egy egészet. A görög felfogás szerint így épül fel a teljes világunk: mindennek van látható és láthatatlan része. És ha megtaláljuk a hozzá vezető utat, bepillanthatunk a láthatatlanba.
A görögök az élet minden jelentős mozzanatát szimbólumokba foglalták. Ezek többjelentésű ajtók, amelyeknek a kulcsai az idő zűrzavarában mára javarészt elvesztek, de néhányat még őrzünk. Ezek nyitják a misztériumok szűk bejáratát, amelyen épp csak bekukucskálhatunk. 
A leghíresebb és egyben legjellegzetesebb ókori görög misztérium Athén közelében, Eleusziszban működött. Már a többnapos esemény előtt megkezdődtek az előkészületek, hogy a nagy istennőnek, Démétérnek tetsző ünnepet rendezzenek. Ma a nagy eseménynek pusztán a külsőségeit ismerjük, azaz a felvonulásokat, a szent tárgyak Eleusziszból Athénba vitelét, majd vissza, és a rituális megtisztulást, az istennő mítoszának újrajátszását. Hogy mi zajlott a színfalak mögött, hogyan készültek és milyen rituálékon vettek részt a papok, az titok maradt.
Ennek ellenére ismerjük a két alapmítoszt, amely meghatározta az ünnepség lényegét, jellegét. Az egyik szerint a szépséges Koré, Zeusz és Démétér lánya a virágos mezőn játszott, amikor megnyílt a föld, s az alvilág ura, Hadész vagy más néven Plutón elragadta, és feleségévé tette. Démétér mély gyászba borult, a gabona pedig pusztulásnak indult. Zeusz azonban közbelépett, és engedélyt adott arra, hogy Koré csak az év egyharmad részét töltse az alvilágban, a másik kétharmadot pedig az anyjánál, a földön.
A másik mítosz szerint Héra istennő a titánokat küldte a csecsemő Dionüszoszhoz (Zeusz és Szemelé fiához), hogy játékokkal, kockákkal, golyókkal, pörgettyűkkel, zúgattyúkkal, tükörrel és aranyalmával eltereljék a figyelmét, hadd játszadozzon. Ezután a titánok széttépték, feldarabolták, és megették a húsát. Mikor Zeusz megtudta, hogy mi történt, dühében villámmal sújtotta és a Tartarosz mélyére taszította a titánokat. Athénénak azonban sikerült megmentenie az isten szívét, és ebből újrateremteni, azaz az alvilágból visszahozni Dionüszoszt.
A misztériumokban azzal találkozunk, hogy hogyan lehetünk úrrá halandó részünkön, hogyan ismerhetjük meg a természet folyamatosan átalakuló és megújuló lényegét, és hogyan tudunk ehhez alkalmazkodni a mindennapjainkban. Amikor Perszephoné eltűnik a szemünk elől, a mítosz nem ragozza alvilági sanyarú sorsát, sőt. Ő Hadész királynéja. Majd amikor visszatér, jelenléte megtermékenyíti a földet, amely újra virágba borul. Élet és halál, látható és láthatatlan – egyik sincs a másik nélkül.
Az ünnepség részeként színházi, dramatizált formában jelenítették meg a mítoszokat. Beavatási színháznak is nevezhetjük, mert Dionüszosz isten a művészet erejével az éneken, a táncon, a muzsikán, a szavakon, a szavaláson, a ritmuson keresztül belépett az emberek közé, akiket teljesen magával ragadott ez a nézőteret és színpadot átható erő. Itt érhetjük tetten az ókori tragédia értékét: néhány pillanatig a néző, a szemlélő átélhette az isteni erőt, megtapasztalhatta jellegét, így hozzá kapcsolódva önmaga halhatatlan lelkéhez jutott közelebb. A színház beavatta az embereket az isteni értékek, elvek fennkölt világába. Minden évben, újra és újra eljátszották a mítoszt, így a résztvevők a természet ciklikus ismétlődésével is kapcsolatba kerülhettek, és a saját belső fejlődésüket is tudatosíthatták.
A beavatottak legalábbis ezt látták benne. Ugyanakkor az avatatlanoknak is kínáltak színházat, amely elsősorban elgondolkodásra és önmegtisztulásra szolgált, hiszen a szenvedés látványán és átélésén keresztül lehetőséget adott a saját megoldás megtalálására. És bár ezek a darabok népszerűek voltak és gyakran változtak, mégis mind ugyanarról szóltak. Arról, hogy a látszatvilág, a fordulatos sors mögött okok rejlenek, amelyeket összekapcsolhatunk, ha képessé válunk magunkat kívülről figyelni, mintha mi is egy darab szereplői lennénk.
A misztériumi előadás így segített, hogy a kor embere választ találjon a szellemi kérdéseire, és túl ezen magas szintű lelki élményeket élhessen át. A görög misztériumok minden ábrázolása rejtélyes jeleneteket mutat egy domborművön, egy vázán stb. Olyan ez, mint a virágot megismerni az illatáról vagy harmatos, puha szirmairól. Kitárul a képzeletünk, és a résztvevő lélekben különleges fejlődési utat jár be. Ez az érzés maga a mágia, katarzis, amely a szívünkben születik, egy kis ablak vagy lyuk, amelyen át betekinthetünk a rejtélybe.
Mára az életünket végtelenül felgyorsítottuk, robotizáljuk a mindennapjainkat, lelki nyugalmunkra is instant megoldásokat keresünk, miközben úgy tűnik, jottányit sem kerültünk közelebb önmagunkhoz. Lelki fejlődésünk ütemét még mindig nem tudtuk felgyorsítani. Alattunk autó száguld, miközben lelki-szellemi munkában még mindig ólomléptűek vagyunk, így a rohanásban talán még esendőbbé és törékenyebbé váltunk, mint valaha. Fejlődési lehetőségre, válaszokra ma is szükségünk van, csakhogy itt maradtunk mágikus megoldás és misztériumok nélkül.
Honnan jövünk, hová tartunk, kik vagyunk? Ezek a kérdéseink. Ezek törnek időről időre a felszínre, és várják tőlünk a választ. A misztériumok megoldás kínáltak ezekre a kérdésekre. De ez nem egy puszta szó, nem valamiféle adat. A válasz maga az élet. És amíg az élet titkát meg nem fejtjük, addig a filozófia, a bölcsesség szeretete kapcsol össze önmagunkkal, amely ugyanennek a belső lényegnek a keresését és felélesztését ösztönzi. Saját magunk valódi természetének a megismerését, és – ahogy Dionüszosz mítoszából tudjuk – a titánportól való megtisztogatását, hogy a szívünkből kiindulva váljunk új, jobb és tudatos emberekké.
A képeket készítette: flickr.com, Rusznák György