Héjja Edit cikkek

Delia Steinberg Guzmán, aki 29 éven át volt az Új Akropolisz Filozófiai Iskola nemzetközi elnöke, idén nyáron távozott az élők sorából. Amikor valaki megszűnik létezni ebben a dimenzióban, mindig mérlegre kerül egész élete.

Óhatatlanul felmerül bennünk is, amikor mások elmennek: Vajon mi marad majd utánunk? Mi az értelme, veleje az életünknek, mit tanulunk? És vajon mit hagyunk örökül másoknak, ami továbbra is élő maradhat? Az, hogy valami maradandót hozzunk létre, csak úgy lehetséges, ha mi magunk tartós értékeket képviselünk, és bennünk élővé válik mindaz, ami képes felülmúlni az idő múlását, a nagy illúziót, a mulandóságot.

Delia Steinberg Guzmánt a filozófia szeretete arra vezette, hogy a bölcseleti tudás, a gyakorlati filozófia átadásának éljen. Egész életében fáradhatatlanul és meggyőződéssel hirdette a filozófia humanista és szellemi értékeit. Több mint 30 könyv és kézikönyv maradt utána. Életműve előtt Mája játékai című kötetének újbóli kiadásával tisztelgünk, amely fellebbenti a fátylat az illúzió természetéről.

Ki ne hallotta volna már ezt az elcsépelt mondást! És ki venné komolyan? Az ilyen hangzatos mondásokkal az a baj, hogy már a könyökünkön jönnek ki és legyintünk rájuk. Csak elütjük vele, ha elrontottunk valamit.

Így megyünk elébe, hogy elmarasztaljanak egy baklövésünkért. Hellyel-közzel elismerjük ugyan, hogy valami nem sikerült túl fényesen, de le is pattintjuk, mondván: „van ilyen”, „mindenkivel előfordul”, „csak az nem hibázik, aki nem dolgozik”. A viccelődés időnként be is válik, lelkünk mégsem könnyebbül meg. Több okból sem. A hiba, tévedés észlelésétől sokakban eleve megnyomódik a „hárítás” feliratú gomb, hiszen vegyes tapasztalatokat idézhet fel, például valamilyen korábbi büntetést, megszégyenülést.

Hallani róla, hogy mind gyakrabban adnak rokonok, barátok egymásnak ajándékba szépészeti beavatkozásokat. Zakatol az iparág, ahogy egyre nagyobb jelentőséget tulajdonítunk a kinézetnek, és így egyre többet adunk a látszatra. Ma már húszas éveikben járó influenszerek is reklámoznak botoxot, szájfeltöltést. Elterjedt a hangzatos „fiatalító plasztika” kifejezés, és olvasni „fiatalító injekcióról”, „arc- és nyakfiatalító műtétről” stb. A ráncokat előcsalogató negyedik vagy ötödik X helyett pedig ma már harmadik X-ről is beszélnek, mintha túl lenne élete virágán az, aki idestova betöltötte a harmincat.

Persze nem vitás, hogy ahol a kinézetet a divat diktálja, vannak, akik a számukra meghatározó élet- és munkaterületeken könnyebben érvényesülnek, ha együtt sodródnak ezzel az árral. Jellemző, hogy azok a színészek, TV-s személyiségek, modellek, akiknek a megélhetése nagyban függ attól, hogy hogyan néznek ki, kés alá fekszenek. Csakhogy közben szép számmal akadnak köztük olyanok is, akik emiatt elvesztik egyedi arcvonásaikat, és idővel már csak nyomokban emlékeztetnek régi önmagukra. Többek között azért – milyen figyelemfelhívó jelenség! –, mert elveszítik a mosolyukat, és már csak valamiféle vicsorgással tudják kimutatni derűjüket.

Felgyorsult a világ, rohanunk reggel-este, ezerrel pörög az élet. Ha kicsit is megállunk, és nem forog a mókuskerék, olybá tűnhet, hogy szinte nem történik semmi. És az is megeshet, hogy ha elmerengünk valamin vagy szemlélődünk egy keveset, a környezetünk szóvá teszi, mondván: „Neked van időd gondolkodni?”, „Ráérsz majd az élet dolgain akkor filozofálni, ha nyugdíjas leszel”, „Gondolkodni luxus, mikor annyi a dolog, hogy meghalni sincs időnk”.

Meghalni lesz időnk, bármilyen morbidnak is hangzik, arról gondoskodik az élet. De ha meg sem állunk, robotolunk naphosszat, kérdés, hogy közben mennyire élünk? Ha nem jut idő átgondolni a napjainkat, mit miért teszünk, könnyen felvett szokásaink rabjává válhatunk, akit egy idő után magától visz a monoton napi rutin.

Milyen paradox! Megspóroljuk az elgondolkodást, hogy majd egyszer, a fiktív jövőben sort kerítsünk rá. De mivel éppen ez nem válik bevett szokásunkká, később – amikor hirtelen annyi időnk lesz, amivel lehet, hogy nem is tudunk mit kezdeni, ahogy a Covid-karantén idején – már nem biztos, hogy jelentkezik az igény bennünk, hogy átgondoltan éljünk. Időközben fonalat veszíthetünk, és belefásulhatunk abba, hogy ezt elhalasztottuk.

Móhandász Karamcsand Gándhí életelveinek és ezekhez hű életmódjának köszönhetően vált a békés ellenállás jelképévé és egyben az indiai függetlenségi mozgalom vezéralakjává az 1920-as években. Gándhí és családja – kisebb megszakításokkal – huszonegy évet töltött Dél-Afrikában, és ez alatt az idő alatt érlelődött meg benne az erőszakos módszereket kerülő későbbi forradalmár, a népe felszabadításáért küzdő, békés harcos elképzelése.

1893-ban, huszonnégy éves korában egy indiai kereskedőcég felajánlotta neki, hogy ügyvédjeként kiküldi Dél-Afrikába. Így lett Gándhínak pár év alatt Durban városában sikeres ügyvédi irodája. Akkoriban sok bevándorló indiai vendégmunkás élt az országban, és Gándhí szembesült az indiaiakat sújtó hátrányos megkülönböztetéssel. Idővel a hindu kisebbség szószólója lett. Ekkortájt alakította ki filozófiai rendszerét, amelynek lényege, hogy az igazság ereje győz, és a kitűzött célokat erőszakmentes ellenállással kell elérni.

Nemrég láttam egy reklámot egy gyorsétteremlánc egyik termékéről. Az alig húszmásodperces spotban előbb íncsiklandó barackokat, majd kakaóport, aztán egy tál selymes krémtúrót mutatnak a nézőnek, s a felirat azt kérdi, melyikre csábulnánk el leginkább. De még mielőtt tudatosulhatna bennünk, hogy kívánjuk-e egyáltalán bármelyiket, már meg is jelenik szemünk előtt az ellenállhatatlan fúzió: a sárgabarackos-krémtúrós pite kakaós bundában. És hozzá a felirat: „a legjobb választás, ha nem kell választani”.

Vajon miért biztatnak a reklámok arra, hogy dobjuk sutba racionális részünket, és hagyjuk az ösztöneinket érvényesülni? Ha visz a felszín, az automatizmus vezérli majd választásainkat, és ahhoz nyúlunk, amit mondjuk a leghangosabban vagy legtöbbször, vagy a személyiségünkre leginkább szinkronizált fogalomhasználattal kínálnak nekünk. És miközben a barackos pitére fittyet hányva lecsapunk a következő újdonságra, elfelejtjük feltenni magunknak a kérdést: valóban kell ez nekem?

A négy fal közül kiszabadulva, sétáim egyikén a kertek alatt egyszer csak különös látvány tárult szemem elé. Először csak egy úttest előtt békésen megálló, csupaszimat drótszőrű dakszlira lettem figyelmes, majd kisvártatva csatlakozott hozzá még egy szőrmók, egy bozontos keverék, nyurga lábakkal. Most már ketten ültek a járda szélén, hol egymásra, hol meg hátra-hátra tekingetve. Ekkor komótosan befordult a sarkon egy harmadik kutya is, egy mélynövésű németjuhász-keverék. Ő azonban nem csatlakozott rögvest a kutyuspároshoz, hanem ráérősen megszemlélte a két kapkodi fickót, majd mintegy dolga végezetten ő is hátrapillantott, és várt.

Most már igazán kíváncsi lettem: Kire vár ez a mulatságos kis blökicsapat? Kihez tartozik ez a tarkabarka kutyafalka? És hogy lehet az, hogy ezek az állatok ennyire figyelnek egymásra és folyamatosan tartják a szemkontaktust? És ekkor előbukkant a „falkavezér”, aki meglepetésemre egy könnyedléptű, szőke, törékeny, fiatal nő volt, aki mellett ballagott még egy öregecske, borzas, fehér terrier is. Amikor a nő is a sarokra ért, az egész ebadta banda felszegte a fejét, és a melegbarna kutyaszempárok a mértékadó személyre szegeződtek. És mindahányan nyugodtan vártak. Nincs abban semmi furcsa, hogy egy eb megáll a zebra előtt, de hogy négy, ilyen összhangban? Mintha csak mágnesnek engedelmeskednének!

Hogy hogyan változtatták meg a farkasok a folyókat? Az Egyesült Államokban, a Yellowstone Nemzeti Parkban tudósok figyeltek fel a történtekre, miután 1995-ben a farkasokat visszatelepítették a vidékre.

A téli napforduló közeledtével észrevehetően csökken a látható fény körülöttünk. A legrövidebb és egyben legsötétebb nap előtti hetek a néphagyományokban a kisböjt (advent) jegyében telnek. Az ünnepi készülődés idején a falvakban kerülték a hangos mulatságokat és böjtöt tartottak. Ezeknek a tudatosan vállalt lemondásoknak a szerepe, hogy a kevesebb étel, kevesebb külső hatás révén újra és újra befelé, illetve a közelgő ünnep lényegére irányítsák a figyelmet.

Tolkien talán leghíresebb művében, a Gyűrűk Urában központi szerepet kap a hatalmat jelképező varázsgyűrű. De a gyűrű szimbóluma ennél is többet rejt: önismeret, önuralom, önmagunk feletti hatalom összefüggéseit. Soktényezős egyenlet. Hány és hányféle a vágy arca, amely hatalmába kerítheti az embert! Sőt, a rögeszméig srófolható szenvedély olyannyira elhatalmasodhat az értelem felett, hogy egészen ki is vetkőzhetünk magunkból. Ez a szimbólum az ember mélyéig hatol és az önirányítás kérdéskörét érinti: Mi vezérel bennünket? Mely részünk fogja a kormányt és mikor hová fog vezetni az út?

Ősszel termést szüretelünk, számot vetünk, hogy mit sikerült megérlelni ebben az esztendőben. A ciklusok folyamatos váltakozása, az évszakváltás ritmusa arra késztethet, hogy hosszabb távra is tervezzünk. Ma, amikor napestig gépek és kütyük mellett ülünk, szinte luxusnak tűnik minden szellemünkre szánható minőségi óra vagy perc. Ez azonban eltávolodáshoz vezet legbenső lényegünktől, és időről időre égető hiányként tör elő. Talán éppen az elmélyedés iránti természetes vágy tükröződik abban is, hogy a Facebookon a legtöbb most menő borítókép tágas természeti tájat ábrázol.

Érezted már úgy, hogy megkötnek a körülmények? Vagy hogy belemerevedtél egy helyzetbe, és úgy tűnik, sehogy sem tudsz kijönni belőle? Hogy a múlt kutyaszorítóban tart és bilincset jelent minden automatikusan bekattanó rossz vagy nem megfelelő döntés? És ez így megy egészen addig, amíg meg nem találod a helyzet kulcsát? De azt csak akkor leled, ha megmozdulsz és keresni kezdesz…

Történet- és mesepályázatunkat idén Bujáki Márton nyerte meg Öt pohár víz című alkotásával. Az eredményhirdetést követően interjút készítettünk az ifjú íróval, faggattuk az írás adta önkifejezési lehetőségről, eddigi sikereiről, terveiről. A beszélgetésből – amelyen a zsűri elnöke, Kovács M. Balázs író is részt vett – az is kiderül, hogy Bujáki Mártonnak nemcsak a története csavaros, hanem az észjárása is. Írásaihoz hasonlóan a beszélgetést is a sokszemszögűség jellemzi, amelyben az alapos elméleti, filozófiai megfontolásokat a gyakorlatias, emberközeli megoldások teszik hitelessé.