Belül történik, ami játszódik?

Ki ne hallott volna még a Trónok harcáról? Bevallom, hogy azon kevesek közé tartoztam… egészen mostanáig. Éppen az Adria partján fekvő kis településen jártunk, amikor útitársaim felhívták a figyelmemet arra, hogy itt forgatták a film egyes jeleneteit. Majd Dubrovnik gyönyörű városában lépten-nyomon találkoztunk a fantasy plakátjaival, megvásárolható csecsebecsékkel, miegymással. Az itteniek némi szomorúsággal jegyzik meg, hogy a turistahad nagy része elsősorban a népszerű sorozat kedvéért látogat el a várfalakra, járja be egyes utcáit és idézi fel a filmen látottakat, mintha a város csupán egy hatalmas kulissza lenne. Pedig sokat adhatna a szabadságát évszázadokon át megőrző kicsinyke köztársaság története.

A közeli szigeten is filmeztek. Az ott található hajdani kolostorból először a Habsburgok nyári rezidenciája lett, végül egy filmsorozat trónterme. Az arra vállalkozók rá is ülhetnek a vastrónra, amelyet a stáb élethű másolatként készíttetett ajándékba a városnak.

Ezek után nem volt más választásom. Meg kellett néznem, felismerem-e a „kulisszákat”, illetve miről is maradtam le. Így neki is álltam az első évadnak. Izgalmas események gyors egymásutánban peregnek előttünk több helyszínen, felváltva. Nem egyszer találjuk a szereplőket választási helyzetekben és döntéseik nyomán hamar megismerjük őket. Rövid idő elteltével nem okoznak sem csalódást, sem meglepetést.

Mi, nézők követjük a vásznon zajló történéseket és… kívül maradunk, külső szemlélőként. Nem velünk történik meg mindez, hanem másokkal, akikkel a legtöbb esetben azonosulni sem tudunk. És mintha éhesek maradnánk az egyes epizódok után. Olyan mélyen nem érint meg, hogy lelkünknek legyen mit emésztenie és ne kívánja azonnal a következőt. Ezért megnézünk még egyet, és az azt követőt is. Pedig léteznek filmek, amelyeket úgy élünk meg, mintha belül történne, ami ott játszódik. Megihletnek, részünkké válnak, velünk élnek tovább. Olyanok, mint a görög tragédiák.

Vajon miért őriztük meg őket és visszük színre a mai napig? Mi Oidipusz választásának titka, és miért van akkora hatással a lélekre? Bizonyára azért, mert önmagunk felé irányítja a figyelmünket, magunkat látjuk benne. Egy ember sorsát ábrázolja, aki mindent megtesz, ami tőle telik, hogy véletlenül se kövessen el súlyos hibát. A legjobb szándék vezérli, mégis rosszul dönt. Pedig jót akart, a lehető legjobbat. Akad-e olyan ember, aki ne tudná, mit jelent ez?

Nézőként átéljük azt a szívbe markoló ellentétet a jó szándék és a rossz döntés között, és tanúivá válunk annak a lassú folyamatnak, amikor a színpad főszereplője is kénytelen apránként szembesülni azzal, mekkora szakadék tátong a szándék és az eredmény között. A többi szereplő tudja, vagy előbb jön rá Oidipusz talányának megfejtésére, mint maga a főszereplő. Nem olyan ez, mint az életben, amikor azt mondjuk, hogy a vak is láthatja, csak az illető nem, akiről az egész szól? És milyen nehéz rájönni, mennyire vagdalkozunk, mindenki mást okolunk, csak ne kelljen elismerni a nyilvánvalót… Kivel nem esett már meg hasonló?

Hibázunk, ezért együttérezhetünk a főszereplővel, szenvedő embertársunkkal, és közben eszünkbe juthat saját élettörténetünkből egynémely fájó epizód, amelyért csakis a saját reakcióinkat okolhatjuk. Tudjuk, nyilván, hogy minden választásunknak lesz következménye, de annak ritkábban vagyunk tudatában, hogy mikor mit döntöttünk, ami miatt a jelenben szenvedünk. És mi lesz a jövőben? Milyen választások elé kerülünk még életünk során és hogyan fogunk reagálni? Akkor is jót akarunk majd, de megint mit fogunk okozni vele magunknak és másoknak?

Ezt éljük át Oidipusz drámájának hatására, a darab nem pusztán szórakoztat. Belülről szól a hang. Ránk van bízva, hogy elképzeljük a megmutathatatlant. A véres jelenetek, a kegyetlen tettek, a durva reakciók részei a történetnek, de a szemünk nem látja, színpadon kívül történik mind. Egy idő után úgysem lehet fokozni a látványt, de talán az fontosabb, hogy ami nincs megjelenítve, az lelki szemeink elé tárul, mert inkább a ténnyel, mintsem a látvánnyal vagyunk elfoglalva. Egy hírnők, egy közvetítő beszéli el mindezt, ahogyan feltárja az isteni világ rejtélyeit is. A modern sorozatokkal ellentétben.

A mai alkotások többnyire nem hagynak sok helyet a képzeletnek. A modern technológia elkápráztat, elcsábulunk a határtalan lehetőségektől, mint a gyerekek, akik feszegetik a határokat, hogy mi mindent tehetnek meg, és nem az számít nekik, hogy mit érdemes. Talán ezért is másokkal és nem velünk történik, ami lejátszódik. Ahelyett, hogy egy kicsit közelebb kerülnénk saját magunkhoz, és így a többi emberhez is, elfeledkezünk önmagunkról, és egy vagy több órát végigizgulunk.

Vajon mikor lesz elegünk a „bármit megtehetünkből”, a ragyogó technológiánkból, és mikor térünk vissza az egyszerűhöz, önmagunkhoz? Vagyis mikor lesz újra fontos megfejteni az ember-szfinx talányát, haladni az egyszerű, ám saját mélységeink felé vezető úton, hogy megtudhassuk, honnan eredünk, hol tartunk és merre megyünk?