Felgyorsult a világ, rohanunk reggel-este, ezerrel pörög az élet. Ha kicsit is megállunk, és nem forog a mókuskerék, olybá tűnhet, hogy szinte nem történik semmi. És az is megeshet, hogy ha elmerengünk valamin vagy szemlélődünk egy keveset, a környezetünk szóvá teszi, mondván: „Neked van időd gondolkodni?”, „Ráérsz majd az élet dolgain akkor filozofálni, ha nyugdíjas leszel”, „Gondolkodni luxus, mikor annyi a dolog, hogy meghalni sincs időnk”.
Meghalni lesz időnk, bármilyen morbidnak is hangzik, arról gondoskodik az élet. De ha meg sem állunk, robotolunk naphosszat, kérdés, hogy közben mennyire élünk? Ha nem jut idő átgondolni a napjainkat, mit miért teszünk, könnyen felvett szokásaink rabjává válhatunk, akit egy idő után magától visz a monoton napi rutin.
Milyen paradox! Megspóroljuk az elgondolkodást, hogy majd egyszer, a fiktív jövőben sort kerítsünk rá. De mivel éppen ez nem válik bevett szokásunkká, később – amikor hirtelen annyi időnk lesz, amivel lehet, hogy nem is tudunk mit kezdeni, ahogy a Covid-karantén idején – már nem biztos, hogy jelentkezik az igény bennünk, hogy átgondoltan éljünk. Időközben fonalat veszíthetünk, és belefásulhatunk abba, hogy ezt elhalasztottuk.
Akkor hogyan figyeljünk oda a lelkünkre ebben a rohanásban? Mikor van időnk lecsendesedni, magunkba szállni? Kézenfekvő, hogy amikor elmegyünk nyaralni, hétvégén vagy szabadnapokon. Sokan éppen azért szeretnek utazni, mert ilyenkor kiszakadhatnak a megszokott környezetükből, más időbeosztás szerint élhetnek, új tapasztalatokat szerezhetnek. A nyaralás azonban akkor szokott igazán jól sikerülni, ha közben „rálátunk önmagunkra” is.
Amikor nyaraláskor repülőre ülünk, kíváncsiságból benevezünk egy léghajózásra pl. a Városligetben, vagy kipróbálunk valamilyen extrém légi-vízi sportot, az egyik, amit az emberek általában a legjobban élveznek, az elemelkedés a földtől. Nézzük, ahogy egyre távolodik az utca, a város, míg végül egészen térképszerűen parányivá nem zsugorodik.
Ebben a magasságban ritkán tapasztalt nézőpontot veszünk fel, látjuk a környezetünket felülről. A lélekemelő benne éppen az, hogy messzire elláthatunk. Nemcsak a szomszéd irodaház ablakai szemeznek velünk, hanem a horizontra emelhetjük a tekintetünket. Ha innen nézve rápillantanánk egy labirintusra odalent – amilyennek a kapcsolataink, döntési helyzeteink időnként tűnnek –, pofonegyszerű lenne megtalálni a kijáratot, és értelmet nyerne, hogy merre tartsunk.
Éppen ez lehetne a kiszakadás kulcsa a hétköznapokban is! Felvehetnénk ezt a földtől kissé elemelkedett nézőpontot ballonozás vagy siklóernyőzés nélkül is. Amikor elmélyülten figyelni kezdünk valamire, az összpontosítás ugyanúgy összerendez és „átkapcsol”, mintha fizikailag elemelkednénk, csak most nem az új élmény ragad magával, hanem a koncentráció tárgyába feledkezünk bele.
Néhány perc koncentrált elmélyedés pont elég lehet arra, hogy kiszakadjunk a pörgésből. Amint sikerül elmélyedni, megtörténik a váltás: elemelkedünk, elvonatkoztatunk bepörgött részeinktől, és elfelejtünk azonosulni velük. Leválnak a tudatunkról, mintha csak kidobható homokzsákok, nehezékek lettek volna, amelyek eddig a földhöz rögzítettek. Így nyitott, „súlytalan” állapotba kerülünk, amikor bármire ránézhetünk felülről, ami az életünk része.
Megvizsgálhatunk bármely kérdéskört, amit eddig nem láttunk át rendesen, hogy összeállítsuk vele kapcsolatban a teljes képet. Vagy legalábbis: az eddiginél teljesebbet. Hiszen ennek a távlatnak, ennek a tudatállapotnak éppen az a sajátja, hogy az egész elénk táruló kép fényében szemléljük a részt. Hogy utána máshogy lássuk, amiben benne vagyunk. Lehet, hogy ez nem igényel többet tíz percnél, de igazi, lelkünknek kijáró „luxus” ez a rálátás, amit megtapasztalhatunk egy-egy ilyen belső „felülemelkedéskor”.
Talán igazuk van azoknak, akik szerint az elgondolkodás luxus! De mennyire hogy az! Csak nem abban az értelemben, ahogy ezt eredetileg értik. Elemelkedés nélkül legtöbbször valóban csak tépelődésbe fullad, amikor körkörösen a nehézségeinken jár az agyunk. Ebben annyira ki lehet merülni, hogy a végén már nem is akarunk gondolkodni… Ám hátrahagyva a súlyokat, abban a jótéteményben lehet részünk, hogy néhány percet békésen önmagunkkal töltsünk. Csendes elmélyedéssel, sőt akár irányított belső párbeszéddel, amelynek célja, hogy az elmélkedés tárgyáról szóló belső térképpel, intuitív szintézissel legyünk gazdagabbak.
Ezzel az ember utat vetít maga elé, ami a képzelet segítségével a saját jövőjébe vezeti, hiszen a világos rálátás lehetővé teszi, hogy újra tevékeny, de egy kicsivel tudatosabb részesei legyünk pörgős életünknek. És ezt a „luxust” bármikor megadhatjuk magunknak, amikor teremtünk néhány szabad percet. Gondolkodni tényleg luxus – de mekkora! Szó szerint: gazdagság, bőség, jólét a lelkünknek. Mert amikor rájövünk valamely helyzet nyitjára, máris szabadabbnak érezzük magunkat. Pedig csak egy kis lélekemelő belső utazást tettünk.
Képek forrása: flickr