Apáti János cikkek
A sztoikus filozófia már bizonyította hasznosságát és jótékony hatását az egyén életvezetése szempontjából, és társadalmilag is. A görög poliszok lakói, a Római Birodalom polgárai és császárai, a keresztény egyházatyák, a reneszánsz nagyjai, a modern gondolkodók mind-mind nagyra becsülték. Népszerűsége talán épp a mélységgel párosuló praktikussága miatt máig töretlen. A sztoikus filozófiai irányzatot a hellenizmus korában Kitióni Zénón alapította az i. e. 300 körüli években Athénban. Később a római korban honosodott meg igazán. Akkoriban vált népszerűvé és lett a római császárok, kiváltképp az Antoninusok világnézetének vezérfonalává. Kiemelkedő képviselői között megemlíthetjük az alapító Kitióni Zénónt, a kereskedőt, Epiktétoszt, a rabszolgát, Senecát, az ügyvéd-államférfit és Marcus Aureliust, a császárt is. Ebből is látható, hogy a sztoikus filozófia nem egy szűk társadalmi réteg eszmerendszere, hanem sokkal átfogóbb és egyetemesebb gondolkodásmód.
Miért érdemes foglalkoznunk jellemünk formálásával? Jellem alatt általában azoknak a pozitív tulajdonságoknak az egységét értjük, amelyek bennünket összességében jellemeznek. Így az, aki jellemtelen, erősen erények híján van. Formálás alatt pedig azt értjük, hogy alakítunk, változtatunk a dolgokon, mégpedig egy előre meghatározott, tökéletesebb, jobb forma eléréséért. Így a jellemünk formálása valójában annyit tesz, hogy a már belátott igazságokhoz igyekszünk alakítani teljes valónkat: viselkedésünket, érzelem- és gondolatvilágunkat, mindennapi szokásainkat, és nem csupán valamely képességünket fejlesztjük a sok közül.
Platón szerint a nevelésnek a lélek szemét a jó felé kell irányítania. A nevelés az „elfordítás” mestersége, vagyis annak a képessége, hogy mi módon forgatható el a lélek a legkönnyebben és a leghatásosabban, nem pedig annak mestersége, mint lehet a látást a neveltbe beleplántálni, hiszen a látása már eleve adva van, csak nem a jó felé fordul, és nem azt nézi, amit kell – ezt kell tehát a nevelés művészetével elérnünk.
Amikor éjjel álmodunk, tudunk repülni, vízen járni, más nyelven folyékonyan beszélni és halhatatlanok vagyunk. Nem lehet bennünket elpusztítani, száz halálon is tovább álmodjuk magunkat. Amikor viszont ébren vagyunk, elfelejtjük ezt a végtelen szabadságot, és megannyi nehézséget, gátat kell leküzdenünk, hogy az álombéli önmagunkhoz hasonlóan olykor-olykor mindenre képesnek érezzük magunkat. Az életnek ezek a percei a varázsmesék világára emlékeztetnek, ahol a hősök a halhatatlanság elnyeréséért harcolnak.
Tolsztoj azt írja egy helyen, hogy sajnál mindenkit, aki nem ismeri a sakkot… Nehéz lenne elképzelni, hogy csak arra gondolt volna, hogy a játék unaloműző, kellemes szórakozás. A sakk mesterei, de hétköznapi szerelmesei is vallják, hogy ez az ősi játék a gondolkodás igen hatásos formálója. Filozófiai szempontból elemezve, mint szimbólumot vizsgálva még nagyobb mélységek tárulnak fel.
A halhatatlanságra vágyó királyfi című mese egy olyan fiatalemberről szól, aki a halhatatlanság elnyeréséért harcolt. Útja során a királyfinak számos próbát kell kiállnia. Először felfedezi a természeti erőket, majd fokozatosan uralma alá vonja őket. Ezek a rejtett képességek – ahogy az más mesékben is gyakorta megjelenik hasonló szereplőknél, akiket beavatnak a természet és az ember titkaiba – szimbolikus értelemben kapcsolatba hozható a természetet felépítő elemekkel: föld, víz, levegő, tűz. A királyfi elnyeri a halhatatlanságot, de csak azután, hogy teljesíti az elemek próbáit, és megtanulja uralja az erejüket.