Milyen lenne egy tökéletes nap? Minden bizonnyal boldog. Amikor egyfajta örömteli, egyensúlyi állapotban vagyunk, nincs hiányérzetünk, elégedettek vagyunk azzal, amink van. A szívünk a helyén van. Eszünkbe sem jut panaszkodni, nincs bennünk elvárás, nem bírálunk senkit. Inkább érdeklődünk a környezetünk iránt, segítőkészek vagyunk, tudunk örülni a kis dolgoknak: a jelenben vagyunk.
Amikor viszont boldogtalan állapotba kerülünk, elégedetlenné válunk. Bármi vagy bárki is legyen elégedetlenségünk okozója, mindenben hibát találunk, semmi sem elég jó. Ekkor a szívünk könnyen elbillenhet a múlt vagy a jövő felé. Ha emlékeink a múltba vezetnek, gyakran rágódunk valamin, amit elveszítettünk, vagy felértékeljük a „régi szép időket” a jelenhez képest… A jövőtől pedig a boldogságot várjuk, amely majd akkor jön el, amikor… ha… egyszer csak…
Ha a kibillenés a jövőbe visz, ezt még Platón is kifejtette, amikor leírta a vágy természetét a Gorgiaszban. Szemléletes példája szerint a lélekrész, ahol a vágyak fészkelnek, olyan, mint a lyukas hordó, amibe szitával hordják a vizet. A vágy egy ilyen szita, amely vizes lesz ugyan, de nem tudja megtartani a vizet. 
Vagyis amikor megszereztük vágyunk tárgyát, egy rövid ideig még megmarad bennünk az íze, de hamar elillan, ezért újabb vágy után futunk. Így mindig csak rohanunk a leendő boldogság felé, elérjük, majd elveszítjük, hiszen a vágy nyújtotta boldogság nem lehet tartós: baj van a hordóval is meg a szitával is.
Mindannyian jól ismerjük ezt a jelenséget, és a világ is efelé terel bennünket. Újabb és újabb vágyakat gerjeszt. Még ezt vagy azt az élményt, dolgot kell megszerezni, még ezt vagy azt kell megkóstolni… Mókuskerékbe kerülünk, a „véget nem érő elégedetlenség… egy kis öröm… majd megint elégedetlenség” körébe. Lehet, hogy nem is lenne olyan nehéz megakasztani ezt a folyamatot, megálljt parancsolni az éppen felébredő vágynak, legyen bármennyire is jelentéktelen. Kísérletképpen, amikor épp nekivágunk a városnak, énekelhetünk magunkban, vagy elfoglalhatjuk gondolatainkat valamely számunkra fontos témával, amit amúgy is meg akartunk tervezni, vagy el akartunk rajta gondolkodni. Talán így kevésbé szűrődnek be a vágyakat keltő, mindenhonnan felénk kacsintgató csábítások.
A boldogságkeresés útján le lehet-e mondani a vágyról mint eszközről, ha ennyire állhatatlan? Platón nem a lemondást javasolja, a vágynál nagyobb hajtóerővel ugyanis csak kevesen rendelkeznek. Inkább fokozatos fejlődési utat vázol fel, amelyen először is megtanulunk különbséget tenni a vágy tárgyai között. Egyes vágyak előrevisznek, mások pedig nem, mert túlzáshoz vezetnek vagy a szükségtelen felé hajtanak. Majd pedig választanunk kell, és csak azokat a vágyakat elégíthetjük ki, amelyektől jobb, erényesebb emberré válunk.
De vajon lehetünk-e boldogok, ha az utcáról, a hírekből folyamatosan zúdul ránk a szenvedés? Hol háború dúl, hol ember ember általi kizsákmányolás zajlik, csupa igazságtalanság, kegyetlenség, az állatokkal való bánásmódunkról nem is beszélve. Ennek ellenére lehet és szükséges is kiegyensúlyozott lelkiállapotra törekedni, hiszen ha még egy boldogtalan emberrel megtoldjuk a boldogtalanok sorát, semmit sem tettünk. Jót semmiképpen. 
Egyértelmű, hogy nem elég csupán vágyakozni a békére és az emberségre. Tenni kell, ami tőlünk telik. Ha mást nem is tudunk, annyit bárki megtehet, hogy kedvességgel fordul embertársaihoz, és inkább adni, mint elvenni igyekszik.
Létezik egy másik módszer is a vágyak kordában tartására, amellyel az idealisták élnek. Erős vágy hajtja őket az utolérhetetlen eszmény irányába, egy jobb és igazságosabb emberi társadalom felé. Mondhatjuk, hogy ez a cél rövid távon elérhetetlen, mégsem teszi őket boldogtalanná. A vágy motorja nem áll le, hajtja a jót akaró ember szívét, és érdekes módon egyensúlyban is tartja. Nem érheti el a végcélt, így ezt nem is várja el, vagyis nem függ az eredménytől. Egyszerűen boldog attól, hogy teszi az általa elképzelhető legnagyobb jót, és amit tud, folyamatosan igyekszik másokkal is megosztani.
Az idealista tisztában van azzal, mire lehet hatással és mire nem. Tudja, hogy lelkiállapota csakis tőle függ, és senkit sem tehet felelőssé érte. Ha időről időre ki is billen egyensúlyából, kizökken egyik-másik helyzetben, hamar visszanyeri alapállapotát. Az alapállapota ugyanis az elégedettség, a belső békesség. Boldog ember. Nemcsak egy tökéletes napot él, tökéletes napokat fűzhet fel élete fonalára.