Ez a kérdés azoknak a valódi mesterművek, zseniális alkotások láttán fogalmazódhat meg bennünk, amelyek alkotóit mintha különleges, náluk mindenképpen magasabb rendű erők vezérelték volna. Miféle varázslat vezette a kezüket? Milyen rendkívüli áramlatokat voltak képesek követni?
Ez a kérdés akkor jön elő, amikor legjobb érzéseinket és gondolatainkat szeretnénk kifejezni, de nem találjuk hozzá a fogódzót. Akkor is felmerülhet, amikor gondolati és érzelmi téren kiüresedünk, és úgy érezzük magunkat, mintha az élet taszigálta csont- és húsbábok lennénk.
Ekkor idézzük fel a nagy alkotókat, akik képesek voltak ráhangolódni az inspirációra, és megkaparintották a titkát. Elképzelhető, hogy létezik egy híd az emberek és az ideák világa között, amelyen keresztül létrejöhet ez az ihletnek nevezett kötelék? Talán nem is csupán egyetlen híd, egyetlen ilyen összeköttetés van közöttünk és közte, hiszen ha így lenne, akkor azok, akik képesek voltak átkelni rajta, elmesélték volna, minek köszönhetően sikerült nekik és hová érkeztek. Talán mindenkinek megvannak a maga átkelőhelyei, a maga eszközei, és ez adja a kulcsot az inspiráció felébresztéséhez.
Ezen kívül félő, hogy ennek a folyamatnak nincs sok köze az értelemhez, amelyet az ember megkülönböztető jegyeként határoztunk meg. A tapasztalat ugyanis azt mutatja, hogy minél inkább az eszünkre hagyatkozunk, az ihlet annál messzebbre illan.
Az ókori bölcsek azt mondogatták, hogy a titok az, hogy a nádsíphoz hasonlatossá váljunk… és hagyjuk, hogy az intuíció keresztüláramoljon rajtunk. És ekkor történik a csoda: üressé – vagy inkább nyitottá – válunk, és gondolat-képek folyama áraszt el bennünket és késztet rendkívül gyors cselekvésre. Amit ezekben a pillanatokban nem mondunk ki, nem festünk meg, nem írunk le vagy nem készítünk el, az mindenestül elvész. Ezek valójában nem is a mi műveink; valamitől vagy valakitől erednek, és mi befogadjuk és közvetítjük őket. Ez a pillanat az extázisé: rákapcsolódunk egy másik, a miénktől különböző és finomabb, szebb, minden tekintetben tökéletesebb világra. Olyan ez, mintha lenne egy nagy érzékenységű vevőkészülékünk, amelynek azonban nem ismerjük a működését, sőt a kezeléséhez sem értünk. Csupán használni tudjuk, amikor éppen üzemel.
Létezik több olyan leírás, ha más ihletettségi szinten is, amely támpontokat ad a lehetséges értelmezéshez. Ha egy húron pendülünk a megragadni kívánt tökéletes ideákkal, a kapcsolat már pusztán azáltal létrejön, hogy erősen vágyunk rá. Rajtunk múlik, hogy erősítsük és tápláljuk ezeket az összeköttetéseket, amelyek a befogadni és továbbadni vágyott jósággal és szépséggel hangolnak össze. Rajtunk múlik, kitárjuk-e kapuinkat az ihlet előtt.
És ha ismét feltesszük a kérdést, hogy mi is az ihlet, valószínűleg továbbra sem tudunk majd pontos választ megfogalmazni, de áthat bennünket az a különleges és felemelő érzés, hogy megérintett az időn és téren túlról, az örök forrásból érkező fény varázsa, amelyből álmaiban mindenki ivott már valamikor.
A képeket készítették (sorrendben):
Andrea Costa
blogocram