Történet- és mesepályázatunkat idén Bujáki Márton nyerte meg Öt pohár víz című alkotásával. Az eredményhirdetést követően interjút készítettünk az ifjú íróval, faggattuk az írás adta önkifejezési lehetőségről, eddigi sikereiről, terveiről. A beszélgetésből – amelyen a zsűri elnöke, Kovács M. Balázs író is részt vett – az is kiderül, hogy Bujáki Mártonnak nemcsak a története csavaros, hanem az észjárása is. Írásaihoz hasonlóan a beszélgetést is a sokszemszögűség jellemzi, amelyben az alapos elméleti, filozófiai megfontolásokat a gyakorlatias, emberközeli megoldások teszik hitelessé.
– Márton, hogyan kezdtél írni?
Igazából nem forogtam olyan közegben az általános iskolában, ahol előbújhatott volna ez a vénám, hiszen a fogalmazásórák helyett az általános iskolában nyelvtanóra, meg irodalomóra volt, de azt észrevettem, hogy szeretek írni. Tehát lehet, hogy az első találkozása az írással az embernek az, hogy ha szereti a fogalmazásórát. Később magamnak írtam verseket, töredékeket, dalszövegeket, és gimnázium végén egy harmincoldalas történetet Hermann Hesse Demianja alapján, huszonhárom napomról.
Már egyetemista voltam, amikor a próza komolyabban kezdett foglalkoztatni, amit nagymértékben köszönhetek Milan Kundera könyveinek. Elkezdtem egy regényt másodmagammal, ennek négy éve, és ez volt az a pillanat, amikor egy szerkesztett, fiktív történet megírását tűztem ki célul. Ez volt az első igazi írói szándék pillanata, amikor már nemcsak érzéseket, emlékiratokat akartam írni, hanem egy valódi klasszikus nagyprózát. Másodmagamból aztán egyedül lettem, abbamaradt a regény, de megmaradt a vágy.
Ekkor már íróként definiáltam magam, viszont effektíve nem írtam semmit, és ez egyre inkább dühített, egyre türelmetlenebbé váltam. Azt tudtam, hogy el kellene indulnom valahogy ezen az úton, valamit tennem kellene, ezért másfél éve elkezdtem pályázatokra írogatni. Felhalmoztam a pályázatokat, beküldtem mindenféle rozoga bekezdést. Az volt a taktikám, hogy beküldtem egy pályázatot, és utána el is felejtettem. Kitöröltem az emlékezetemből, hogy ha lesz valami, lesz valami, ha nem, nem.
Közben pedig elolvastam Sánta Ferenc novelláit, és író rám korábban ekkora hatást még nem gyakorolt. Megláttam, hogy mekkora ereje lehet egy jól megírt, rövid, csattanós történetnek, és ez mézesmadzag volt ahhoz, hogy novellaírásba fogjak. Igen, Sánta Ferenc nagyon tudja azt, amit én is tudni szeretnék.
– Azt mondtad, hogy az írásaidat elküldted jó néhány pályázatra, mi lett velük?
Általában jól tettem, hogy elfeledkeztem róluk... Eddig öt pályázatot sikerült megnyernem. Abból kettő olyan volt – az egyik egyetemen belüli –, hogy nyolcan indultak rajta, a másikon, a Miskolci Egyetem és az Esterházy Károly Főiskola közös pályázatán pedig harmincan. Az Új Akropolisz történet- és mesepályázatán, meg az Ausztria Nekünk című pályázaton kívül még egy országos pályázaton indultam, ezt a Nők Lapja hirdette meg nem is olyan régen, egyetemistáknak és főiskolásoknak, és még ezt sikerült megnyernem. Az az írásom most szerepel is a Nők Lapja Novella című magazinban.
– Amikor kinézed ezeket a pályázatokat, akkor a megadott témára kezdesz el írni, vagy a meglévő írásaidat dolgozod át?
Előfordult már, hogy a megadott témára írtam. Az Ausztria Nekünk és a Nők Lapja pályázatát egyértelműen. Az Öt pohár víznek viszont volt már egy korábbi verziója, de megcsavargattam egy kicsit, hogy csak arról az egy erkölcsi helyzetről szóljon.
Volt például egy olyan időszakom, ez a januári vizsgaidőszakban volt, amikor nagyon szerettem volna írni. És nem volt semmilyen nekem való pályázat éppen, csak három sci-fi. Három nap alatt megírtam három sci-fi novellát, de annyira még semmi nem fárasztott le az írással kapcsolatban, mint az. Ha nem fog meg a téma, akkor ne írjál. Nem fogott meg, de írtam, úgyhogy… Azt legalább megtapasztaltam, hogy ilyet többé nem szabad.
– Hogyan írsz? Olyan típus vagy, akiben összeérik a történet, és akkor kezded el írni, amikor nagyjából már tudod, hogy hova fut ki, vagy inkább afféle nekibuzduló módon fogsz hozzá, és menet közben derül ki, hogy merre kanyarítod majd?
A legtöbb novella úgy születik meg, hogy először kipattan valami, egy alapszituáció, és valamikor akkor kezdek el írni, amikorra eldöntöm, hogy ez az alap a mesélés kerete legyen, vagy a történet csattanója. Az Ausztriás sztori alapszituációja az, hogy egy magyar férfi beleköt valakibe, csak azért, mert osztrák. Ezt az aktust a történet elejére tettem, és ezután kezdődött a robotmunka, kibontani egy novellát az alapötletből. Az Öt pohár víznél az alapszituáció az, hogy van egy fiú, aki szegény családban él, ő gondoskodik az öccséről, dolgozik és pénzt keres, csak azért, hogy eltartsa. Ez remekül működik poénként, itt tehát az agymunka az volt, hogy a mesélés során valahogy előkészítsem a csattanót.
– Mi adta az ihletet az Öt pohár vízhez?
Az egyetemen, tanárképzésen rengeteg órán előkerült a cigánykérdés, az integráció, a szegregáció, a szegénység, és foglalkoztat ez a világ. A párom szociológus végzettségű, sokat tanultam tőle arról, hogy a sztereotípiák mögött mi a valóság, ráadásul Ónodon él, és Borsodban bizony halmozottan megjelenik ez a nagyon összetett probléma…
– Meg ez a mélyszegénység…
Igen, jó, hogy említed, mert kérdés, hogy mennyire szükségszerű, hogy Márkék romák, mert valójában nem feltétlenül egy cigánycsaládról akartam írni. De aztán valami történt, mégpedig az, hogy amikor az Erénynek erejével pályázatot megtaláltam, átlapoztam az írásaimat, és észrevettem, hogy az Öt pohár víznek mondanivalója van. Hiába volt csupán annyi a szándékom, hogy egy csattanós, ütős sztorit írjak, a történet túlnőtt rajtam, és ha tehetek róla, ha nem, erkölcsi üzenetet közvetít.
Már csak annyi volt a dolgom, hogy erre élezzem ki a novellát, és ehhez tulajdonképpen megfelelő közegnek bizonyult egy mélyszegénységben élő cigánycsalád mindennapi élete. Megfelelő, de az üzenet szempontjából nem szükségszerű, viszont azt vettem észre, hogy bizonyos jegyeket, a koszos ruhát, a kiabálást, a szociális érzéketlenséget, a munkakerülést a többségi társadalom nem tudja értelmezni, ha ezeket a jegyeket nem egy roma viseli magán.
– Már öt pályázatot, köztük három országos pályázatot is nyertél… Fejedbe szállt már a dolog, vagy nem?
Sokszor a fejembe szállt, de mindig van, ami kijózanít, pl. most a több hete tartó pangás, ez a mini írói válság.
– Író lesz belőled? Megélhetési író leszel?
Szívem szerint az lennék, ugyanakkor remélem, mindig lesz bennem annyi kurázsi, hogy emlékezzek rá, mennyire veszélyes az irodalomból megélni. Megvettem Kosztolányi összes novelláját, sokat elolvastam belőle, és bőven van benne olyan sztori, amihez nem kell Kosztolányinak lenni, hogy azt megírjad. Az viszont biztos, hogy nincs olyan Sánta-novella, amelyhez nem kell Sántának lenni. Ha az ember az írásból él, rákényszerül, hogy olyasmit is megjelentessen, amihez nem feltétlenül van szükség az ő tehetségére, képességeire, ami nem ő maga.
– Nyertél öt pályázatot, ez szép arány. Lehet, hogy nem fogadják majd az írásaidat a pályázatokon. Gondoltál már erre? Hiszen ez az ember mindig nyer…
Azért nézegetem, milyen pályázatok vannak mostanában, de szeretnék már nyitni. Szeretnék néhány irodalmi folyóiratba küldeni írásokat.
– A pályaművedből kiderül, hogy szociálisan érzékenyen látod a világot…
Legalábbis törekszem rá, hogy szociálisan érzékeny legyek. Ez az írás szempontjából azért előny, mert ha jó formában vagyok, akkor mindenből lehet történet, mindenben ott a sztori, csak észre kell venni.
– Most min dolgozol?
Szeretnék írni egy cikket Sánta Ferencről, amely arról szól, hogy mennyiben szánta apokaliptikus jellegűnek az Ötödik pecsétet. Vagyis, hogy mennyire szerette volna leleplezni benne a Rákosi-korszakot. Ezen kívül egy szociológiai témájú kérdés izgat, jelesül, hogy mennyire képes vagy nem képes az ember belehelyezni magát a másik ember szemszögébe.
Thomas Nagel, amerikai filozófus azt mondta, hogy az ember nem tudja, milyen denevérnek lenni, csak azt, hogy emberként milyen volna egy denevér bőrébe bújni. Ebből elég messzemenő következtetéseket lehet levonni. A tolerancia valójában nem azt jelenti, hogy elfogadom a másságot, mert a másság puszta elfogadása során még mindig csak tudomást veszek a másságról. Ez Schelling szerint spontán szegregációhoz vezet, tehát nem elég elfogadni, hogy valaki más. A cél az, hogy megszűnjön a „más” fogalma, és azt tudjuk mondani, amit Kovács mond Az ötödik pecsétben a féllábú fényképésznek: „Emberek vagyunk, kérem!”. Ez az álláspont jól illik más, nevelésfilozófiával kapcsolatos gondolatomhoz – ebben a tárgykörben is szeretnék írni, sokat, sokat.
– Mit adsz az írással?
Azt szokták ilyenkor mondani, hogy attól kellene megkérdezni, aki olvasta…
– De írás közben csak eszedbe jutnak az olvasók…
Kurt Vonnegut amerikai író azt mondta, hogy mindenki egyvalakinek ír. Ő rájött, hogy a nővérének ír. Célközönség mindig van, de szerintem nekem apukám a célközönségem. Ő volt az, akinek az ízléséből nagyon sok mindent átvettem. Ő dudorászott Cseh Tamást, ő fütyörészte a Kaláka által megzenésített Tudod, hogy nincs bocsánatot, ő olvasott Esterházyt és hívta fel a figyelmem egy-egy szép sorra. Ezek a dallamok, szavak, és a szüleim látványos irodalomszeretete nagy hatást gyakoroltak rám és az ízlésem kialakulására. Azt, hogy én mit tudok adni, lefordíthatjuk úgy, hogy kihez vagy mihez van megfelelési kényszerem írás közben. Talán édesapám felé.
– Kifejezetten erkölcsi, lélekre közvetlenül ható történeteket vártunk a pályázatra. Törekszel ilyesmire?
Vannak gondolataim a világról, arról, hogy hogyan fest most és hogyan kellene kinéznie, és van véleményem arról, hogy a prózának, ha van egyáltalán valami értelme magán az íráson, a játékon kívül, akkor talán az, hogy ezeket közvetítse. Kundera mondja, hogy a próza a tolerancia magasiskolája, Sánta pedig azt, hogy az írónak kötelessége a kort leleplezni, hogy a következő nemzedékek tanulhassanak a fennmaradt szövegekből. Szerintem a prózának van lehetősége, hogy objektív igazságokra hívja fel a figyelmet, még ha ezeket az író közvetlenül nem is mondja ki.
Vagyis prózában megtehetem, hogy nem az érzéseimet, hanem a gondolataimat közlöm. És ha már a neveléstudományi cikkeimben foglalkozom a toleranciával, miért ne vegyem be a prózába is a toleranciát? Egyelőre, mivel ez nagyon új felismerés, a történeteimben még nincsenek nagyon direkt erkölcsi közölnivalók, és a későbbiekben is szeretném megőrizni a prózában rejlő játékosság lehetőségét. Hogy a kettő hogyan egyeztethető össze, gondolom, majd az idő eldönti. Nem akarom se túl komolyan, se túl könnyedén venni magam. Olyasmit akarok írni, amit élvezek, és olyasmit akarok közvetíteni, ami bennem már letisztult.