Ősszel termést szüretelünk, számot vetünk, hogy mit sikerült megérlelni ebben az esztendőben. A ciklusok folyamatos váltakozása, az évszakváltás ritmusa arra késztethet, hogy hosszabb távra is tervezzünk. Ma, amikor napestig gépek és kütyük mellett ülünk, szinte luxusnak tűnik minden szellemünkre szánható minőségi óra vagy perc. Ez azonban eltávolodáshoz vezet legbenső lényegünktől, és időről időre égető hiányként tör elő.
Talán éppen az elmélyedés iránti természetes vágy tükröződik abban is, hogy a Facebookon a legtöbb most menő borítókép tágas természeti tájat ábrázol. Magas hegyeket, elterülő réteket, folyópartot vagy tengert. Lehet, hogy így adunk magunknak teret, hogy kicsit a horizontot kémleljük? Egészséges kompenzálásként vonzódnánk a távlatokhoz, mert ezek segítenek csendes üzemmódba kapcsolni lelki szinten? Mindenkinek ismerős, hogy töméntelen megterhelő inger ér bennünket, amelyeket már-már képtelenség feldolgozni. Fernand Schwarz azt írja Összpontosítás és belső felébredés című könyvében, hogy: „Nem az a fontos, hogy mindent lássunk, hanem az, hogy a lényeget lássuk”.
Nem az a fontos, hogy tennivalóink listája a lap aljáig kígyózzon – és gondolatainkban még annál is tovább –, és véletlenül se maradjon ki semmi, hanem az, hogy a távlatok szempontjából fontos dolgokat kézben tartsuk. Akkor nem markolunk majd túl sokat, és vetés előtt alaposan megrostáljuk megérlelt gondolatainkat elménkben-szívünkben, hogy elválasszuk a pelyvától. Elég, ha azokat a gondolatmagokat őrizzük meg, amelyek lényeglátó részünknek a legfontosabbak. Hogy a nemesebb forduljon bennünk termőre.
photo credit: Ian Sane