Nemrég láttam egy reklámot egy gyorsétteremlánc egyik termékéről. Az alig húszmásodperces spotban előbb íncsiklandó barackokat, majd kakaóport, aztán egy tál selymes krémtúrót mutatnak a nézőnek, s a felirat azt kérdi, melyikre csábulnánk el leginkább. De még mielőtt tudatosulhatna bennünk, hogy kívánjuk-e egyáltalán bármelyiket, már meg is jelenik szemünk előtt az ellenállhatatlan fúzió: a sárgabarackos-krémtúrós pite kakaós bundában. És hozzá a felirat: „a legjobb választás, ha nem kell választani”.
Vajon miért biztatnak a reklámok arra, hogy dobjuk sutba racionális részünket, és hagyjuk az ösztöneinket érvényesülni? Ha visz a felszín, az automatizmus vezérli majd választásainkat, és ahhoz nyúlunk, amit mondjuk a leghangosabban vagy legtöbbször, vagy a személyiségünkre leginkább szinkronizált fogalomhasználattal kínálnak nekünk. És miközben a barackos pitére fittyet hányva lecsapunk a következő újdonságra, elfelejtjük feltenni magunknak a kérdést: valóban kell ez nekem?
Pedig milyen egyszerű volna röpke percek alatt végiggondolni, hogy miféle mafla akarna lemondani a választás szabadságáról!? Atyaég, és ezek a szlogenek valóban erre buzdítanak a hízelgő szavak mögött? – gondolnánk józanul, és már el is feledkeznénk a kakaós bundáról. És milyen részeink lépnek akcióba, mikor például a helytelen helyett a helyes, az egészségtelen helyett az egészséges, a hazug szavak helyett az őszinteség mellett tesszük le a voksunkat? Önismeret, önbizalom, megfontoltság, bátorság, optimizmus, megkülönböztetőképesség, önálló gondolkodás és társaik. Adódik a kérdés: Lehetséges, hogy bárki is jót szeretne nekem, ha az a célja, hogy ezeknek híján legyek?
Végső soron nem másról van szó, minthogy mi magunk mit gondolunk arról: mi az ember. Ösztönök vezérelte automata, vagy eszes, tudatos lény? Az ókori filozófuscsászár, Marcus Aurelius, aki „Elmélkedések” című művében a fent sorolt erények térnyeréséért is kampányolt, ehhez hasonló megfontolásokra biztatta olvasóját: „Mi az én vezérlő értelmem? Mit csinálok most belőle? Mire használom most? Csak nem értelmetlen? Csak nem vált el, nem szakadt el a közösségtől? Csak nincs annyira összeforrva, összeelegyedve a testtel, hogy minden rezdülését megossza vele? (X/24.)”
Vajon hogyan fogalmazná át szavait a híres római uralkodó, ha korunk állampolgáraihoz intézné őket? Alighanem sehogy, hiszen nem a fogyasztóhoz, hanem a mindenkori emberhez szólt, aki saját és környezete életéről felelősen gondolkodik, és ennek megfelelően tervez, dönt és cselekszik. Nem várhatjuk elménk felszabadítását a különböző forgalmazóktól (áruljanak akár pitét vagy ideológiát). De azt megtehetjük, hogy akármit is kínáljanak nekünk, megkérdezzük magunktól: jót tesz ez nekem? Megtehetjük, hogy bármilyen szlogennel találkozunk, a végére járunk: igazat mondanak? Megtehetjük, hogy az óriásplakátokról elkapjuk a tekintetünket, és elmerengünk: mit olvasnék szívesen? Vagy a következő plázától elkanyarodva azon: mi hasznosat tehetnék? Megtehetjük, hogy tiszavirágéletű vágyaink szeszélyes forgatagából kiemelkedve azt keressük: ki is vagyok valójában?
Hiszen valójában ez a tét. Elhisszük-e, hogy többek vagyunk gépesített reklámlesőknél, és ragaszkodunk-e ahhoz, hogy semmit ne fogadjunk el készpénznek, aminek az igazságtartalmáról mi magunk nem győződtünk meg. És szabadságunkban áll, hogy a mézes-mázas csalogatások ellenére nem azt tesszük, amire rá akarnak venni, hanem amiről már beláttuk, hogy jó, és tudjuk, hogy valóban akarjuk. Aki így cselekszik, a gyorsan cserélődő termékeknél állandóbb értékre lelhet: megtalálhatja önazonosságát. S ha ki is tart mellette, egyre gyakrabban hozhat önmagához hű döntéseket. Nem inkább ez a legjobb választás?
Fotó: flickr