Cikkek

Több évszázaddal azelőtt, hogy a tömegtájékoztatás közismertté tette volna a pszichoanalízis felvetéseit, a bölcsek már tudták, hogy az emberek szimbólumokon keresztül fejezik ki magukat, és hogy a viselkedésük mögött sokkal mélyebb tartalmak húzódnak meg, mint ahogy az elsőre látszik.
És ha ebben nincs is semmi újdonság, az azonban üdvös újítás lenne, ha igyekeznénk megragadni a szimbólumok jelentését, mivel ezek többé-kevésbé mindannyiunkra hatással vannak.
Manapság az élet nehézségei egyre inkább ránk kényszerítenek egyfajta „szimbolikus nyelvet”. A magánytól és a meg nem értettségtől való félelem arra késztet bennünket, hogy elrejtsük vagy legalábbis kellőképpen álcázzuk a legszebb érzelmeink és gondolataink többségét. Tehát megvan bennünk a képesség, hogy megfejtsük ezt a fajta kifejezésmódot, amelyet akár új nyelvnek is tekinthetünk.

„Jó írás olvasása közben megáll körülötted a világ.”
(Polgár Ernő)

„Minden jó könyv olvasása olyan, mintha elmúlt századok legderekabb embereivel, kik e műveket írták, beszédbe ereszkednénk, mégpedig válogatott beszédbe, mert csak legjobb gondolataikat közlik velünk.”
(René Descartes)

„Boldogok, akiknek a füle meghallja a holtak beszédét.”
(Leonardo da Vinci)

„Ha a szíved szemével olvasol, a sorok és oldalak statikus igazságai intelligens lényekké válnak, és melléd szegődnek, hogy mindig segítségedre legyenek, ha szükséged van rájuk.”
(Delia Steinberg Guzmán)

Az emberek egyik legnagyobb hibája, hogy tudják, hogyan kell helyesen cselekedni, de amikor elérkezik az idő, úgy viselkednek, mintha nem tudnák.

Ne egyre többet akarjunk tudni, inkább éljük, amit tudunk. Az a fontos, hogy az emberiség felülemelkedjen a tudatlanságon, a kegyetlenségen és az önzésen. Nem az számít, melyik nép jár ebben elöl, hanem az, hogy egyik se maradjon le.

Az emberiség hatalmas gátakat emelt, átszelte az óceánokat, legyőzte a távolságot és járt a Holdon, mert szellemi ereje és kalandvágya nem hagyta nyugodni – a rejtély az ismeretlen és egy jobb jövő felé hajtotta.

Van egy kérdés, amelyet kimondva vagy kimondatlanul napról napra, egész életünkben pedig túlságosan sokszor teszünk fel magunknak: Miért szenvednek az emberek? Mi végre a fájdalom?

Ez a kérdés olyan valóságra utal, amelyből nincs menekvés. Mindenki szenved; kinek ezért, kinek azért, de mindenkinek vérzik a szíve, és hiábavalóan törekszik a boldogságra, amelyet örömök és gyönyörök szakadatlan láncolataként képzel el.

Eszembe jut egy buddhista példabeszéd, amely mindig mély benyomást tett rám; a könyvekben A mustármag címmel szerepel.

Legyőzni önmagunkat, barátom, minden győzelem között az első és legszebb, viszont gyengének bizonyulni önmagunkkal szemben minden vereség között a legrútabb és leghitványabb. Ez pedig arra vall, hogy mindnyájunkban háború folyik önmagunk ellen.”

„De mondd csak, minek fogjuk fel a bátorságot? Vajon csak úgy egyszerűen kitartó küzdelemnek a félelem és szenvedés ellen, vagy küzdelemnek a vágyak, gyönyörök és bizonyos félelmetesen hízelgő csábítások ellen is, amelyek viaszként olvasztják meg azoknak lelkét is, akik feddhetetlennek

Az utóbbi időben az emberiség értékskáláján látszólag egyre magasabban helyezkedik el a szabadság mint az élet egyik legbecsesebb kincse. Így aztán mindenki vívja a maga harcát ezért a nagyra becsült trófeáért. Mindenki szabad akar lenni, de csak kevesen tudják, hogy a szabadság értékét az alkalmazása adja…

Ez a helyzet hasonlít a régi aranyásókéra, csak van egy lényeges különbség: az aranyásók annak idején bizonyára tudták, mihez kell nekik az arany, és ezernyi tervet szőttek arra, hogy ha rálelnek, mire fogják fordítani az annyira vágyott nemesfémet.

Nem beszélhetünk filozófiáról anélkül, hogy szót ne ejtenénk a filozófusról; nem beszélhetünk az ideák világáról anélkül, hogy szót ne ejtenénk arról az emberről, aki képes átültetni a gyakorlatba ezeket az ideákat. A filozófus, a bölcsességet szerető ember egyik legfontosabb jellemzőjének örök kereső mivoltát mondhatjuk. Harcos tűz élteti, és csak akkor nyugszik meg, ha végül eljut a bölcsességhez, bár nem tudni, ekkor nem indul-e másvalami keresésére, amit ma még nem érthetünk és nem is érhetünk el.

A bölcsesség tettekben mutatkozik meg, nem szavakban.
Könnyű szert tenni kincsekre és elismerésekre ahhoz képest, hogy mennyire nehéz eljutni a helyes nézetekhez, a végső ismeret italának egyetlen üde cseppjéhez. Semmi sem abszolút a tudatnak ezen a szintjén, mindennek megvan a maga ideje és a lehetősége is. A bölcsesség nem más, minthogy tudjuk, mikor jön el az ideje egyik vagy másik cselekvésnek, és hogyan váltogathatjuk őket.

Ez a kérdés azoknak a valódi mesterművek, zseniális alkotások láttán fogalmazódhat meg bennünk, amelyek alkotóit mintha különleges, náluk mindenképpen magasabb rendű erők vezérelték volna. Miféle varázslat vezette a kezüket? Milyen rendkívüli áramlatokat voltak képesek követni?

Ez a kérdés akkor jön elő, amikor legjobb érzéseinket és gondolatainkat szeretnénk kifejezni, de nem találjuk hozzá a fogódzót. Akkor is felmerülhet, amikor gondolati és érzelmi téren kiüresedünk, és úgy érezzük magunkat, mintha az élet taszigálta csont- és húsbábok lennénk.

„A kreativitáshoz tudásra van szükség, a tudás megszerzése pedig időbe és ismétlésekbe kerül. Sokszor mondják, hogy az embernek spontánul kell cselekednie ahhoz, hogy kifejezhesse, ami a bensőjében megszületik. De miféle bensőről van szó? Ha ami nem test, az mind benső, akkor abban a földi szenvedélyek ugyanúgy megtalálhatók, mint a misztikus eksztázis... Ha ki kell fejeznünk valamit, akkor azt mutassuk meg, ami bennünk a legjobb, és abból teremtsünk, ami bennünk a legjobb.”
(Delia Steinberg Guzmán)

„Kreativitás = 10% tehetség és 90% elszántság.”
(Thomas Alva Edison)

Amikor megkérdezek valakit, kedveli-e Bobby McFerrin zenéjét, tízből hétszer visszakérdeznek: „ki ő?”. Ilyenkor kettős érzés fog el, hiszen bár biztos lehetek benne, hogy amikor azt mondom, „aki a Don’t Worry, be Happy-t énekli”, mindenkinek beugrik, kiről is van szó, azonban azt is mindjárt hozzá kell tenni, hogy McFerrin évtizedek óta nem játssza a dalt, épp azért, hogy végre ne azzal azonosítsák munkásságát. Bőven lenne miről beszélni akkor is, ha emberünk egyetlenegyszer véletlenül ráhibázott volna. De közel sem ilyen egyszerű a képlet.
 

„Az igazi felfedezőúthoz nem más tájakra van szükség, hanem új szemre.”
(Marcel Proust)

„Nem az az igazság követője, aki folyton tudós dolgokat mond, hanem az, aki, még ha nem is tanult ember, nem tér le az igaz útról, és jól végzi dolgát.”
(Buddha)

„A tudás útja megegyezik a cselekvés útjával.”
(Bhagavad-gíta)

„Meg kell tanulni cselekedni, tudni kell naponta hibázni, és újra- meg újrakezdeni azzal az örömmel, amelyet egy új út megismerése ad. De mindenekelőtt tenni kell, meg kell mozgatni valamit önmagunkban és a világban.”
(Delia Steinberg Guzmán)

Akár mítosz, akár történelmi valóság, Szent Jakab útja megnyitotta Európa előtt a misztikus Spanyolország kapuit. Ma zarándokok sokasága járja be ezt az utat. Ez az Észak-Ibéria kövein futó Tejút.

Szent Jakab július 25-én tartott ünnepe felfedező- és tanulmányútra csábított Galíciába, Compostela ezeréves zarándokközpontjába. A misztériummal akartunk találkozni. Ne a szó hétköznapi értelmében vett misztériumra gondoljunk, valamiféle rejtélyre, hanem nyúljunk vissza eredeti értelméhez, amely „misztikus, avagy szent dolgot” jelent.

„A nehézség leküzdéséhez kell egy kis idő, a lehetetlenhez valamivel több.”
(Hioszi Tatiosz)

„Egy dolog tart vissza sok embert az előmeneteltől és a buzgó javulástól: hogy irtózik a nehézségtől, vagyis a harc fáradalmaitól. Márpedig azok haladnak előre a többiek fölött az erényekben, akik, minél nehezebb és ellentétesebb valami, annál férfiasabban törekszenek legyőzni.”
(Kempis Tamás)

„Egy drágakövet dörzsölés nélkül lecsiszolni nem lehet, ahogy az embert sem próbák nélkül tökéletesebbé tenni.”
(Seneca)

Egy régi tanítás – amely filozófiai, így egyben ezoterikus is – arról szól, hogy előbb vagy utóbb mindenki szembetalálkozik az életében azzal, amit szeret és azzal, amitől fél.
Vajon előre meghatározott keretekről, az elkerülhetetlen jövőről lenne szó? Nem, ez egy mély tanítás, egy olyan bölcsesség gyümölcse, amely korántsem vesztette aktualitását. Rávilágít a lelkivilágunk erejére: az érzelem, a szeretet és a félelem, amelyet átélünk, képes mozgatni az akarat rejtett szálait, tudja irányítani a gondolatokat és elvezetni a tettekig.

A Dosztojevszkij családfáját kutató genealógusok az eddig megtalált dokumentumok alapján megállapították, hogy származása visszavezethető az ezerötszázas évek elejéig. Ebből a három évszázados Dosztojevszkij nemzetségtörténetből kiolvasható, hogy felmenői között voltak: tolvajok, rablók, gyilkosok és papok, szerzetesek, szentek és látnokok. Ezek a generációs minták felismerhetőek regényalakjaiban. Ezzel a jelenséggel Szondi Lipót világhírű pszichiáter foglalkozott először, és arra a következtetésre jutott, hogy Dosztojevszkij ezeket a látens gyilkosokat és szenteket vetítette ki tudattalanul hősei lelkébe.

Egy jószerivel elveszett tudásról van szó. A szüntelen változás zsivajában és elidegenedésében születtünk és nevelkedtünk, állandó menekülésben az unalom réme vagy pszichénk képzelgései elől. A „régi világ”, ahonnan mindnyájan származunk, makacsul hat ránk üres szokásaival, engedményeivel, és a kiüresedett vallási formák és az állatias materializmus közti kilengéssel.
Igen kevesen képesek megállni és megszemlélni környezetüket, ami önmagunk szemlélésének egyik módja. Csak járunk-kelünk az úton, mindent letaposva, gondolkodás nélkül, és így valójában nem veszünk részt a Természet tervében, amely a minket uraló Isten tervének megnyilvánulása. Elveszítettük a meghitt, apró, saját, bensőséges dolgaink iránti szeretetet is, pedig ezek megerősítik az elmét és megmelengetik a szívet.
Azt hiszem, szükségünk van rá, hogy újjáélesszük ezt a feledésbe merült tudást.

Talán ez az ember egyik legősibb képessége. Amióta világ a világ, az ember igyekezett szolgálatába állítani az anyagot, a maga hasznára alakítani, és ahhoz, hogy sikerrel járjon, nemcsak formálnia kellett az anyagot, hanem mindezt először el kellett gondolnia. Mint a fazekas a régi példában, aki először megálmodja és elképzeli az agyagedényt, majd megküzd az anyaggal, amely a rá jellemző tehetetlenséggel ellenáll: hajlama a földhöz húzza, hogy ismét részévé váljon annak, amiből származik.

Az elme viszont formát ad. Ez nem kimondottan anyagi, hanem inkább mentális természetű. Eredete magasztosabb és szellemibb. Ahhoz, hogy ezt megértsük, nem elegendő a nyugati forrásokhoz nyúlnunk. Nyugaton ugyanis a pszichológia és bizonyos mértékben a parapszichológia tudományos tanulmányozása és kutatása is aránylag új.

„Fél valaki a változástól? Pedig létrejöhet-e valami változás nélkül, van-e a közös természet számára valami, ami kedvesebb és megszokottabb nála? Tudsz-e fürdeni, ha a tüzelőfa nem változik, tudsz-e táplálkozni, ha az ételek el nem változnak, általában történhetik-e valami hasznos változás nélkül? Nem látod-e, hogy a magad változása hasonló dolog, és ugyancsak szükséges velejárója a közös természet rendjének?”
(Marcus Aurelius)

„A megsemmisülés nem kelt bennem rettegést, hiszen kipróbáltam már, mielőtt megszülettem.”
(Mark Twain)

A kínai asztrológia szerint nemcsak 12 állatövi jegy, hanem öt elem – Fa, Tűz, Föld, Fém és Víz – is folyamatosan kifejti hatását, az egyes elemek pedig kétévente váltják egymást (egy Jang és egy Jin időszak múltán). Egy egyszerű számítással kiderül, hogy legutóbb 60 esztendeje telt el a „Föld Kutya” éve, és ezután újabb 60 évet kell majd várni rá, így érdemes megragadni a lehetőségeket, amelyeket magával hoz.

A mögöttünk hagyott „hosszú napon”, a Tűz Kakas évében a legfontosabb kérdések ezek voltak: Min változtassunk? Képesek vagyunk-e felismerni valódi erőnket, amely kibontakoztatásra vár? Le tudjuk-e csiszolni magunkról az évek során ránk rakódott berozsdásodott szokásainkat és beidegződéseinket? Elég bátrak vagyunk-e felvállalni saját erőnket? 2018 februárjától a kulcsmomentum, hogy a tavaly megérlelt belső, lényegi értékeinket, erényeinket, céljainkat milyen mederben tudjuk terelni, érvényesíteni, megvalósítani.

Ma, amikor meginogni látszik az egyenlőség mítosza, egyre többre becsülhetjük a régiek bölcsességét, akik úgy tartották, hogy minden létező tárgy és lény sajátos életet él. Sőt, egyetlen ember tudatállapotai között is nehéz két ugyanolyat fellelni akár egyetlen nap, egy hónap vagy egy év leforgása alatt. Az a baj, hogy – a szabályt erősítő kivételektől eltekintve – ezek a tudatállapotok gyakran csupán abban egyeznek meg egymással, hogy mindenben és mindenkiben előszeretettel látják a rosszat.

Mindenki sajátos módon „mártírnak” érzi magát, olyannak, akit nem értenek meg, vagy azok áldozatának, akik nem szeretik és nem becsülik meg úgy, ahogyan megérdemelné, és sorolhatnánk a végtelenségig.

A technológiai ember hajnala és alkonya A cikk az azonos című előadás összefoglalása, amely az Új Akropolisz madridi központjában hangzott el, és a spanyol Nueva Acrópolis folyóirat 30., 1976. júliusi számában jelent meg.

Mekkora szerepet töltött be a technika az emberiség fejlődésében? A definícióból adódóan olyan eszközökről van szó, amelyek alkalmazásával az ember képessé válik arra, hogy uralja az anyagot. Ennek dacára nem elegendő kizárólag a technikai eszközöket figyelembe vennünk a haladás mértékének meghatározásánál. Manapság beszippant bennünket a technika imádata, ezért a civilizációk fejlettségi fokát és kiválóságát technikai előrehaladásuk alapján ítéljük meg. Ráadásul ragaszkodunk saját világfelfogásunkhoz: amikor ellátogatunk az ókori népek építményeihez, inkább az nyűgöz le, ha felfigyelünk valami hasonlóra a saját technikai megoldásaink közül, mintsem vallási vagy metafizikai értékeik.

Giordano Bruno kora óta sokat változott világunk és ahogyan a világot szemléljük. A szabad sajtó, a szabad véleménynyilvánítás, a vallási és lelkiismereti szabadság forradalma javarészt felszámolta a máglyákat és a tiltólistákat, és néhány évtizeddel ezelőtt a közvélemény még megegyezett abban, hogy a jövő, amely felé haladunk, a szabadság, a tudás és az emberi jogok kora lesz. Ma azonban mintha repedezni látszana ez a jövőkép: a társadalmi feszültségek kiéleződése, az újra fellángoló fanatizmus és ellenpontja, a terjedő cinizmus és közöny újabb sürgető kérdéseket vet fel a szabadság mibenlétével kapcsolatban.

Mája egyik leghatásosabb fegyvere az a számtalan tükör, amelyet félúton állít a szellem légies és az anyag sűrű világa közé. Ezeknek a tükröknek a jellegzetessége, hogy megsokszorozzák azt a szellemi Egységet, amely eredetileg egy volt, de ahogy lejutott ide, végtelen sokasággá, számtalan vonzó elemmé vált, amelyek magukhoz tudják láncolni az embert.

A tükrök mögött, a fény játéka mögött viszont mindig az Egység rejlik.

Eklekticizmusnak azt a viszonyulást nevezzük, amely előítéletek nélkül elemez, elgondolkodik, összehasonlítja és összekapcsolja a dolgokat, hogy megpróbálja a legjobbat megtalálni, hogy végül kiemelhesse azt, ami a leginkább méltónak bizonyul. Az igazat megvallva erről a világos és tömör meghatározásról a hétköznapi szóhasználatban és a fogalom felszínes értelmezésekor gyakran megfeledkezünk

Jó volna, ha mindenki megismerné ezt a négy örök archetípust, amely segíthet bátrabban felvállalni a női lét gazdagságát és összetettségét. Ami a férfiakat illeti, ezzel talán ők is jobban megérthetnék a női természet kifürkészhetetlen rejtélyét.

A női testet, fiatalságának teljes ragyogásában, Aphrodité archetípusa járja át, alakot ölt benne a szépség, és tökéletes formájában a természet harmóniája nyilvánul meg. Esztétikuma csodálatra méltó, Vénusz erejét és a szerelem titkát hordja magában. Látni fogjuk, hogy ez az erő hogyan jelenik meg a művészetben a Milói Vénusztól A világ eredetén keresztül Picasso műveiig. Ráismerhetünk a szépre Marilyn Monroe, Brigitte Bardot, Emmanuelle Béart vagy Monica Bellucci jellegzetes, de egymástól teljesen eltérő vonásaiban is.

Ha szerénységen azt értjük, hogy mentesek vagyunk mindenféle hiúságtól, és hogy nem becsüljük túl a múló világ értékeit, figyelembe vesszük és tiszteljük embertársainkat, különösen azokat, akik nálunk erényesebbek és bölcsebbek, akkor a szerénység minden kétséget kizáróan a nemes dolgokra, és legfőképp a szent megélésére nyitott lelkek megkülönböztető jegye. Ha így tekintünk rá, akkor a szerénység az erények koronájának egyik legszebb ékköve, és elképzelhetetlen, hogy akinek a nevét nagysága miatt megjegyezte a történelem, ne viselte volna magán a szerénység jegyeit.

Mindenki ismeri azt a 18. században, a kapitalizmus hajnalán született elméletet, amely szerint a gazdaságot, a technológiai fejlődést és végső soron az emberi evolúciót is a versengés viszi előre. A modern közgazdaságtan ugyan már régen meghaladta ezt az álláspontot, hiszen az első nagy gazdasági világválság óta nem létezik szabad versenyes kapitalizmus, a versengés fontossága annyira erősen beitta magát a köztudatba, hogy a közhiedelem még mindig igaznak gondolja.

Az emberi közösségek ősidők óta igyekeznek harmóniában élni a természettel. A részének érezték magukat, és a fizikai értelemben vett anyaságot gondolatban mindig is összekapcsolták a Világanya képével, így a női istenségek, már ami a kultuszaik jelentőségét illeti, ősibbek a férfi istenségekénél. Az ember tudata legmélyén valamilyen „titokzatos érzék” azt súgta, hogy uralma az ásvány-, a növény- és az állatvilág, valamint a tér és idő felett elszakíthatatlanul kapcsolódik kozmikus környezetéhez, teste és lelke pedig szintén ennek a Természetnek a része, és az egész ontológiai eredete a minden kettősségen és okoskodáson túlmutató Valami, amit ma Istennek nevezünk. Így az Isten-Természet-Emberiség alkotta valamennyi kultusz első hármasságát a predinasztikus Egyiptomtól kezdve a kereszténységig.

Miért érdemes foglalkoznunk jellemünk formálásával? Jellem alatt általában azoknak a pozitív tulajdonságoknak az egységét értjük, amelyek bennünket összességében jellemeznek. Így az, aki jellemtelen, erősen erények híján van. Formálás alatt pedig azt értjük, hogy alakítunk, változtatunk a dolgokon, mégpedig egy előre meghatározott, tökéletesebb, jobb forma eléréséért. Így a jellemünk formálása valójában annyit tesz, hogy a már belátott igazságokhoz igyekszünk alakítani teljes valónkat: viselkedésünket, érzelem- és gondolatvilágunkat, mindennapi szokásainkat, és nem csupán valamely képességünket fejlesztjük a sok közül.

Amikor történelmi szövegeket olvasunk, úgy ragyog fel előttünk egy Nagy Sándor, egy Iulius Caesar, egy Napóleon vagy egy Bolívar kiemelkedő egyénisége, hogy csakis őket látjuk. Egyértelmű, hogy nem egyedül álmodtak, dolgoztak és harcoltak, de ennek nincs jelentősége, hiszen hatalmas alakjuk kitölti az emberi tettek teljes horizontját, és önmagán kívül aligha hagy helyet másnak. Még ha meg is említik szövetségeseiket, ellenségeiket, szerelmeiket, barátaikat, mind eltörpülnek mellettük, és ha fenn is maradt a nevük, az leginkább csak a hőssel való kapcsolatuknak köszönhető.

Szoktasd magad hozzá, hogy naponta többször is megállj cselekvésed és munkád közben, hogy néhány percet a megfigyelésre szánj. Tested legyen nyugodt, vegyél fel kényelmes tartást, hogy ne zavarjon… és figyelj, maradj csendben. Ne mozdulj, ne csapj zajt, még elmédben sem, és meglátod, hogy előtted feltárulnak a közönséges halandók előtt rejtve maradt dolgok. Mindezt ne kürtöld világgá, ne kérkedj vele, csupán szemléld a számtalan lény létezését és a világegyetemet fenntartó természeti egyezségeket. Ha ezt alaposan megértetted, szerényebb leszel, és még inkább a szellemi élet felé tartasz majd.

A sötét középkor homálya után felcsillanó reneszánsz szellemiség az orvoslást is felrázta a babonáiba merült kuruzslásból. Az 1493 telén Svájcban világra jött Philippus Aureolus Theophrastus Bombastus von Hohenheim, avagy röviden csak Paracelsus mester újító eszméi gyökeresen megbolygatták kora orvostársadalmának gyakran romlott, tévutakon járó, a betegek helyzetén sokszor csak rontó nézeteit.

A sakk eredete a legendák világáig nyúlik vissza. A legvalószínűbb verzió szerint indiai bölcsek találták ki kb. 1500 évvel ezelőtt. Ami ma játék, egykor tanítási segédeszköz volt. A középkori Európában például egyike volt a hat lovagi művészetnek, amelyet az ifjaknak el kellett sajátítaniuk, hiszen a sakk lényeges elvei – hiába változtak a figurák és bizonyos szabályok az egyes kultúrák hatására – mindig is hasznos kulcsot adtak az élet kihívásaihoz.

Az Új Akropolisz önkénteseinek természetvédelmi csoportja közel 20 éve munkálkodik a természet és a benne élő lények megóvásán minden olyan városban és környékén, ahol a filozófiai iskolának központja van. A főváros szívében magasodó Gellért-hegy tisztaságáért például az évente meghirdetett takarítási akciókkal rendszeresen 50–150 önkéntest mozgósítanak. A Duna-Ipoly Nemzeti Parkhoz tartozó Szénásokon kihelyezett odúkban pedig madárcsaládok találnak békés és védett költőhelyre. A budapesti csoport tevékenységeiről és önkéntes munkájukban szerzett tapasztalataikról a természetvédelmi csoport vezetőjével és tagjával beszélgettünk.

Jane Goodall, a korábban a tanzániai őserdőben élő kutató ma évente nagyjából 300 napot utazik, világszerte telt házas előadásokat tart, iskolákat látogat, az ENSZ békenagyköveteként próbálja mozgósítani az embereket, hogy ismerjék fel és vállalják személyes felelősségüket a világ sorsáért és merjenek élni a változtatás lehetőségével. Hogyan vált az erdő csendjét kereső tudósból pódiumok szenvedélyes szószólója?

Számos filozófiai rendszer az ember működésében is vizsgálja az élet minden szintjén látható kettősséget. Eszerint a fény-sötétség, nyár-tél, mozgás-mozdulatlanság mint két egymást felváltó fázis az emberben például az ébrenlét-alvás, aktivitás-passzivitás párosaiban jelenik meg. Kiegyensúlyozott életről, egészségről csak akkor beszélhetünk, ha a két energia ugyanolyan erős, és egymásba alakulásuk az ember számára megfelelő ritmust követ. Bármiféle eltérés, kizökkenés ebből a mind ránk, mind az egész természetre jellemző, éltető lüktetésből, előbb-utóbb testi-lelki betegségekhez vezet.

„A mostani válság nem az olaj vagy az infláció válsága: hitünk és erkölcsünk van válságban. Ha ezeket meg tudjuk oldani, minden más magától fog rendeződni, hiszen az ember alapvetően szellemi lény.”
Jorge Ángel Livraga

„Századokon át az volt az emberek fő gondja, milyen lesz az élet a halál után. Úgy látszik, ma először arra kell válaszokat keresnünk, milyen lesz az élet a halál előtt.”
Szent-Györgyi Albert

A kínai asztrológiában és a Négypillér sorsfejtésben 2017-ben február 3-án, magyar idő szerint 15.34-kor kezdődött az új napév (közel van, de nem esik egybe a kínai holdújév tavaszünnepével). Jellegének két összetevőjét, a Jin Tüzet és a Kakas jegyet is a dolgok beérésével, az aratással, a beteljesüléssel, a felnőtté válással hozzák kapcsolatba.
A 2014-ben, a Jang Fa elemmel kezdődött ciklusnak most egy aktív, átalakításokra sarkalló pontjához értünk. A legfontosabb kérdések idén ezek lesznek: Min változtassunk? Képesek vagyunk-e felismerni valódi erőnket, amely kibontakoztatásra vár?

Ha valaki megkérdezné, hogy mennyire lehet izgalmas egy nyelvészprofesszor élete, az emberek túlnyomó többsége valószínűleg azt válaszolná: semennyire. Azonban mi van akkor, ha a Föld bolygónak egy messzi-messzi galaxisból érkeznek látogatói, és az ismeretlen lények csak recsegni, ropogni és gurgulázni tudnak?

Az idő… ez a furcsa dimenzió, amelyből nem törhetünk ki, számtalan kifejeződést talál, és mivel ennyire gazdag, egyszerre élhetünk a foglyaként és érezhetjük magunkat jól is benne. Sokféleképpen mérhető az idő, és az, amelyet óraszerkezeteink mérnek, csupán az egyik fajtája. A szívünk, az értelmünk és a szellemünk annyira eltérő módon észleli az időt, hogy úgy tűnhet, mintha más-más dimenzióban mozognánk.

Nikola Tesla nem csupán zseniális feltaláló volt, akinek tudományos munkássága felbecsülhetetlen hatást gyakorolt a technika fejlődésére, hanem egy olyan új tudóseszmény megtestesítője is, aki a képzelet alkotóerejére támaszkodik, és – nem utolsó sorban – tudását önzetlenül az emberiség javára fordítja. A géniusz életútját, feltalálói pályafutásának történetét végigkísérve bepillantást nyerhetünk tudományos, fizikai és elektronikai felfedezéseinek kulisszatitkaiba, párhuzamban önismereti és önirányítási képességének tudatos fejlesztésével.

A filozófiai kávéház olyan hely, ahol az emberi létet érintő kérdéseket járunk körül. A lehetséges témák száma végtelen, de mindig kapcsolódunk az élet rejtélyéhez, a ki vagyok, honnan jöttem, merre tartok kérdéseihez. Így foglalja össze az Új Akropolisz filozófiai kávéház programsorozatának lényegét röviden a Székesfehérvárról indult kezdeményezés honlapja. 2017-ben Budapesten is elindulnak a kávézás közbeni együtt gondolkodások, ennek apropóján kérdeztük Grúsz Róbertet, a program ötletgazdáját.

Janus a kezdetek istene volt, akinek ősiségéhez nem fér kétség. Eredete sokak szerint etruszk gyökerekre vezethető vissza, ő maga azonban olyan istenség, amely Rómához kapcsolódott, de túlélte az ókort, és a mai napig használjuk a „Janus-arcú” kifejezésünkben. Ez mostanra valamilyen álcára, olyan kettősségre utal, amely a kétarcúsággal párosul, de csak azért, mert az évszázadok során elfelejtettük ennek a szimbólumnak a valódi jelentését.

Ha megkérdezünk valakit, milyennek képzeli a köztünk élő hősöket, valószínűleg felemleget majd tűzoltókat, rendőröket, orvosokat, akár szociális munkásokat, gyermeküket erejükön felül támogató szülőket vagy valamilyen testi, társadalmi hátrányon felülemelkedő példaképeket. Ám szinte biztos, hogy ez nem hangzana el: olyannak, mint egy filozófus. A közfelfogás szerint filozófusnak lenni ugyanis nem túl izgalmas vagy heroikus. Jorge Ángel Livraga Ár ellen evezve című könyvét olvasva azonban átértékelődhet bennünk ez a kép.

„Óvakodj a kritizálástól, inkább mutass jó példát, és ne foglalkozz mások viselkedésével. Mindenki legyen a saját bírája negatív érzelmeinek, és annak, hogy nem szolgálhat követendő életpéldával.”
Jorge Ángel Livraga

„Egyáltalán, ne vitatkozz többé arról, hogy milyennek kell lennie a jó embernek, hanem légy olyan.”
Marcus Aurelius

„A bölcsnek nem szava, hanem lénye a példaadó.”
Khioszi Tatiosz

Ha egyetértünk abban, hogy a szép tárgyak szebbé és harmonikusabbá teszik a környezetet, akkor azt is tudnunk kell, hogy a harmonikus gondolatok is kedvező és kellemes környezetet alakítanak ki.

„A társadalom jobbítása önmagunk jobbításával kezdődik.”
Jorge Angel Livraga

„Mi magunk legyünk az a változás, amelyet látni szeretnénk a világban.”
Mahatma Gandhi

„Népedet és az emberiséget csak azáltal javíthatod, ha önmagadat javítod. Az igazság sosem az emberiséget, mindig csak az egy-embert válthatja meg.”
Weöres Sándor