filozófia cikkek

Bár a szellemi gyakorlatokról ma még sokaknak elsősorban a meditáció jut eszébe, valójában nagyon sokféle olyan gyakorlat létezik, amely segít megerősíteni a szellemi énünket, szemben az egyébként is jól fejlett mindennapi énünkkel. Ezek egy részét a hétköznapi életben is nap mint nap gyakorolhatjuk, a megszokott tevékenységeink közben. Ilyen lehet például az önkéntesség, amennyiben megfelelő lelki viszonyulással végezzük. 

Mit jelent ma önkénteskedni? Általában azt, hogy egyénileg vagy közösen teszünk valamit a környezetért, az élővilágért vagy a rászorulókért. Egyfajta társadalmi szolgálatot értünk alatta, valamit, amit másokért teszünk, és nem kérünk érte cserébe semmit, se pénzt, se egyéb ellenszolgáltatást. Ezek a tevékenységek, mivel jobbításra irányulnak, erősítik a felelősségvállalást, és azt a tudatot is, hogy képesek vagyunk tenni valamit, hogy a világ egy kicsit jobb hely legyen. Erre ma egyre nagyobb szükség van, hiszen a megannyi válság közepette egyre többen érzik úgy, hogy tehetetlenek, és ez a tehetetlenségérzés idővel szorongásba csaphat át. Önkéntes munkát végezni már emiatt is jó. Segítségével részesévé, sőt alkotóivá válhatunk a változásoknak, nem csupán elszenvedjük őket. 
 

A döntés a folyamatok elindításának képessége. Az első és legfontosabb akadályok egyike: hogyan lesz a gondolatból tett.

Mit kezdjünk ezzel az akadállyal? 

Először is meg kell ismernünk és elfogadnunk, hogy létezik, hiszen lehetetlen felülkerekedni valamin, amit nem ismerünk, vagy aminek tagadjuk a létezését. 

Nem könnyű megfogalmazni, mi fog vissza, amikor el kell kezdeni cselekedni. Miért fagyunk le, ha meg vagyunk győződve a cselekvés szükségességéről, meg is tudnánk indokolni, és érzelmeink is ösztönöznek bennünket

Milyen lenne egy tökéletes nap? Minden bizonnyal boldog. Amikor egyfajta örömteli, egyensúlyi állapotban vagyunk, nincs hiányérzetünk, elégedettek vagyunk azzal, amink van. A szívünk a helyén van. Eszünkbe sem jut panaszkodni, nincs bennünk elvárás, nem bírálunk senkit. Inkább érdeklődünk a környezetünk iránt, segítőkészek vagyunk, tudunk örülni a kis dolgoknak: a jelenben vagyunk.

Amikor viszont boldogtalan állapotba kerülünk, elégedetlenné válunk. Bármi vagy bárki is legyen elégedetlenségünk okozója, mindenben hibát találunk, semmi sem elég jó. Ekkor a szívünk könnyen elbillenhet a múlt vagy a jövő felé. Ha emlékeink a múltba vezetnek, gyakran rágódunk valamin, amit elveszítettünk, vagy felértékeljük a „régi szép időket” a jelenhez képest… A jövőtől pedig a boldogságot várjuk, amely majd akkor jön el, amikor… ha… egyszer csak…

 

Az újdonság keresése szinte visszafoghatatlan késztetés, amely példátlan változtatásokra veszi rá az embert, csakis azért, hogy amikkel ma dicsekszik, minél kevésbé hasonlítsanak a tegnapi dolgokra.

De létezhet-e annyi újdonság, hogy mindig legyen valami új az emberi fejlődés hosszú útján? Ellenállunk a kísértésnek, hogy előhozakodjunk számos olyan mondással, mint a nincs új a nap alatt. Ehelyett felidézzük a 19. század egyik nagy filozófusának, Helena Blavatskynak a szavait, aki szerint az életképes bölcsesség az, ha a régi bort új tömlőkbe töltjük. 

Ijesztő látni, hogy azok, akik amúgy előszeretettel kóstolgatják a régi évjáratú, hosszan tárolt borokat, a lelküket a mai divat diktálta erőtlen és sekélyes nedűkkel itatják, amelyeket nem érleltek elég hosszan, és amelyeknek aligha van esélyük további érlelődésre, hiszen gyakran az is mesterséges, ahonnan valók.

A cselekvés már önmagában kimozdít bármilyen tehetetlenségből, mozdulatlanságból. A cselekvés felráz, kiszakít a megkövültségből, kiránt a földhöz kötött gyökérlétből, amikor leginkább egy fához hasonlítunk. A cselekvés ad szárnyakat érzelmeinknek, világosságot gondolatainknak.

Nemcsak az a cselekvés, amikor jár a kezünk, hanem elsősorban, amikor a szívünk cselekszik, amely érzi és tudja, mit kell tennie. Az elménk cselekvése is az, amikor tudja, milyen ideák lendítenek minket mozgásba. A szellemünk cselekvése is, amely állandó visszatérésre kötelez. A cselekvés mozgat mindenkit egy hatalmas spirálban. Lépéseinket is spirálisan tesszük meg, és miközben emelkedünk térben és időben, utakat taposunk ki. Nem könnyű kitaposni az utakat, hiszen tér és idő kell mindegyikhez, ugyanakkor tér és idő kell mindenkinek, aki fát ültet, és nem csupán meghúzódik az árnyékában, hanem azon van, hogy feljusson általa az égig.

A saját magunktól való félelem abban a „sötét részben” rejlik, amely tudatunk mélyén és az alig megvilágított részén honol. Ez nem valamiféle álnok sötétség, csupán tudatlanság. Ezért az érveknél erősebbek a szenvedélyek, a bátorságnál a gyengeség, a nagylelkűségnél az önzés. A megélhetés napi gondjai, emberi és érzelmi kapcsolataink megmászhatatlan hegyekké nőnek, ráadásul el is zárják előlünk a szellemi valóságok látványát; az egyetlen vagy a legfőbb valósággá válnak.

Az egyik lelki tényező, amely minden szempontból gátolja vagy teljesen leállítja bárki fejlődését, a félelem. 

Bár egyetértünk azzal, hogy a félelem a pszichére jellemző, nyomasztó érzés, mégis nyilvánvaló, hogy hatóköre nem ezen a síkon kezdődik és ér véget. A félelem leszáll és megbénítja a testet; a félelem felszáll és megbénítja az elmét; saját házában pedig megdermeszti a legszebb érzelmeket, hogy ehelyett felduzzasszon más, ám negatív érzéseket. 

Mindenki fél, félt vagy félni fog. Aki ezt tagadja, nem tesz mást, mint hiúsággal álcázza félelmét. Nem az a kérdés, éreztünk-e valaha félelmet vagy sem, hanem az, hogy mit teszünk, hogy ez az érzés ne szabjon gátat az úton való haladásunknak. 

A legnagyobb hősök is éreznek félelmet. Ha nem így lenne, akkor elveszítették volna emberi mivoltuk egyik jellemzőjét. Más-más okok miatt, de minden ember fél bizonyos helyzetekben. Az a különbség a hős és aközött az ember között, aki még nem az, hogy a hős túlteszi magát a félelmén. Félelme nem szűnik meg, de képes eggyel magasabb fokra emelkedni, és onnan vezérelni cselekedeteit. Így félelmét is uralhatja. 
 

A művészek keze munkáját dicsérő festmények, szobrok, az ókori építmények domborművei és képei a hősöket és hősnőket mindig fiatalnak ábrázolják. Ez talán a művészeti alkotás nyilvánvaló változatlanságának köszönhető, hiszen nem tud megjelenni rajta az öregedés. Mégis valószínűbb, hogy különleges jellemzőként mindig szándékosan kihangsúlyozták a fiatalságot.

A hősök hőstettek egész sorát viszik véghez, számtalan nehézségbe ütköznek, sőt súlyos, vagy akár halálos sérüléseket is szerezhetnek, de soha nem öregszenek meg. Múlnak az évek, kalandok követik egymást, de a hős megőrzi erejét, mintha az idő nem lenne más, mint egy gyengéd, bőrét simogató szellő. Lehet, hogy itt is csak arról van szó, hogy a mítoszok sem öregednek, de nagyon is lehetséges, hogy más, mélyebb jelentésű szimbólumokra érdemes gondolni. 

A hősök örök fiatalsága mindig szembetűnő, sugárzó fizikai és szellemi erő birtokában vannak, amelyet semmi sem tud elpusztítani.

Az egyik legáltalánosabb természeti szimbólum, amelyet sok kultúrában a had- és/vagy a főisten attribútumának tartottak, a villámlás és a hozzá kapcsolódó mennydörgés. Ez a ragyogó erő, a koromsötét égboltot egy csapásra bevilágító jelenség megragadja a világban tapasztalható kettősség örök játékát és egymásnak feszülését.

Túl azon, hogy fizikailag olyan elektromos kisülésről van szó, amely pozitív és negatív töltések között kialakult csatornában zajlik le, a villámlás és mennydörgés révén egy pillanat alatt a mély sötétség helyét a vakító fény, a néma csöndét pedig a mindent bezengő robaj veszi át. 

Szimbólumként azt a pillanatot jelképezi, amikor győzedelmeskedik az élet a halálon, a tudás a nemtudáson, az erények a hibákon. Vagy még élesebben például: az írott és íratlan szabályok és törvények érvényesülnek a megszegésükön. 

 

Többé vagy kevésbé mindannyian aggódunk amiatt, hogy környezetünk egyre rosszabb állapotban van. Itt nincs most helye annak, hogy elemezzük mindazt a sokféle tényezőt, amely hozzájárult a helyzet kialakulásához, amiben most vagyunk, ahol bolygónk váratlan változásoknak és sok katasztrófának van kitéve, amelyek elbizonytalanítanak. A korábbi évtizedekben és -századokban nem tartottunk számon olyan pontosan mindent, mint ma, ezért nem lehetett tudni, hogy a tapasztalt jelenségek ezt megelőzően is előfordultak-e, milyen horderejűek és mennyire gyakoriak voltak. Mostanra számos eszközünk van, és sok statisztika áll rendelkezésünkre. A statisztikák azonban nem segítenek megállítani környezetünk hanyatlását.

Szinte elkerülhetetlen, hogy veszteségérzés kerít hatalmába, amikor elveszítünk egy szeretett embert. Ha a kapcsolat erős és mély volt, az érzés mit sem csökken attól, hogy az illető idős korában, természetes halállal távozott az élők sorából. Ez független attól is, hogy egyébként hogyan viszonyulunk a halálhoz. Mindennek a végét látjuk-e benne vagy csupán egy kapu átlépését, amely egy másik létsíkra nyílik. A nagy gondolkodók közül többeket megemlíthetünk, akiket foglalkoztatott az elmúlás kérdése, és akik a halált az élet szerves részének tartották.

Sok mindent írtak már a filozófiáról – jót is, rosszat is –, vagy néha inkább hanyagolták, mintha felesleges vagy abszurd valami lenne.

Ma, amikor annyiféle nyomás nehezedik az emberekre, és számos nehezen kielégíthető szükségletről kell gondoskodnunk, az olyan fontos dolgok, mint a filozófia, kimaradnak az oktatásból és egyáltalán az életből is. Általában úgy gondolják, hogy először legyen tele a gyomrunk, ráérünk majd azután gondolkodni. Eszünkbe sem jutott, hogy talán éppen fordítva van: érdemes volna elgondolkodni, hogy rájöjjünk, hogyan tápláljuk testünket, pszichénket és elménket, lévén az ember oszthatatlan egység.

Ki ne hallotta volna már ezt az elcsépelt mondást! És ki venné komolyan? Az ilyen hangzatos mondásokkal az a baj, hogy már a könyökünkön jönnek ki és legyintünk rájuk. Csak elütjük vele, ha elrontottunk valamit.

Így megyünk elébe, hogy elmarasztaljanak egy baklövésünkért. Hellyel-közzel elismerjük ugyan, hogy valami nem sikerült túl fényesen, de le is pattintjuk, mondván: „van ilyen”, „mindenkivel előfordul”, „csak az nem hibázik, aki nem dolgozik”. A viccelődés időnként be is válik, lelkünk mégsem könnyebbül meg. Több okból sem. A hiba, tévedés észlelésétől sokakban eleve megnyomódik a „hárítás” feliratú gomb, hiszen vegyes tapasztalatokat idézhet fel, például valamilyen korábbi büntetést, megszégyenülést.

2023 áprilisában a média többek között attól volt hangos, hogy Magyarországon kilőtték azt a fiatal farkast, amely Svájcban szakadt el a falkájától, és légvonalban több mint 700 kilométert tett meg hazánkig. A cikk írásakor még nem lehet pontosan tudni, mi történt az állattal azóta, hogy a jeladója elvesztette a nyomát, csak hogy a hatóság természetkárosítás bűntette miatt nyomoz.

Az ügy kapcsán megannyi, az ismeretlen tettest szidalmazó vélemény látott napvilágot, hullámzottak a kedélyek, forrtak az indulatok. Túl azon, hogy napjainkban a legkisebb nézeteltérések is végeérhetetlen szócsatákba torkollhatnak a fórumokon, egy ilyen eset arra is remek apropó, hogy a természetvédők és természetbarátok vadászokkal és gazdákkal zajló vitája is új lendületet vegyen. A farkasok megítélése ugyanis nem egyöntetű.

Az Új Akropolisz februárban filozófiai konferenciát szervezett, ahol az előadók a hősiesség témájából készültek különböző nézőpontokból. A programot ötperces összefoglalókkal kezdték a témafelelősök, a résztvevők pedig eldönthették, ki melyik témáról hallana szívesen többet. A 85 érdeklődő ezután 7-8 fős csoportokban beszélgetett, többek között Odüsszeuszról és fiáról, a buddhizmus bódhiszattváiról, a mesehősökről és a filmvászon szuperhőseiről, a rezilienciáról és az önkéntességről.

A klasszikus értelemben vett filozófia már a kezdetektől a bölcsességet keresi, valami egyetemlegeset, a minden embert összekapcsoló közös tudást. Kínától Görögországig, legkorábbi eleinktől a ma emberéig. Keresték a titkát, hogyan foglalhatnák össze, mi is a világ, hogyan jött létre, mi a célja, és benne mi a szerepünk, honnan jövünk, hová tartunk. Olyan ismeret ez, amely – ha elsőre elvontnak tűnik is – megalapozza a világnézetünket, a magunkhoz és másokhoz való helyes viszonyulásunkat és a cselekedeteinket is.

Mindezek miatt az egyik legfontosabb tanulmányozási területe a természet, és mindazok a törvényszerűségek, amelyek minden élőlényre egyformán hatnak. Mi is lehetne egyetemesebb? A legelső filozófusok úgy tartották, hogy a természet megértésével jobban megértik önmagukat, hiszen az ember mikrokozmosz: minden megvan benne, ami a makrokozmoszban, és semmi sincs benne, ami emebből hiányzik. Bármelyiket kutassuk is, felfedezhetjük a másik mozgatóit.

Hallani róla, hogy mind gyakrabban adnak rokonok, barátok egymásnak ajándékba szépészeti beavatkozásokat. Zakatol az iparág, ahogy egyre nagyobb jelentőséget tulajdonítunk a kinézetnek, és így egyre többet adunk a látszatra. Ma már húszas éveikben járó influenszerek is reklámoznak botoxot, szájfeltöltést. Elterjedt a hangzatos „fiatalító plasztika” kifejezés, és olvasni „fiatalító injekcióról”, „arc- és nyakfiatalító műtétről” stb. A ráncokat előcsalogató negyedik vagy ötödik X helyett pedig ma már harmadik X-ről is beszélnek, mintha túl lenne élete virágán az, aki idestova betöltötte a harmincat.

Persze nem vitás, hogy ahol a kinézetet a divat diktálja, vannak, akik a számukra meghatározó élet- és munkaterületeken könnyebben érvényesülnek, ha együtt sodródnak ezzel az árral. Jellemző, hogy azok a színészek, TV-s személyiségek, modellek, akiknek a megélhetése nagyban függ attól, hogy hogyan néznek ki, kés alá fekszenek. Csakhogy közben szép számmal akadnak köztük olyanok is, akik emiatt elvesztik egyedi arcvonásaikat, és idővel már csak nyomokban emlékeztetnek régi önmagukra. Többek között azért – milyen figyelemfelhívó jelenség! –, mert elveszítik a mosolyukat, és már csak valamiféle vicsorgással tudják kimutatni derűjüket.

Volt egyszer egy rövid korszak az emberiség, különösen a fejlett társadalmak történetében, mikor minden korábbinál ellentmondásosabb viszonya volt a halálhoz. Az iszonyat különös élvezetével szemlélte mások szenvedéseit híradásokból és túlélőshow-kban, miközben irtózott a nehéz munkától, napjait irodaszékekben, estéit kanapékomfortban töltötte. Közben az akciófilmeket nézve nevetett a mellékszereplők megölésének komikus ábrázolásán, de saját elmúlására még gondolni sem mert, és a családokban tabuként kezelték a vég szükségszerű eljövetelét.

Csak remélhetjük, hogy az utánunk érkezők így, az akkori közelmúlt rövid érájaként emlékeznek majd a mi paradox jelenünkre. A 21. század első évtizedeire mintha meghasadt volna a tudatunk, és egy testben két lélek élne: az egyik aktív, de csak a külvilágra figyel, a másik tompán rostokol félelmei börtönében. Az egyik énünk úgy fogyasztja az erőszakos tartalmakat, mintha cukorka lenne, a másik énünk kiszalad a világból, ha a legkisebb szenvedés is fenyegeti. És mintha kettejük közt rég megszakadt volna a kommunikáció: úgy próbálunk teljes életet élni, hogy elhessegetjük a majdani elmúlás tényét.

1968-ban néhány a Föld sorsáért aggódó tudós, kutató és politikus találkozott Rómában, hogy megalapítsanak egy olyan szervezetet, amelyben minden kultúrát, ideológiát, szakmát és tudományágat képviseltetni akartak. Az így létrejött Római Klub az 1972-es „A növekedés határai” című jelentésével hívta fel magára a nemzetközi figyelmet.

A tanulmány elsőként nyújtott széles körű előrejelzést bolygónk és az emberiség várható jövőjéről. Tizenkét valószínűsíthető forgatókönyvet vázolt fel. Ezek az alapján különültek el, hogy mit és milyen mértékben lennénk hajlandóak változtatni az uralkodó növekedés- és nyereségorientált gazdasági berendezkedésen, pazarló fogyasztói életmódunkon. Visszatekintve az egyik forgatókönyv, amely abból indult ki, hogy: „minden a megszokott mederben zajlik tovább…”, kísértetiesen pontosan írta le korunk állapotát.

Ma már a saját bőrünkön érezzük az egyre gyakoribb és egyre súlyosbodó természeti, társadalmi, gazdasági válságok hatásait. Sőt, az emberiség félévszázados tétlenkedése oda vezetett, hogy szembe kell néznünk a modern ipari társadalmak hanyatlásával, és az ezzel járó veszélyekkel is. Ezek kockázatát vizsgálja a különböző tudományterületeket átfogó ún. összeomlástan. A kollapszológiának is nevezett tudományág igyekszik feltárni a Föld jelenlegi globális helyzetét, meghatározza, mit nevezhetünk összeomlásnak, mi eshet áldozatául egyáltalán, és hogy milyen okok húzódnak meg a háttérben.

Előfordul, hogy megcsodáljuk valakinek az ügyességét, bármiről is legyen szó, vagy akár meg is irigyeljük. Ilyenkor érdemes elgondolkodni azon, az illető mennyi időt, energiát szánhatott arra, hogy szert tegyen irigylésre méltó képességére. Majd fontoljuk meg, vajon mi is rászánnánk-e annyi időt, és ha valóban annyira érdekel, tegyük is meg. Valószínűleg el tudjuk érni ugyanazt az eredményt, sőt akár többre is vihetjük. Könnyen, kívülről kapott ajándékként nem érkezik az, ami igazán értékes. A tudásra, képességre belső, önmagunkon végzett munkával teszünk szert, amelyet ráadásul kitartóan folytatunk. Valamilyenné válunk általa. Éppen ez a valamilyenné válás fog értéket képviselni saját szemünkben, és könnyen lehet, hogy másokéban is. Hiszen valami a miénk lesz, amit elvileg bármilyen körülmények között a magunkénak tudhatunk, senki sem veheti el tőlünk. Mennyivel értékesebb ez azoknál a dolgoknál, amelyekért nem kell megküzdeni, jönnek és mennek, megkapjuk és elveszítjük.

Felgyorsult a világ, rohanunk reggel-este, ezerrel pörög az élet. Ha kicsit is megállunk, és nem forog a mókuskerék, olybá tűnhet, hogy szinte nem történik semmi. És az is megeshet, hogy ha elmerengünk valamin vagy szemlélődünk egy keveset, a környezetünk szóvá teszi, mondván: „Neked van időd gondolkodni?”, „Ráérsz majd az élet dolgain akkor filozofálni, ha nyugdíjas leszel”, „Gondolkodni luxus, mikor annyi a dolog, hogy meghalni sincs időnk”.

Meghalni lesz időnk, bármilyen morbidnak is hangzik, arról gondoskodik az élet. De ha meg sem állunk, robotolunk naphosszat, kérdés, hogy közben mennyire élünk? Ha nem jut idő átgondolni a napjainkat, mit miért teszünk, könnyen felvett szokásaink rabjává válhatunk, akit egy idő után magától visz a monoton napi rutin.

Milyen paradox! Megspóroljuk az elgondolkodást, hogy majd egyszer, a fiktív jövőben sort kerítsünk rá. De mivel éppen ez nem válik bevett szokásunkká, később – amikor hirtelen annyi időnk lesz, amivel lehet, hogy nem is tudunk mit kezdeni, ahogy a Covid-karantén idején – már nem biztos, hogy jelentkezik az igény bennünk, hogy átgondoltan éljünk. Időközben fonalat veszíthetünk, és belefásulhatunk abba, hogy ezt elhalasztottuk.

Nemrég láttam egy reklámot egy gyorsétteremlánc egyik termékéről. Az alig húszmásodperces spotban előbb íncsiklandó barackokat, majd kakaóport, aztán egy tál selymes krémtúrót mutatnak a nézőnek, s a felirat azt kérdi, melyikre csábulnánk el leginkább. De még mielőtt tudatosulhatna bennünk, hogy kívánjuk-e egyáltalán bármelyiket, már meg is jelenik szemünk előtt az ellenállhatatlan fúzió: a sárgabarackos-krémtúrós pite kakaós bundában. És hozzá a felirat: „a legjobb választás, ha nem kell választani”.

Vajon miért biztatnak a reklámok arra, hogy dobjuk sutba racionális részünket, és hagyjuk az ösztöneinket érvényesülni? Ha visz a felszín, az automatizmus vezérli majd választásainkat, és ahhoz nyúlunk, amit mondjuk a leghangosabban vagy legtöbbször, vagy a személyiségünkre leginkább szinkronizált fogalomhasználattal kínálnak nekünk. És miközben a barackos pitére fittyet hányva lecsapunk a következő újdonságra, elfelejtjük feltenni magunknak a kérdést: valóban kell ez nekem?

A történelem egy különös gyűjtemény, amelyben, mint színüket a fény szerint változtató, színes üvegek, úgy tűnnek fel az emberek életmódját meghatározó különböző ideák. Minden kornak megvannak a maga sajátosságai, és a végtelen keresés ösvényén az emberek igazodnak ezekhez a mintákhoz, követni igyekeznek őket és alkalmazkodnak hozzájuk, ahogy nem tennék semmilyen ideával, ami más forrásból származik. Az általánosan elfogadott aztán törvényerejűvé emelkedik, és egy idő után olyan megegyezések szilárdulnak meg, amelyek erősebbek, mint a törvények.

Amikor a hétköznapokból kivész a józanság és a tudás, akkor az ún. „közvélemény” tévedhetetlen bírájává emelkedik mindannak, amit mondunk és teszünk.

A közvélemény azonban se nem bölcs, se nem józan, de nem mintha eleve képtelen volna rá, csakhogy nem is akarják, hogy azzá váljon. Éppen ellenkezőleg, szánt szándékkal manipulálják, és olyan változékonnyá alakítják, mint amilyen a divat.

A mindennapi valóságban a közvélemény örökké két véglet között ingadozik: a bírálat és a dicsőítés között, amely lankadatlan ingaként leng ide és oda. Ez a kilengés annyira félelmetes, hogy a dicsőítéshez kijár a létezés és cselekvés lehetősége, míg a bírálat homokzsákként nehezedik ránk, amely alól ki sem merjük dugni a fejünket.

Senki sem lehet végletekig derűlátó az életben, hiszen mindannyian megismertük a szenvedést, és sokszor éreztünk már fájdalmat. Ugyanakkor senki sem lehet a végletekig pesszimista, hiszen a nehézségek ellenére sem adjuk fel a küzdelmet.

Kezdjük lentről, az anyagtól. Az anyag alapos megfigyelése önmagában is derűlátást ébreszthet. Elég, ha félretesszük a rideg elemzést, és a tökéletességét vizsgáljuk. Azt a gondosságot, amellyel az egész világegyetem meg van alkotva, még ha keveset is ismerünk belőle. Az anyagot uraló törvények, amelyek irányítják és rendezik, egyszersmind felette is állnak. Az anyag tükrözi a szépséget. Bár homályos, nehézkes és romlandó, mégis felderíti szívünket, pusztán azért, mert megérinti, megtisztítja és felemeli valami magasztosabb. A szépség ugyanis otthonra talált benne egy pillanatra.

A szellem nem ismeri a pesszimizmust. Egyszer s mindenkorra magunk mögött kellene hagynunk azokat a nézeteket, amelyek szembeállítják bennünk a jót a rosszal. Ne tekintsük egyenrangúnak a jót és a rosszat, Istent és ördögöt. Az ellentétes erők harcot vívnak bennünk, amitől középre helyezkedünk, akár egy néző, és így kétségek közé kerülünk, az állandó bizonytalanság állapotába.

Nincs Isten és ördög, csak Isten van. Nincs jó és rossz, csak jó. Mindössze arról van szó, hogy a jó annyiféleképpen nyilvánulhat meg a világban, hogy ezt nem mindig látjuk át, és ezért tudatlanságunkban rossznak nevezzük.

Tételezzük fel, hogy létezik egyfajta legfőbb fény, nevezzük ezt Jónak, amely az egész világegyetemet áthatja. Ha sikerül megközelítenünk azt a pontot, ahonnan a sugarak erednek, ha egészen közel tudunk emelkedni hozzá, akkor rengeteget befogadhatunk melegségéből és fényességéből. Ha viszont messzebb helyezkedünk el a forrástól, kevesebb energia jut el hozzánk, mert a fény szétszóródott és eloszlott a világban.

Madridban tartott előadás, amely a Cuadernos de Cultura 1999. októberi számában jelent meg.

Sosem felejtem el, amikor egyszer megpróbáltam elmagyarázni valakinek Leónidasz hőstettének lényegét, aki két napot nyert a perzsák elleni csatában, és így a görögök ki tudták menekíteni Athénból a fosztogatás elől a műkincseket és a legfontosabb könyveket.

Egy újságíró a következő szavakkal támadt nekem: „De hiszen ön is tudja, hogy az élet többet ér, mint bármely könyv vagy műtárgy!”. A szócsata végén kissé élcelődve azt kérdeztem tőle, hogy ha Leónidasz nem állt volna ki harcolni Thermopülainál a perzsák ellen, vajon még ma is élne? Arra gondolt-e már? „Nem, valóban halott lenne” – felelte. „Láthatja hát – folytattam –, hogy valamennyien meghalni jöttünk erre a világra. Mindössze arról van szó, hogy az embernek választania kell, hogyan éljen, illetve, a legrosszabb esetben, hogyan haljon meg.”

A sztoikus filozófia már bizonyította hasznosságát és jótékony hatását az egyén életvezetése szempontjából, és társadalmilag is. A görög poliszok lakói, a Római Birodalom polgárai és császárai, a keresztény egyházatyák, a reneszánsz nagyjai, a modern gondolkodók mind-mind nagyra becsülték. Népszerűsége talán épp a mélységgel párosuló praktikussága miatt máig töretlen. A sztoikus filozófiai irányzatot a hellenizmus korában Kitióni Zénón alapította az i. e. 300 körüli években Athénban. Később a római korban honosodott meg igazán. Akkoriban vált népszerűvé és lett a római császárok, kiváltképp az Antoninusok világnézetének vezérfonalává. Kiemelkedő képviselői között megemlíthetjük az alapító Kitióni Zénónt, a kereskedőt, Epiktétoszt, a rabszolgát, Senecát, az ügyvéd-államférfit és Marcus Aureliust, a császárt is. Ebből is látható, hogy a sztoikus filozófia nem egy szűk társadalmi réteg eszmerendszere, hanem sokkal átfogóbb és egyetemesebb gondolkodásmód.

A Bhagavad-gíta a nagy hindu eposz, a Mahábhárata része. Hásztinapura, a tökéletes város birtoklásáért folyó harcról szól, amelyet két sereg vív egymással.

A Bhagavad-gíta keletkezésének időpontját nehéz pontosan meghatározni, mivel az erre vonatkozó vélemények nagyon eltérőek. Egyesek szerint 5000 éves, vagy még ennél is régebbi, mások szerint csak i. e. 400, vagy legfeljebb i. e. 1000 körül született. Valójában nem is az a fontos, hogy pontosan mikor írták le, mivel a benne rejlő üzenet éppannyira ősi, mint maga az ember. A Bhagavad-gíta lapjai nemcsak az emberiség, hanem az egész világegyetem történetét őrzik, amely minden lényeges kérdésre kitér.

Egy intenzíven induló év sokféle érzést és gondolatot ébreszthet.

Az idei megannyi kezdetet felidézett bennem. Talán csak most értettem meg igazán, milyen hálásak lehetünk, hogy ha a kezdő lépéseknél – legyen az bármely kihívás – áll mellettünk valaki. Ez a győzelmi mámor a kisgyermek első lépéseinél, az első biciklizésnél kitörő és magától értetődő – később aztán jellemünk alakulásától függően éljük meg.

Rómában Janus istenség (a január ereje) egyszerre késztetett a múlt összegzésére és a jövő elképzelésére. Ám a tavasz kezdete is megfelelő lehet erre. Belső harc veszi ekkor kezdetét, hiszen csiszolódni, változni készek vagyunk, ha valóban találtunk kivetnivalót a múltbéli tetteinkben, ami megújításra, jobbításra vár. De micsoda öröm és boldogság fellépni egy új lépcsőfokra – néha szimbolikusan, néha konkrétan. Az onnan nyíló kilátásról előtte gyakran nem is tudtuk, hogy létezik.

Amióta az ember felépítette első városait, hogy rituális vagy lakóteret alakítson ki, ellentmondást hordoz magában: próbálja összeegyeztetni a menedék és intimitás iránti szükségletét a nélkülözhetetlen szabad tér igényével, hogy ne veszítse el teljesen a kapcsolatot a környezetével, és hogy megmaradjon szabadságérzete.

Az utóbbi évek európai divatjában a trompe l’oeil, amelyet a szem megtévesztésének fordíthatunk le, kéz a kézben jár a szintén növekvő ökológiai érzékenységgel, amely ha nem áll politikai befolyás alatt, képes feleleveníteni a mélységesen emberit és természetest, amelyeket a 20. század hajnalától lassan kezdtünk elveszíteni a vas, a füst, az erőszak és az önteltség sűrűjében. Ennek a divatnak a lényege, hogy a falak természeti tájakra néző ablakokat utánoznak, meghitt fiktív környezetté, vagy csodás épületekre nyíló erkélyajtókká válnak, ami nyilván erősen elüt a modern lakóházak egyszerűségétől.

Embert próbálók ezek a hónapok, és sokak szemében nem is elsősorban a járvány okozta félelem miatt. A különböző fórumokon, betelefonálós műsorokban az emberek arról panaszkodnak, hogy milyen szűk lett a világ. Zárva vannak az éttermek, teraszok, edzőtermek, színházak, mozik, könyvtárak, sőt az idei nyaralásunk is veszélybe került.

Persze megszokhattuk, hogy az életben olykor keresztülhúzzák a számításainkat, vagy egyszerűen csak a körülmények nem a legideálisabbak a céljaink eléréséhez. A legtöbben mégis megérezzük a mostani nagy hatású változásokat, még ha ezek átmenetiek is. Nemrég hallottam például a rádióban egy interjút az egyik világ- és Európa-bajnok úszónőnkkel, aki elmondta, hogy az utóbbi időkben megesett, hogy egyszer-egyszer nem mehetett le az uszodába.

Mikor Elon Musk egy mini Teslát és műholdak százait lőtte ki az űrbe, a világ hangos a mesterséges intelligencia egyre közelebbi eljövetelétől, mikor mindennapi tevékenységeinkben egyre inkább automaták és robotok helyettesítenek, és lassan autóinkat sem mi vezetjük, kérdés, vajon milyen szerep jut az embernek a jövőben. Vajon mennyire gondolkodunk majd kreatívan, mennyire tudunk önálló döntéseket hozni, mennyire tudunk együttműködni embertársainkkal, ha egy gomb meghibásodik és gépek nélkül maradunk?

A jelenünkben fmegfogyatkoztak, de a nem túl távoli múltunkban akadnak példák arra, mennyit ér a valódi tudás téthelyzetekben. Egy bő évtizede, januárban járta be a világsajtót az a hír, hogy egy amerikai pilóta, Chesley Sullenberger egy zsúfolt utasszállító gép kapitánya sikeres kényszerleszállást hajtott végre a Hudson folyón, de a városon belül.

Az internet átszövi az életünket. Jelen van mindennapjainkban, de nem úgy, mint a mosópor, egy jó könyv vagy különböző tevékenységeink. Nemcsak használjuk, hanem életterünkké is vált. Különféle történeteket hallani arról, hogy a közösségi platformok segítségével kerültek meg elveszett tárgyak, elkóborolt háziállatok, itt cserélünk recepteket, itt találunk új kanapét, barátságok, szerelmek születnek, itt adunk hírt magunkról ismerőseinknek.

Ha jól használjuk pl. a Facebookot, elvitathatatlan, hogy többek közt a társadalmi közösségvállalásban is segítségünkre lehet. Szervezetünk önkéntesei pl. nemrégiben négyszázezer forintot gyűjtöttek össze egy kampánnyal, hogy hálózsákokat és meleg ruhát adományozhassunk hajléktalanoknak a téli hidegben. De ez csak az egyik fele a közösségimédia-használatnak, ami gyors kapcsolódást, összefogást tesz lehetővé. A virtuális létnek azonban van árnyoldala is.

A sorompónál állok. Megállítottak. Megállítottak bennünket. Nem csak én várakozok. Autóval, biciklivel közlekedőket, és gyalogosokat. Mindenki másképp viseli. Van, aki bömbölteti 7.30-kor a neki tetsző zenét. Gondolom, saját ébresztésére szánja, de mi is kapunk belőle. Az előttem álló bringás lába ütemesen veri a pedált. A másik oldalon két fiatal, talán egy pár – úgy tűnik, nagyon sietnek – egy dalt dúdol a lány, amely a halálról szól. Átszaladnak. Én is ott állok, mivel reggel van, álomközeli tudatállapot van. Eszembe jutnak életem sorompói. Mész, szaladsz, azt hiszed, minden rendben van és lesz is. Aztán jön egy sorompó: pl. válás. Megakaszt, letaglóz. Villog a piros lámpa a fejben: elrontottad, valamit nem jól csináltál… meg kell, hogy állj, gondolkodj el. De néha csak a pirosló fájdalom van, és nem tudod, hogyan tovább.

A négy fal közül kiszabadulva, sétáim egyikén a kertek alatt egyszer csak különös látvány tárult szemem elé. Először csak egy úttest előtt békésen megálló, csupaszimat drótszőrű dakszlira lettem figyelmes, majd kisvártatva csatlakozott hozzá még egy szőrmók, egy bozontos keverék, nyurga lábakkal. Most már ketten ültek a járda szélén, hol egymásra, hol meg hátra-hátra tekingetve. Ekkor komótosan befordult a sarkon egy harmadik kutya is, egy mélynövésű németjuhász-keverék. Ő azonban nem csatlakozott rögvest a kutyuspároshoz, hanem ráérősen megszemlélte a két kapkodi fickót, majd mintegy dolga végezetten ő is hátrapillantott, és várt.

Most már igazán kíváncsi lettem: Kire vár ez a mulatságos kis blökicsapat? Kihez tartozik ez a tarkabarka kutyafalka? És hogy lehet az, hogy ezek az állatok ennyire figyelnek egymásra és folyamatosan tartják a szemkontaktust? És ekkor előbukkant a „falkavezér”, aki meglepetésemre egy könnyedléptű, szőke, törékeny, fiatal nő volt, aki mellett ballagott még egy öregecske, borzas, fehér terrier is. Amikor a nő is a sarokra ért, az egész ebadta banda felszegte a fejét, és a melegbarna kutyaszempárok a mértékadó személyre szegeződtek. És mindahányan nyugodtan vártak. Nincs abban semmi furcsa, hogy egy eb megáll a zebra előtt, de hogy négy, ilyen összhangban? Mintha csak mágnesnek engedelmeskednének!

Képzeld el, hogy több százan éltek egymás alatt, és mindennap ugyanannyi élelmet kell beosztanotok. Először az első szinten élők ehetnek néhány percig, aztán a másodikon és így tovább, több száz emeleten át. Ha beosztanátok, mindenkinek jutna annyi étel, amely elég a túléléshez – a legtöbbeknek mégsem jut egy falat sem. Sokan éhen halnak, és a halottak helyére mindig érkezik új ember. Havonta véletlenszerűen más-más cellába kerülsz: egyszer a 74., máskor a 120., és valamikor talán a 6. szinten ébredsz fel.

Ez a börtön a helyszíne a Galder Gaztelu-Urrutia rendezte The Platform (El hoyo – „A gödör”, 2019) című, a Netflixen sugárzott spanyol filmnek. Első látásra is barátságtalan intézmény, a főhős, Goreng mégis önként vonul be, hogy az ottlétért cserébe megkapjon egy tanúsítványt. Meg hogy az itt eltöltött hat hónap alatt leszokjon a dohányzásról, és végre kiolvassa a Don Quijotét. Mindenki csak egyetlenegy személyes tárgyat vihet magával, és ő ezt a könyvet, azaz az elmélyedést választotta. A legtöbben azonban inkább késsel, katanával, baseballütővel vagy más fegyverrel érkeznek, hiszen aki itt ébred fel, annak az első pillanattól veszélyben van az élete.

A sokszínűség gazdagít. Mi több, ha megfigyeljük, a réten egyetlen négyzetméteren a szurokfű, a lándzsás útifű, a kis ezerjófű, a füzények, orbáncfű, apróbojtorján, kakukkfű stb. hihetetlen sokféle növény együttélését, szembetűnő a külső forma változatossága: lilák, zöldek, sárgák, rózsaszínek, eltérő magasságúak, és árnyékot kedvelők vagy napra vágyók is akadnak közöttük. Más és más tápanyagot vesznek fel, más és más részüket hasznosítják az ott élő állatok és növények. Folyamatosan növekednek és folyamatosan adnak. S ha nem taroljuk le a rétet, csak elkérjük a természettől a szükséges szálakat, leveleket vagy virágokat, már akkor is, arról a kis talpalatnyi területről is egy egész család nagyjából egy hónapra elegendő gyógyfűkészlete gyűjthető be, hogy aztán gyógyító és egészségtámogató főzeteket, forrázatokat, olajakat, tinktúrákat készíthessünk belőlük.

Kereken 2500 évvel ezelőtt soha nem látott, hatalmas sereg indult a görög föld elfoglalására. I. e. 480-ban a perzsa haddal a hagyomány szerint háromszáz spártai vette fel a harcot Thermopülainál, egy keskeny szorosban, ahol napokig feltartották az ellenséget. Az elbeszélések szerint Leónidasz öngyilkos csatára vezényelte seregét, hiszen a gigászi túlerővel szemben odaveszett harcosaival. Hellász azonban e hősinek tartott tettnek hála elég időt nyert, hogy utóbb megfékezze az ázsiai harcvihart. Mit is tettek Leónidaszék? Hivatásos katonák lévén ellátták a feladatukat, bátran, becsülettel küzdöttek, és mivel a haza védelmét elsőrendűnek tartották, derekasan vállalták a tragikus következményeket. Hol vannak ma ezek a hősök? – kérdezzük olykor. Közben úgy beszélünk a múltról, mint amely már magába temette az ilyesfajta vitézi helytállást. Ahogy ma már nem éljük a történelem nagy pillanatait, úgy nagy emberek sem születnek többé. Valóban így van?

Bárhová nézünk, kiélezett versenyhelyzettel találkozunk. Versenyre épül a gazdaságunk, figyelmünkért „versengenek” a reklámok és a TV-csatornák, mindenütt a legjobbat, a legújabbat, a leginkább hozzánk illőt kínálják nekünk. Mi pedig ebben a forgatagban úgy érezzük, muszáj valamit villantanunk, ki kell tűnnünk a tömegből, hogy mások előtt érjünk oda a fazékhoz, hiszen nem jut mindenkinek gombóc. A nagy rohamban pedig a modern társadalmak egyre szűkebb rétegénél landol és gyűlik fel a profit, miközben sokan válnak nélkülözővé, és az olló csak nyílik. A társadalmi szolidaritás jegyében a különféle szociális programokkal persze próbál a társadalom mindenkinek annyit juttatni, amennyivel túlélhet és nagyjából egészséges maradhat. Közben sokakat, úgy tűnik, mégsem zavar, ha mások terhére gyarapszik.

A válságmenedzsment egyike volt kedvenc tantárgyaimnak. Talán mert megoldáskeresés közben a követendő értékrend egyértelművé válik, ráadásul a gyors és szükségszerű döntések sok elhúzódó fájdalomtól megkímélik a résztvevőket. Persze ebben is félre kell tennünk a „szakirodalom” nem emberközpontú javaslatait/felvetéseit. Sokszor találja magát a vezető két tűz között egy-egy helyzetben: a tulajdonos is akar valamit és a dolgozóknak is lehet ettől eltérő elképzelésük, érdekük. A KÖZVETÍTŐ szerep, ahogy az élet számos más területén, itt is elengedhetetlen, ám ez nem annyira új emberi feladat.

Ki ne hallott volna még a Trónok harcáról? Bevallom, hogy azon kevesek közé tartoztam… egészen mostanáig. Éppen az Adria partján fekvő kis településen jártunk, amikor útitársaim felhívták a figyelmemet arra, hogy itt forgatták a film egyes jeleneteit. Majd Dubrovnik gyönyörű városában lépten-nyomon találkoztunk a fantasy plakátjaival, megvásárolható csecsebecsékkel, miegymással. Az itteniek némi szomorúsággal jegyzik meg, hogy a turistahad nagy része elsősorban a népszerű sorozat kedvéért látogat el a várfalakra, járja be egyes utcáit és idézi fel a filmen látottakat, mintha a város csupán egy hatalmas kulissza lenne. Pedig sokat adhatna a szabadságát évszázadokon át megőrző kicsinyke köztársaság története.

Évek óta ráesik a tekintetem az albérletben az ablakra, amely telis-tele van karcolásokkal. Persze annyit nem nézem, hogy gyakran ébresztene bennem érzéseket vagy gondolatokat, a minap mégis megjegyeztem egy barátnőmnek, hogy „hát ilyet… mitől lehet ennyi helyen karcos egy ablak!? Mit csinálhattak vele az előző albérlők?” Némi neheztelés, elvárás, feddés vegyült a hangomba… ő azonban odapillantott, és a másodperc tört része alatt, csak annyit mondott: „Macska.” A csend tapintható volt, kezem, lábam ellazult, éreztem a sejtjeimben az átalakuló érzelem és gondolat jótékony testi hatását. Ja, hát ha egy macska, akkor érthető! Milyen aranyos lehetett, és már láttam is magam előtt a földszinti lakás ablakában. Megnyílt egy belső kapu, további képsorok tolultak fel bennem, egy játszó kisgyerek, az édesanya tekintete stb. Mosolyogtam.

Mindannyian a bőrünkön érezzük, hogy példátlan válság kellős közepén vagyunk. Nyilvánvaló, hogy legtöbbünk semmit sem tehet ellene. A válságban és a körülményeken kívül, amelyek kiváltották, helyi és országos, sőt személyes és hétköznapi gondokkal is küzdünk. Egy helyzet csak annyiban jelent számunkra problémát, amennyire tudatosul bennünk, hogy szenvedünk tőle. Így minden nehézség, amely igazán foglalkoztat bennünket, valamennyire személyes gondunkká is válik. Vajon megszabadulhatunk-e nehézségeinktől, de nem elszaladva előlük – ami legtöbbször lehetetlen és hiábavaló is –, hanem szembeszállva velük, de úgy, hogy közben nem billenünk ki az egyensúlyunkból vagy szenvedünk túlzottan a ránk nehezedő nyomástól? Attól még, hogy ebben a helyzetben vagyunk, és tesszük, amit tudunk, lélekben függetlenek maradhatunk-e mindettől?

Rendületlenül készülnek otthon a reggelik, ebédek, vacsorák. Akinek ez nem számít mindennapos teendőnek, annak bizony kihívás. Legyen nő vagy férfi, idős vagy fiatal, egyszerűen olyasmiben kell kreatívnak lennie, amiben nem szokott. Olyan tevékenységre szán időt, amire korábban jóval kevesebbet vagy egyáltalán nem szakított. A karanténban az egyik alapanyagot kell helyettesítenie valamely másikkal, esetleg több főre főzni, többféle igényt figyelembe véve… új helyzet. Még ha szeretettel és kellő figyelemmel fog is hozzá az ember, akkor is nap nap után különböző érzések kerítik hatalmukba, kérdések ébrednek:
Mennyi idő!?
Hogy lenne a legjobb?
Képes vagyok rá?
Tudok erre kétszer annyi időt szánni munka mellett?
Van más lehetőségem?

„Ha el akarsz menekülni az elől, ami szorongat, nem máshol kell lenned, hanem másnak.”
(L. A. Seneca)

A klasszikus értelemben vett filozófiai viszonyulás lehetővé teszi, hogy olyankor is aktívak maradjunk, amikor a külső körülmények átalakítják, korlátozzák, elbizonytalanítják élethelyzetünket.

Mivel a körülményekre gyakran nincsen közvetlenül befolyásunk, érdemes új irányt adnunk törekvéseinknek. Így egy-egy külső változás akár belső átalakulásunk katalizátorává is válhat.

Létezik egy tulajdonság, vagy pontosabban erény, amely leginkább a lélekben erős emberek jellemzője: a lélekjelenlét. A különböző fogalommagyarázatok egyetértenek abban, hogy ez a nehéz helyzetekben válik nyilvánvalóvá, mégpedig úgy, hogy valaki képes egy adott pillanatban jól reagálni, jó döntést hozni, nem veszíti el a fejét, nem esik kétségbe. Régiesen lélekéberségnek hívták, utalva arra, hogy éppen azért képes valaki minderre, mert éber, mert jelen van.

Legtöbben képesek vagyunk arra, hogy a már jól ismert, begyakorolt helyzetekben ébernek mutatkozzunk. De a valódi erő éppen azokban a helyzetekben nyilvánul meg, amikkel még nem találkoztunk korábban. Ebből következik, hogy több szintjét is meg lehet különböztetni a lélekjelenlétnek. Az alapszint az, amikor felkészülünk arra, hogy ismert nehézségekre jól tudjunk reagálni, és a következő, amikor mindez az addig ismeretlen helyzetekben is sikerül.

A sztoikus filozófia egyik fontos felhívása mindenkinek, aki boldogan akar élni és meg akarja őrizni lelki nyugalmát: vizsgáld meg, mi függ tőled és mi nem. Ami tőled függ, abban legyél határozott és következetes, ami nem, azzal ne is foglalkozz. Így békésebb lesz életed folyása.

Mi függ tőlünk? A sztoikusok válasza erre: viszonyulásunk és tetteink. Mire nincs hatásunk? Másokra, az események kimenetelére, a múltra. Minél inkább tisztában vagyunk azzal, ami nem rajtunk múlik, annál inkább előtérbe kerülhet az, ami igen. A „mit tehetek én?” hatalmas löketet ad az embernek, kimozdítja a tehetetlenségből, és ami a legfontosabb, nagy mértékben csökkenti az aggodalmaskodást. Az aggódás és a rágódás nem fér meg a lélekben a derűvel és a boldogsággal. Egyszerűen kizárják egymást.

Sokan azért fordulnak a Ji Kinghez tanácsért, hogy elkerüljék a nehézségeket. Ez jellemzően talán annak az embernek a törekvése, akinek a hétköznapjait az az igyekezet határozza meg, hogy sokat kapjon abból, ami kellemes, és messziről elkerülje a kellemetlenségeket.

Minden növekedés belülről fakad. A gyökér teszi erőssé a fát, nem pedig a levelek sokasága. Ne feledkezzünk el a gyökérről. Ha túl sok nehézség foglalkoztat akár saját magunkkal, akár a többiekkel kapcsolatban, ha az önhittség minden mást háttérbe szorít, ha a hiúság helyettesíti a tudást, ha a tettek mennyisége fontosabb a minőségnél, akkor itt az idő, hogy megálljunk és elgondolkodjunk.