Bár a szellemi gyakorlatokról ma még sokaknak elsősorban a meditáció jut eszébe, valójában nagyon sokféle olyan gyakorlat létezik, amely segít megerősíteni a szellemi énünket, szemben az egyébként is jól fejlett mindennapi énünkkel. Ezek egy részét a hétköznapi életben is nap mint nap gyakorolhatjuk, a megszokott tevékenységeink közben. Ilyen lehet például az önkéntesség, amennyiben megfelelő lelki viszonyulással végezzük.
Mit jelent ma önkénteskedni? Általában azt, hogy egyénileg vagy közösen teszünk valamit a környezetért, az élővilágért vagy a rászorulókért. 
Egyfajta társadalmi szolgálatot értünk alatta, valamit, amit másokért teszünk, és nem kérünk érte cserébe semmit, se pénzt, se egyéb ellenszolgáltatást. Ezek a tevékenységek, mivel jobbításra irányulnak, erősítik a felelősségvállalást, és azt a tudatot is, hogy képesek vagyunk tenni valamit, hogy a világ egy kicsit jobb hely legyen. Erre ma egyre nagyobb szükség van, hiszen a megannyi válság közepette egyre többen érzik úgy, hogy tehetetlenek, és ez a tehetetlenségérzés idővel szorongásba csaphat át. Önkéntes munkát végezni már emiatt is jó. Segítségével részesévé, sőt alkotóivá válhatunk a változásoknak, nem csupán elszenvedjük őket.
De hogyan lesz mindebből szellemi gyakorlat? Egyáltalán, mit jelent az a fogalom, hogy szellemi gyakorlat? Az embert hagyományosan bármely kultúrkörben összetett lénynek tartják, és a természete megértéséhez gyakran a ló és lovasának analógiáját használják. A szimbolikus képben a ló jelképezi az alacsonyabb természetünket, a lovas pedig a magasabbat, a szellemit. Az elsőt az anyagi léthez kötődő ösztönök és vágyak mozgatják, a mulandónak él, az utóbbi viszont többre termett. A ló is rendelkezik önálló akarattal, sajátos szükségletekkel, de csak a lovas képes távlatokban gondolkodni, és azért útnak indulni, hogy felfedezze szellemi örökségét: az élet értelmét. 
A szellemi gyakorlatok célja pedig éppen az, hogy a szellemi képességeinket, erényeinket erősítsük meg. Tehát minden olyan gyakorlat, amely segít megtapasztalni, hogy van egy intelligens részünk, amely képes figyelni, irányítani, távlatokban és összefüggésekben gondolkodni, és amely segít abban, hogy ez a magasabb énünk megerősödjön, és kezébe vehesse a gyeplőt, az szellemi gyakorlat.
Mi jellemzi az hétköznapi énünket? Az egyik legfontosabb jellemzője az önzés, az, hogy önmagát helyezi gondolatai, érzései, tapasztalatai középpontjába. Szinte minden gondolata, érzése, mondata azzal a szóval kezdődik, hogy én, nekem. A szellemi énünk viszont önzetlen, nem énközpontú. Fontosabb számára az igazság, mint az, hogy nekem igazam legyen, fontosabb a közös jó, mint az, hogy elsősorban nekem jó legyen.
Az önkéntesség, ha valóban önzetlenül cselekszünk, igen hatékony szellemi gyakorlat. Csak keresni kell egy nemes ügyet, ami valakinek vagy valaminek a javát szolgálja, és tenni érte valami előrevivőt, de közben elvégezzük a felajánlás belső gyakorlatát is. Válasszunk olyasmit, ami lelkesít bennünket, amiben meg tudjuk élni azt, hogy jót tettünk, méghozzá úgy, hogy cserébe nem vártunk el semmit, sem a sorstól, sem embertársainktól.
Persze ez nehéz, talán a legnehezebb gyakorlat, ami létezik, hiszen önző énünk képes a legnemesebb tettet is beszennyezni, de egy kis plusz erőfeszítéssel megvalósítható. Hogyan? Mielőtt nekikezdünk az önkéntes munkának, álljunk meg, és fogalmazzuk meg magunkban a fenti célt, azt, hogy most valami jó ügyért cselekszünk, nagylelkűen, önzetlenül. Majd végezzük el a tervezett munkát derűsen, figyelmesen. Végül álljunk meg ismét, és erősítsük meg magunkban, hogy valóban nem kérünk cserébe semmit, sem jó sorsot, sem dicséretet. Azaz ajánljuk fel tetteink gyümölcsét, és cserébe csak arra vágyjunk, hogy legközelebb ismét tehessünk valami jót.
Ez a gyakorlat egyike a legősibb szellemi gyakorlatoknak. Erről szól Marcus Aurelius Elmélkedések című kötetének gondolatsora is:
„Van olyan ember, aki, ha embertársával jót tett, azonnal kész a hálát számlázni. Van olyan, aki ezt ugyan nem teszi meg, de azért befelé mégiscsak adósának tekinti a másikat, s nagyon is tudatában van jótéteményének. Más viszont egyáltalában nem tartja számon, amit tett, hanem hasonlatos a fürtöt termő szőlőtőhöz, mely ha egyszer meghozta gyümölcsét, semmi mást nem kíván többé. A jótékony ember, akárcsak a ló, ha futott, a kutya, ha vadra bukkant, a méh, ha mézet gyűjtött, nem veri dobra tettét, hanem tovább folytatja áldásos munkáját, mint ahogyan a szőlőtő, ha eljön az ideje, ismét meghozza a maga fürtjét.”