Bár a görög filozófiára sokan még elméletként tekintenek, egyre többen vannak, akik felismerik, hogy a görög mesterek, mint Püthagorasz, Szókratész, Platón, Zénón nem elméleti filozófiával foglalkoztak. Tanításaik nagyon is gyakorlatiasak voltak, céljuk nem egyszerűen az elméleti megismerés, hanem a megismerésen és gyakorláson keresztül az ember átalakítása volt, hogy megszabadulhasson félelmeitől, szenvedélyeitől, tudatlanságától, és ennek következtében boldog és hasznos életet élhessen.
A görög filozófiának, hasonlóan, mint a ma népszerű keleti filozófiai rendszereknek, szerves részei voltak a jellemet formáló, szellemet ébresztő gyakorlatok. Természetesen a testi-lelki egészségre is nagy hangsúlyt fektettek, hiszen tanítványaiknak mértékletességet, rendszeres testedzést és általában a testi-lelki tűrőképesség fejlesztését javasolták.
Az elkövetkezendőkben az elektronikus hírlevél hasábjain elsősorban azokkal a gyakorlatokkal foglalkozunk majd, amelyeket hagyományosan szellemi gyakorlatoknak neveznek. Először igyekszünk megragadni azt, hogy mit tekintünk szellemi gyakorlatnak, mik ezeknek a közös ismérvei, jellemzői, céljai, majd konkrét példákat is hozunk rájuk. Az Új Akropolisz filozófiai iskola évtizedek óta kutatja és népszerűsíti a filozófiát mint gyakorlati utat. Ennek a munkának esszenciáját igyekszünk röviden és közérthetően összegezni.
Mitől tekinthető szelleminek egy gyakorlat?
Ahhoz, hogy ezt megértsük, fontos megismerni a hagyományos emberképet, hiszen a gyakorlatok is ebből eredeztethetők. Plótinosz, az újplatonikus filozófiai iskola alapító mestere például, a hagyományos tanításoknak megfelelően, az embert égi eredetűnek írja le, aki addig szemlélte önmagát Dionüszosz tükrében, amíg azonosult a tükörképével, és megfeledkezett égi természetéről. Dionüszosz tükre az anyagi világ, a tükörkép pedig a megnyilvánult mivoltunk. Ez a mítosz leírja az ember keletkezését, amely kicsiben megismétlődik minden születéskor, sőt, minden ébredéskor is. Plótinosz azt tanítja, hogy az emberre tekintsünk úgy, mint egy besározódott gyémántra, aki az anyaggal érintkezve beszennyeződik. Mindezek alapján világossá válik, hogy az újplatonikusok miért emelik ki azoknak a filozófiai gyakorlatoknak a fontosságát, amelyek a megtisztulásról, a visszaemlékezésről és az anyagból való tudatos kiemelkedésről szólnak.
Egy másik közkedvelt allegória az ókorban, hogy az emberre egy kőtömbbe zárt istenszoborként tekintettek, és a gyakorlatok egy része arra irányult, hogy a rárakódott felesleget lefaragják, addig csiszolják, míg az ember valódi szellemi természete tökéletesen meg nem tud nyilvánulni. Érdemes összevetni ezt a modern emberképpel, ahol tabula rasaként, azaz tiszta lapként tekintenek az emberre, amelyre majd az oktatás-nevelés fogja felhordani a tudást és a tapasztalatot, mint ahogyan egy festő dolgozik. Ez utóbbi felfogásmódot ma nagyban erősíti a számítástechnikai eszközök használata, amely szerint az ember képességei, jellemzői és egy számítógép működése között gyakran párhuzamot vonnak. A személyiség kialakulását programozásnak hívják, az emlékezetet a számítógép memóriájához hasonlítják, és egyre kevesebben vannak, akik meg tudják ragadni a valódi emberi intelligencia és a mesterséges intelligencia közti különbséget.
Akár keleti, akár nyugati módszereket alkalmazunk, ezek mindegyike a hagyományos emberképre épít, arra, hogy az, amit szellemi természetnek hívunk, már bennünk van, csak részben meg kell erősíteni, részben pedig meg kell szabadítani a rárakódásoktól, a feleslegtől. Szellemi természetünk felismerése inkább visszaemlékezés, mintsem valamely új dolog felfedezése. Minden olyan módszer, amely azt a célt szolgálja, hogy felismerjük valódi természetünket és vele összhangban éljünk, szellemi gyakorlat.
Grúsz Róbert